Miroslav Antić
Mokrin kod Kikindе 14. mart 1932. – Novi Sad 24. jun 1986
Besmrtna pesma
1.
Ako ti jave: umro sam
a bio sam ti drag, mozda će i u tebi odjednom nešto posiveti. Na trepavicama magla. Na usni pepeljast trag. Da li si ikad razmišljao o tome šta znači živeti? Ko sneg u toplom dlanu u tebi detinjstvo kopni. Brige... Zar ima briga? Tuge... Zar ima tuga? Po merdevinama mašte u mladost hrabro se popni. Tamo te čeka ona lepa, al lukava duga. I živi! Sasvim živi! Ne grickaj kao miš dane. Široko žvaći vazduh. Prestiži vetar i ptice. Jer svaka večnost je kratka. Odjednom nasmejani u ogledalu nekom dobiju zborano lice. Odjednom: na ponekom uglu vreba poneka suza. Nevolje na prstima stignu. Godine postanu sivlje. Odjednom svet, dok hodaš sve više ti je uzan i osmeh sve tiši i tiši i nekako iskrivljen. Zato živi, al sasvim! I ja sam živeo tako. Za pola veka samo stoleća sam obišao. Priznajem: pomalo luckast. Ponekad naopak. Al nikad nisam stajao. Večno sam išao. Išao... Ispredi iz svoje aorte pozlaćen konac trajanja i zašij naprsla mesta iz kojih drhte čuđenja. I nikad ne zamišljaj život kao uplašen oproštaj, već kao stalni doček i stalni početak buđenja. 2. A onda, već jednom ozbiljno razmisli šta znači i umreti i gde to nestaje čovek. Šta ga to zauvek ište. Nemoj ići na groblja. Ništa nećeš razumeti. Groblja su najcrnji vašar i tužno pozorište. Igrajući se nemira i svojih bezobličja, zar nemaš ponekad potrebu da malo krišom zađeš u nove slojeve razuma? U susedne budućnosti? Objasniću ti to nekada ako me tamo nađeš. Znaš šta ću ti učiniti: pokvariću ti igračku koja se zove bol, ako se budes odvažio. Ne lažem te. Ja izmišljam ono što mora postojati, samo ga nisi jos otkrio, jer ga nisi ni tražio. Upamti: stvarnost je stvarnija ako joj dodaš nestvarnog. Prepoznaćeš me po ćutanju. Večni ne razgovaraju. Da bi nadmudrio mudrost, odneguj veštinu slušanja. Veliki odgovori sami sebe otvaraju. Posle bezbroj rođenja i nekih sitničavih smrti, kad jednom budeš shvatio da sve to što si disao ne znači jedan život, stvarno naiđi do mene da te dotaknem svetlošću i pretvorim u misao. I najdalja budućnost ima svoju budućnost, koja u sebi čuje svoje budućnosti glas. I nema praznih svetova. To, čega nismo svesni, nije nepostojanje, već postojanje bez nas. 3. Ako ti jave: umro sam, evo šta će to biti. Hiljade šarenih riba lepršaće mi kroz oko. I zemlja će me skriti. I korov će me skriti. A ja ću za to vreme leteti negde visoko. Upamti: nema granica, već samo trenutnih granica. Jedriću nad tobom u svitanja niz vetar klizav ko svila. Razgrtaću ti obzorja, obrise doba u povoju i prizore budućnosti lepotom nevidljivih krila. I kao nečujno klatno zaljuljano u beskraju, visiću sam o sebi kao o zlatnom remenu. Prostor je brzina uma što sama sebe odmotava. Lebdeću u mestu, a stizaću i nestajaću u vremenu. Odmoriću se od sporednog kao galaktička jata, koja su srasla pulsiranjem što im u nedrima traje. Odmoriću se od sporednog kao ogromne šume, koje su srasle granama u guste zagrljaje. Odmoriću se od sporednog kao ogromne ptice, koje su srasle krilima i celo nebo oplele. Odmoriću se od sporednog kao ogromne ljubavi, koje su srasle usnama još dok se nisu ni srele. Zar misliš da moja ruka, koleno, ili glava, mogu da postanu glina, koren breze i trava? Da neka malecka tajna, il neki treperav strah mogu da postanu sutra tišina, tama i prah? Znas, ja sam stvarno sa zvezda. Sav sam od svetlosti stvoren. Nista se u meni neće ugasiti ni skratiti. Samo ću, obično tako, jedne slučajne zore svom nekom dalekom suncu zlatnih se očiju vratiti. Kažnjavan za sve što pomislim, a kamoli što počinim, osumnjičen sam za nežnost i proglašen sam krivim što ljubav ne gasim mržnjama, već novom, većom ljubavlju i život ne gasim smrtima, već nečim drukčije živim. Poslednji rubovi beskraja tek su pocetak beskrajnijeg. Ko traje dalje od trajnijeg ne zna za kratka znanja. Nikad se nemoj mučiti pitanjem: kako preživeti, nego: kako ne umreti posle svih umiranja. 4. Ako ti jave: umro sam, ne brini.
U svakom stoleću
neko me slučajno pobrka sa umornima i starima. Nigde toliko ljudi kao u jednom čoveku. Nigde toliko drukčijeg kao u istim stvarima. Pročeprkaš li prostore, iskopaćeš me iz vetra. Ima me u vodi. U kamenju. U svakom sutonu i zori. Biti ljudski višestruk, ne znači biti raščovečen. Ja jesam deljiv sa svačim, ali ne i razoriv. A sva ta čudesna stanja i obnavljanja mene i nisu drugo do vrtlog jednolik, uporan, dug. Znaš šta su proročanstava? Kalupi ranijih zbivanja i zadihanost istog što vija sebe ukrug. Pa što bismo se opraštali? Čega da nam je žao? Ako ti jave: umro sam, ti znaš - ja to ne umem. Ljubav je jedini vazduh koji sam udisao. I osmeh jedini jezik koji na svetu razumem. Na ovu zemlju sam svratio da ti namignem malo. Da za mnom ostane nešto kao lepršav trag. Nemoj da budeš tužan. Toliko mi je stalo da ostanem u tebi budalast, čudno drag. Noću kad gledaš u nebo, i ti namigni meni. To neka bude tajna. Uprkos danima sivim, kad vidiš neku kometu da vidik zarumeni, upamti: to ja još uvek šašav letim i živim. |
Halhatatlan költemény
1.
Ha jelentik: meghaltam
és számodra kedves voltam,
akkor talán benned is
egyszerre elszürkül valami.
Pilládon a köd.
Ajkadon a hamuszínű jel.
Gondoltál-e valaha arra
mit jelent élni?
Mint meleg tenyéren a hó
lassan tűnik belőled az ifjúság.
Gondok…
Hát létezik gond?
Bánat…
Hát létezik bánat?
A képzelet lajtorjáján
hódítsd meg a fiatalságot.
Ott vár az a szép
de csalárd szivárvány.
És élj!
Teljes életet élj!
A napokat ne rágcsáld.
Tárulj a légben.
Szelet, madarat előzz.
Mert minden öröklét rövid.
Egyszerre csak
egy tükörben
gyűrött lesz a mosoly.
Egyszerre: valamelyik sarkon
egy könnycsepp vár.
Lábujjhegyen jönnek a gondok.
Szürkébbek lesznek az évek.
Egyszerre, míg haladsz
szűk lesz a világ
és a nevetés egyre csendesebb
csendesebb
és valahogyan torzult.
Hát élj, teljes életet élj!
Én is így éltem.
Fél évszázad alatt
korokat éltem át.
Beismerem: bolondosan.
Néha fejtetőn.
De sosem álltam meg.
Állandóan mentem.
Mentem…
Bogozd ki ütőeredből
a megmaradás arany fonalát
és varrd össze a repedéseket
ahol csodák reszketnek.
És sose gondold az élet
riadt búcsúzás,
hanem álladó várakozás,
állandó ujjá éledés.
2.
Majd egyszer komolyan
gondold végig mit jelent a halál,
hol tűnik el az ember.
Mi az ami állandóan serkenti.
Ne menj a temetőkbe.
Nem értesz meg semmit.
A temetők a legsötétebb bazárok,
szomorú porondok.
Szorongásokkal és
fásultsággal küzdve
sosem kívántad meg
hogy titokban az értelem
új rétegeibe lépj?
A szomszéd jövőbe?
Néha megmagyarázom
ha ott találsz.
Tudod mit teszek:
elrontom fájdalom
nevezetű játékodat,
ha nekibátorodsz.
Nem vezetlek félre.
Én találom ki
azt aminek léteznie kell,
csak még nem fedezted fel
mert nem is kerested.
Jegyezd meg: a valóság valóságosabb
ha hozzáadod a káprázatot.
Megismersz hallgatagságomról.
A halhatatlanok nem beszélnek.
Hogy túljárj a bölcsesség eszén,
tanulj meg hallgatni.
Az igazi feleletek
önmaguktól adódnak.
Számtalan születés és
holmi banális halál után,
ha egyszer rádöbbensz,
hogy mindaz amit belélegeztél
nem magát az életet jelenti,
akkor gyere el hozzám,
hogy megérintselek a fénnyel
és gondolattá változtassam.
A legtávolabbi jövőnek
is van jövője,
amely önmagában hallja
a jövő hangját.
És nincsenek üres világok.
Az, aminek nem vagyunk tudatában,
nem a nemlét,
hanem nélkülünk a lét.
3.
Ha jelentik: meghaltam,
íme, mi lesz.
Szemem előtt több ezer
cifra hal lebeg.
És elrejt a föld is.
És elrejt a gaz is.
Én meg ezalatt az idő alatt
valahol a magasban repülök.
Jegyezd meg: nincsenek határok,
csak pillanatnyi határok.
Pirkadatkor a széllel együtt,
selymesen feletted lebegek.
Láthatatlan szárnyak szépségével
tárom fel néked a hajnalt,
a születendő kor arcát,
a jövő részleteit.
És mint a végtelenben
hintázó hallgatag inga,
csak úgy önmagamon
mint arany hevederen lógok.
A tér, a sebes elme
önmagát tárja fel.
Egyhelyben lebegek, de
az időbe eljutok és eltűnök.
Megpihenek a jelentéktelentől
mint a csillagrendszerek,
melyek az ölükben dédelgetett
vérárammal nőttek össze.
Megpihenek a jelentéktelentől
mint a hatalmas őserdők,
melyek a sűrű ágak
ölelésével nőttek össze.
Megpihenek a jelentéktelentől,
mint a hatalmas madár
mely szárnyaival nőtt össze
és befonta az eget.
Megpihenek a jelentéktelentől,
mint a hatalmas szerelmek
melyek a még meg nem lelt
ajkakkal nőttek össze.
Gondolod, hogy kezem,
térdem
vagy fejem
holnap talán agyag,
nyírgyökér és
fűszál lesz?
Hogy egy kis titok
vagy remegő iszony
holnap talán
csend,
sötét és
por lesz?
Tudod, én tényleg a csillagoktól jöttem.
Fényből teremtettek.
Bennem semmi se fog
kihunyni, megcsonkulni.
Egyszer,
csak úgy,
egy véletlen reggelen
valami távoli aranyszemű
naphoz térek vissza.
Büntettek minden gondolatomért,
hát még tetteimért,
gyanúsítottak gyengédségért,
bűnösnek nyilvánítottak
mert szeretetet nem oltottam gyűlölettel,
hanem új, örök szerelemmel,
és nem oltom az életet halállal,
inkább élem valami mással.
A végtelen szélső határa
csak a végtelenebb kezdete.
Ki túllépi az időtállót,
nem fogad el sekélyes gondolatot.
Ne gyötörd magad
a kérdéssel: hogyan túlélni,
hanem: a halál után
hogyan nem elmúlni.
4.
Ha jelentik: meghaltam,
ne aggódj.
Valaki minden évszázadban
véletlenül összetéveszt
a fáradtakkal és öregekkel.
Sehol annyi ember
mint egy emberben.
Sehol annyi másság
mint ugyanabban a dologban.
Ha turkálsz a vidéken,
megtalálsz a szélben.
Létezem a vízben.
A kövekben.
Minden alkonyatban és hajnalban.
Emberségben többszörösnek lenni
nem jelent emberségtől megfosztottat.
Mindennel osztható vagyok,
de megsemmisíthetetlen.
Ezek a csodálatos állapotok,
megújulásaim,
mindez csak örvény
kiegyensúlyozott,
rendületlen,
hosszú.
Tudod mi a jövendölés?
Múltbéli események foglalata
és önmagát
üldöző légszomj.
Hát miért búcsúzkodnánk?
Miért búsulnánk?
Ha jelentik: meghaltam
te tudod – erre képtelen vagyok.
A szerelem volt a levegő
amit belélegeztem.
És az egyetlen nyelv
amit értek a nevetés.
Betértem ide, erre a földre,
hogy rád kacsinthassak.
Hogy maradjon valami kedves,
lebegő nyom utánam.
Ne légy szomorú.
Szeretném ha mint
bolondos,
fura figura
maradnék meg benned.
Éjjel, ha nézed az eget,
te is kacsints rám.
Legyen ez a mi titkunk.
A szürke napok ellenére,
ha az égboltot
üstökös díszíti,
jegyezd meg: én vagyok,
a pajkos, repülök és élek.
Fordította: Fehér Illés
|
!
VálaszTörlés