Pero Zubac Trpanjske elegije – Júniusi elégiák

Pero Zubac - Nevesinje, 30. maj 1945. –

Trpanjske elegije

ptice te ne vole moja ljubavi
kosa ti miriše na jesen

I
tog leta sam je prvi put zavoleo s bezbroj nestašnih
vidri u telu i ni do danas je nisam preboleo onako setnu
gorku neveselu tog leta sam je prvi put zavoleo

II
govorio sam joj da je ko muško da više ne nosi pantalone
pravila se da je ne zanimam i nije me to bolelo
bilo je tog leta bezbroj mladića mišićavih lepih
bilo je na draćevcu mladića koji su skakali sa najvećih
stena pred devojkama
neki holanđani musavi koji su ih snimali kao da su
ugledali musu kesedžiju pa da se hvale tamo kod njih
mene je čudilo kada me je gledala malo kriomice
bio sam tog leta jako mršav i bled i išao sam stalno
u zelenoj košulji jednoj sa pegama jer su mi se videla
četiri rebra
govorio sam: ja to tako osetljiva mi koža
a sunce beše tad potpuno bledo nad vidokruzima
zatočenim vodom
čak pomalo sivo
ja sam je danima netremice gledo iza stena se kao
dete skrivo brao kupine gađao je kamenčićima sakriven
da kao onako nehajno u pesku leži ko mrtvi ladoleži dok pod
suncem spava
govorio sebi: nasankaćeš se ona je lepotica
ona je za one skakavce sa stenja za one što vade zvezde
i ježeve za snagatore muskulatore duvatore urlatore
za one sa lančićima od koralja i školjki i ježevih zuba
i šta znam ja znam tetovirane razbacane zalizane nešišane
treba biti majstor i skakat naglavačke
sve sam to mislio.

III
nosila je o vratu tanak lančić sa malom zlatnom ikonicom
tog leta kad sam je prvi put zavoleo
igrali smo se lopte u vodi ozbiljno za golove
ona je pobedila jer sam to hteo
smejala se gnjurala govorila mi al si ti igra?
al ne znaš da braniš
onda smo išli na crkvu svetog roka uz stepenice
čitali slova: župnik Dinko učinio čitali natpise
bacali novčiće kroz rešetke u portu
držali se za ruke
na usnama je imala neku ranicu i nije dala da je poljubim
rekla je kad prođe
molio sam je da usne stalno maže ten-sanom i onim ženskim
mazaljkama da je preboli
tad sam počeo da je volim

IV
tog leta sam je prvi put zavoleo spontano sasvim
kao dete sa mojih sedamnaest godina sa A. B. Šimićem
sa prvim pesmama u kojima sam potkradao tina sa svega
jednom gimnazijskom ljubavi nesrećnom naravno
molio sam je da mi priča o osijeku, o Hrvatskoj, o Dravi
u groblju sam je noću plašio tamo smo išli da se volimo
pričao sam joj o vampirima mesečarima i koječemu
oči su joj bile čudo svetle sedeli smo na stepenicama
čempresi se nijali nad obalama
oblačja su nad trpnjem retka ni reči kiše za celo leto
to leto nikad ponovljeno moje su ruke tamo ostale na onom
stenju moje su oči tamo ostale u dnu vidokruga gde se Hvar
pomalja u izmaglici moje nepreboli moji porazi pod crkvom
svete gospe od karmela
jedna je časna sestra bila tako mlada i bela tog leta
u trpnju i gledala je samo preda se kad je prolazila
crkvenim vrtom vera je rekla kad me ostaviš i ja ću tako
i ja sam u sebi celo leto plako i nisam hteo da joj to kažem

V
rekao sam joj evo ti Belića čitaj ga to je pesnik za leto
za sumračja rekao sam joj evo ti mirno vreme
mislili smo da će kiša čitala je pod crkvom pomalo tužna
leđa su joj bila sasvim otkrivena

VI
sad su ovde zime nad ovim gradom nad ovom rekom
ja sam stariji za jedno prokletstvo
ovde su snegovi ovde košave vojvodina ona Antićeva
ona prava magle tišina nad ovim gradom panonske tuge
i kada pišem ja prosto ne umem da je prećutim i kada
mislim i kada krijem da mi se plače ko onog leta

VII
jesen dolazi u njenim pismima i samoća
i ničeg da me malo oveseli
miris davno dozrelog voća iz beskraja se u me
naseljava i samo nehajno osećam
to jesen umorna od leta spava u našim telima
ponekad mislim da je dobro što ne ćutimo što
odlazimo na svoje strane
ona odveć snena ko obeznađeni pešice lagano
niz reku nedostig prugu
ja ovako gorko bezbolan poslednjim vlakom
u Smederevo u neku tuđu tugu
i samo sunce potonje ko grudva snega u letu
to sunce nikad nepoznato to sunce nad nama
nadneseno ko kletva to sunce panonsko
i samo pobuna sumnji u nama prokletstvo bola
a sanjam tako da smo grofovi tako u dvorcima
na balonima i na njoj prozračna haljina od tila
i kažem hajdemo to su naša kola to su naše kočije
stoje u doksatu
a samo istina samo saznanje da smo sami ostaje u
zraku ko svedočanstvo o jednom nehajno proigranom satu

VIII
strana sedam nekog lista, pesma za veru, pesma za neveru
zalud mi pričaju da nevine devojke mirišu na leto
ne dam se ne dam za stranu sedam pa eto
bože daj meni sirotom rabu da jednom zaćutim
naočigled sveta iz dana u dan trunem ko biljka
ne dam se ne dam nije moja kosa za buket bosiljka
odveć je rano
neću eto daj meni svevišnji da verujem svima
da se smejem da mi je jednako sa svim i bez svega
bojim se bojim onog snega nad panonijom što se svija
o crnom meni ko li će to moje slutnje razbistriti
ko me razumeti
ko me zavoleti
ko me preboleti…

Júniusi elégiák

szerelmem nem szeretnek a madarak

hajad az ősz illatát idézi

I

csintalan vidrákkal a testemben azon a nyáron

szerettem meg először máig sem tudtam elfeledni a csüggedt

keserű szomorkás bakfist azon a nyáron szerettem meg először

II

mondogattam olyan mint egy férfi ne hordjon nadrágot

úgy tett mintha nem érdekelné és nekem se fájt

az a nyár számtalan izmos életerős fiatal nyara volt

megannyi legény Dracevón a legnagyobb sziklákról

ugráltak a lányok elé

földönfutó hollandok fényképezték őket mint

toprongyos csibészeket akikkel otthon dicsekedni lehet

csodálkoztam hogy suttyomban engem néz

azon a nyáron cingár voltam és sápadt

zöld pettyes inget hordtam mert négy bordám

kilátszott

mondogattam: olyan érzékeny a bőröm

és épp akkor a láthatáron belül homályos volt a nap

a víz foglya

kissé szürke

mozdulatlanul bámultam a sziklák mögül mint a gyerek

aki titokban szedret szed suttyomban kavicsokkal dobáltam

amint elernyedve mint halott mezei szulák a homokban feküdt

aludt a napsütésben

mondogattam magamnak: ráfizetsz ő valódi szépség

ő a sziklákról ugrálóké a csillagokat és sünöket

szedőké az edzetteké markosoké felfuvalkodottaké ordítozóké

a korállból meg kagylókból meg sünfogakból készült láncot viselőké

és mit tudom én tudok a tetováltakról nyeglékről ficsúrokról kócosokról

mesternek kell lenni és fejenállva ugrálni

mindenfélét gondoltam.

III

vékony lánc volt a nyakában parányi arany ikonnal

azon a nyáron amikor először megszerettem

labdáztunk a vízben tétre gólokra

ő győzött hisz engedtem

nevetett bukott mondta micsoda játékos vagy?

védeni sem tudsz

majd fel a lépcsőkön Szent Rókus templomához

betűztük: Dinko atya készítette olvastuk a feliratokat

a rácson keresztül érméket dobáltunk a portára

egymás kezét fogtuk

ajkán valami kis seb volt nem engedte hogy megcsókoljam

majd ha elmúlik mondta

kértem állandóan kenje ten-sannal* és különböző női

kencékkel hogy elmúljon

akkor kezdtem szeretni

IV

azon a nyáron szerettem meg először önkéntelenül

mint egy gyerek tizenhét évemmel A. B. Simic-cel

első verseimmel melyeket Tin-től loptam mindössze

egy gimnazista szerelemmel a hátam mögött természetesen szerencsétlennel

kértem meséljen Eszékről, Horvátországról, Dráváról

éjjel ijesztgettem a temetőben oda jártunk szeretkezni

meséltem vámpírokról alvajárókról csacskaságokról

szeme furcsán fénylett a lépcsőkön ültünk

a parton ciprusok nőttek

ritkán jelentek meg a felhők egész nyáron nem esett

azon a megismételhetetlen nyáron kezem azon a sziklán

maradt szemem abban a láthatárban maradt ahol a ködből

Hvar bukkan elő fájdalmaim vereségeim a kármelita

Boldogasszony templomnál

egy apáca annyira fiatal és fehér azon a nyáron

maga elé bámulva ment át a templom udvarán

azt mondta ha elhagysz én is így teszek

és egész nyáron sírtam magamban és nem akartam megmondani

V

mondtam itt van Belic olvasgassad ő a nyár költője

alkonyatkor megjegyeztem íme nyugalom

azt hittük esni fog szomorkásan olvasott a templom tövében

háta meztelen volt

VI

tél van a város felett a folyó felett

egy átokkal idősebb vagyok

itt hófúvások vannak kosava Vajdaság Antic-féle

igazi köd csend borítja ezt a bús pannón-síksági várost

mikor írok mikor gondolkodok mikor titkolózok

nem tudom elhallgatni mint azon nyáron sírás fojtogat

VII

leveleivel az ősz és magány jön

és semmi ami felvidítana

áthat a múltból a rég megérett gyümölcsillat

és csak mellékesen érzem

testünkben a nyártól fáradt ősz szunnyad

néha tudom jó hogy nem hallgatunk hogy

a magunk útját járjuk

ő már bágyadt reményvesztetten gyalog

a folyó mellett nem érte el a sínpárt

én így megkeseredetten az utolsó vonattal

Szmederevóba valami idegen fájdalomba

és csak a kései nap mint reptében a hógolyó

az a sosem ismeretlen nap az a felettünk lévő nap

mint az átok az a pannón-síksági nap

és bennünk a fájdalom átka csak kétségek lázadása

kastélyokról grófi mivoltomról álmodok

léggömbökről és róla a tüllből készült áttetsző ruhában

és megszólalok gyerünk ez a mi fogatunk ez a mi hintónk

ott van a fészerben

de csak a valóság a felismerés magunkra maradtunk

lebegő bizonyítvány egy hanyagul elherdált óráról

VIII

egy lap hetedik oldala, a hit költeménye, a kétkedés költeménye

hiába mondogatják tavaszillatúak az érintetlen lányok

nem hagyom magam nem adok a hetedik oldalra na

istenem add meg szegény rabodnak hogy végre elhallgathasson

napról napra a világ szeme láttára növény módjára rothadok

nem hagyom magam hajamba nem való bazsalikomcsokor

túl korai

mindenható engedd meg hogy mindenkinek higgyek

nevessek mindennel és a semmivel is béküljek meg

félek félek attól a pannon-síksági kavargó hótól

ó sötét lényem kételyeimre ki derít fényt

ki ért meg

ki szeret meg

ki feled…

*ten-san (helyes kiejtés – ten-szan) – bőrtisztító, hipericint (hypericin - vörös színű antrakinon-származék) tartalmazó szappan

                             Fordította: Fehér Illés