Garai Gábor Bizalom – Poverenje

Garai Gábor

Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.

Bizalom S ha százszor is becsapnak és ezerszer csalódom abban, kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam, s ha éppen az árul el, kit életemmel fedeztem én, s ha tulajdon fiam tagad meg, és ha nem harminc ezüstért, de egy rongy garasért adnak el engem barátaim, s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már, hogy megszülettem, s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be,- akkor se mondom, hogy nem érdemes! Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben, akkor se mondom, hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet. - De csöndes szóval eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárult kapu, nem verhet rá lakatot a gyanú; ki-bejár rajta bárki szabadon. Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak! Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva megint betérhet újból; ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel! Nem, nem a langy irgalmat hirdetem. Nem hirdetek bocsánatot rossznak, kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra, s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását. De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint mamut és az ősgyík, a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás; dühünk lehűl, csak szerelmünk örök. S halandó gyarlóságai között csupán maga az ember halhatatlan. Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épül; s az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgálhat menedékül. /1964/

Poverenje Ako me i sto puta prevare i nebrojeno se razočaram u osobi kojoj sam srce kao ružu u snu otkrio, i ako me baš taj izdaje koga životom branio, i ako me vlastiti sin odbije, i ako me moji prijatelji  ne za trideset srebrnjaka nego za aspru prodaju, i ako me slutnja vara, i ako zbog promašaja na kolena padam i proklinjem dan mog rođenja, i ako u mojim pristalicama hvala samo osvetu rađa, i ako me kleveta opkoljava, – ni tad ne tvrdim, ne vredi! Ni tad ne tvrdim, ne vredi verovati u ljudskost, ni tad ne tvrdim da sam sposoban u osami živeti, jer opstanak je nemilostiv. Ali tiho, zamišljeno govorim: kod mene su širom otvorena vrata poverenja, nevericom ne može biti zabravljena; slobodan je prolaz, lepo vas molim. Zbog jednog ušuljanog probisveta neću zaustaviti desetoro valjanih! Koga tu juče slabost uprljala, pročišćeno opet može navratiti; ko danas oštrim nožem došao, može me sutra zagrljajem pozdraviti! Ne, ne oglašavam mlaku milost. Ne oglašavam oprost pokvarenjaku, milost trčilažu, ne nalazim ispriku za suzavo licemerstvo, mrzim samoubilačku askezu kao i mučki napad sirovog samoljublja. Ali oglašavam, gresi su prolazni! Kao mamut i pragušter, mržnja i sumnja u zaborav pada; ohladi nam se bes, samo je ljubav večna. I među nestalnim slabostima samo čovek je besmrtan. Protiv neumoljivih nevolja njegova milostiva kula iz vere je građena; i u borbi koju sam sa sobom vodi utočište samo dobrota pruža. /1964/ Prevod: Fehér Illés

https://www.youtube.com/watch?v=CU37BnJfI4I