Garai Gábor Kis csodák – Mala čuda

Garai Gábor

Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.

Kis csodák

A várva várt nagy csodák, többnyire
- mire beteljesednek -
elvesztik gyöngéd hamvasságukat;
fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik,
akár a kígyóbőrt, és nem marad más,
csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei,-
aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak
- közönyös füst- virágok -
és az
"ennyi csupán az egész"
görcsös kérdőjele
?
kunkorodik fel egy
keserves ásításban.
De áldottak a hétköznapi csodák,
a váratlanok, a gyermekiek.
Egy idegen asszony fagylaltot vesz
neked, az idegen kölyöknek,
s mire megköszönnéd,
eltűnik a tömegben;
fejed fölé hajlik egy katona-orvos:
azt mondja, beteg vagy, pedig,
tudja, pihenni vágysz csak;
feléd röppen egy lány, és nyomban elszáll,
csak annyit kér, ne felejtsd el őt soha...
Az áldott kis csodák
holdjai békén elúsznak előtted;
s ami a lélekben marad,
az már csupa csend, vagy fényes duruzsolás,
gyöngéd hullámverése apályos tengereknek.
Mert szép a szenvedélyek villámló vihara,
de még szebb embernek maradni
vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött,
hálát adva a jóért, amit csak
önmagunkkal tudtunk viszonozni,
önmagunkkal:
gyermeki vágyainkig
lemeztelenítve:
egy elkésett
köszönő mosolyban, sóhajban, kézfogásban...
- míg emlékké szilárdult
a mámor, mint a kristály,
hogy tűhegyére holnapunkat felépítsük megint,
mint rádió-adót ringó talapzatára;
hadd szórja szét a hanggá
duzzasztható hullámokat:
- Élek még, itt vagyok,
és újjászületek naponként!
És:
- el ne hagyjatok,
én is veletek maradok örökre.

Mala čuda

Ona isčekivana, velika čuda uglavnom

– dok se ostvare –

izgube svoju nežnu svežinu;

kao zmijsku kožu odbace sjajnu,

krljuštastu pokožicu i ne ostaje ništa drugo

samo rastresit kostur tela, žlezde, krvavo meso –

zatim rascvetaju tromi cvetovi sitosti

– nehajani cvetovi dima –

i

iz jednog gorkog zevanja

iskrsne

?

zgrčen upitnik

„zar je to sve“.

Ali blaženi su čuda svakodnevnice,

neočekivane, detinjaste.

Nepoznata žena tebi, tuđem detetu

sladoled kupi,

i dok bi se zahvalio

nestaje u masi;

vojni lekar ti šapuće:

bolestan si iako zna

samo si željan odmora;

pored tebe se stvori devojka, i nestane,

samo te moli, nemoj nju zaboraviti...

Janjci sitnih, blaženih čuda

smerno prolaze ispred tebe;

a to što u duši ostaje,

to je već sama tišina ili sjajno pucketanje,

slabašno talasanje plitkih mora.

Jer lep je gromovit vihor strasti,

ali još lepše je biti čovek

iznad penušavih valova privlačenja i strepnji,

zahvaljujući se na svu dobrotu koju

smo samo sa sobom mogli uzvartiti,

sa sobom:

sa dečačkim sanjarenjima

razgolivši se:

u jednom zakašnjelom

osmehu, uzdahu, rukovanju...

– dok zanos

poput kristala u spomen se učvrsnuo

da mu na vrhu ponovo naše sutra izgradimo,

kao predajnika radija na pomičnom postolju;

nek širi valove

koje se u glasove pretvaraju:

– Još živim, tu sam,

svakodnevno se ponovo rodim!

I:

– nemojte me napustiti

ostaću i ja s vama, zauvek.

Prevod: Fehér Illés