Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2014. október 23., csütörtök

Garai Gábor Kis csodák – Mala čuda

Garai Gábor portréja
Garai Gábor
Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.


Kis csodák

A várva várt nagy csodák, többnyire
- mire beteljesednek -
elvesztik gyöngéd hamvasságukat;
fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik,
akár a kígyóbőrt, és nem marad más,
csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei,-
aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak
- közönyös füst- virágok -
és az
"ennyi csupán az egész"
görcsös kérdőjele
?
kunkorodik fel egy
keserves ásításban.
De áldottak a hétköznapi csodák,
a váratlanok, a gyermekiek.
Egy idegen asszony fagylaltot vesz
neked, az idegen kölyöknek,
s mire megköszönnéd,
eltűnik a tömegben;
fejed fölé hajlik egy katona-orvos:
azt mondja, beteg vagy, pedig,
tudja, pihenni vágysz csak;
feléd röppen egy lány, és nyomban elszáll,
csak annyit kér, ne felejtsd el őt soha...
Az áldott kis csodák
holdjai békén elúsznak előtted;
s ami a lélekben marad,
az már csupa csend, vagy fényes duruzsolás,
gyöngéd hullámverése apályos tengereknek.
Mert szép a szenvedélyek villámló vihara,
de még szebb embernek maradni
vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött,
hálát adva a jóért, amit csak
önmagunkkal tudtunk viszonozni,
önmagunkkal:
gyermeki vágyainkig
lemeztelenítve:
egy elkésett
köszönő mosolyban, sóhajban, kézfogásban...
- míg emlékké szilárdult
a mámor, mint a kristály,
hogy tűhegyére holnapunkat felépítsük megint,
mint rádió-adót ringó talapzatára;
hadd szórja szét a hanggá
duzzasztható hullámokat:
- Élek még, itt vagyok,
és újjászületek naponként!
És:
- el ne hagyjatok,
én is veletek maradok örökre.


Mala čuda

Ona isčekivana, velika čuda uglavnom
– dok se ostvare –
izgube svoju nežnu svežinu;
kao zmijsku kožu odbace sjajnu,
krljuštastu pokožicu i ne ostaje ništa drugo
samo rastresit kostur tela, žlezde, krvavo meso –
zatim rascvetaju tromi cvetovi sitosti
– nehajani cvetovi dima –
i
iz jednog gorkog zevanja
iskrsne
?
zgrčen upitnik
„zar je to sve“.
Ali blaženi su čuda svakodnevnice,
neočekivane, detinjaste.
Nepoznata žena tebi, tuđem detetu
sladoled kupi,
i dok bi se zahvalio
nestaje u masi;
vojni lekar ti šapuće:
bolestan si iako zna
samo si željan odmora;
pored tebe se stvori devojka, i nestane,
samo te moli, nemoj nju zaboraviti...
Janjci sitnih, blaženih čuda
smerno prolaze ispred tebe;
a to što u duši ostaje,
to je već sama tišina ili sjajno pucketanje,
slabašno talasanje plitkih mora.
Jer lep je gromovit vihor strasti,
ali još lepše je biti čovek
iznad penušavih valova privlačenja i strepnji,
zahvaljujući se na svu dobrotu koju
smo samo sa sobom mogli uzvartiti,
sa sobom:
sa dečačkim sanjarenjima
razgolivši se:
u jednom zakašnjelom
osmehu, uzdahu, rukovanju...
– dok zanos
poput kristala u spomen se učvrsnuo
da mu na vrhu ponovo naše sutra izgradimo,
kao predajnika radija na pomičnom postolju;
nek širi valove
koje se u glasove pretvaraju:
– Još živim, tu sam,
svakodnevno se ponovo rodim!
I:
– nemojte me napustiti
ostaću i ja s vama, zauvek.

Prevod: Fehér Illés

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése