Radnóti Miklós
(Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.)
Szerelmi ciklus 1927-28-ból
1
Láttad?
Ma éjjel szomorúfűz akadt
az útunkba és oly szomorún
könnyezett ki a fekete és
lázas udvarból, hogy félősen,
sejtőn megremegett a testünk
Láttad?
Amikor reggel arra mentünk,
a nap az ablakra költözött
és ragyogni akart, de a fűz,
fejével elébe borult és
elfojtotta a ragyogását.
Láttad?
Ez a gyászos, furcsalombú fa
minket sirat, két csókot, amely
összeakadt és most szakadni
készül a könnyesen ragyogó
mindentlátó, szent ablak alatt.
Reichenberg, 1928. február 25
2
Néha a fiadnak érzem magam,
ki lopva nézi vetkőző anyját
és csodalátó szeme kicsillan
kamaszévei unt undorából
és beléd szeret.
És beléd szeret
a testedet látva.
Néha a fiadnak érzem magam
amikor csókolsz a homlokomon
és mikor én bűnös borzalommal
az ajkaidon csókollak vissza
mert úgy szeretlek.
Mert úgy szeretlek
és az enyém vagy.
Néha a fiadnak érzem magam,
feslett és szerelmes rossz fiadnak,
mert hideg és bűnös éjszakákon
a melleden nyugszik el a fejem
csókjaink után.
Csókjaink után
én jó kedvesem
Reichenberg, 1928. május 22
3
Homlokom a gyenge széltől ráncolt
tenger oly közelnek tetsző végtelenje
és szőke édesvizeknek
hullámos áradata a hajam,
mely a halánték körül zuhataggal
omlik homlokom fodros tengerébe
és látomásos, felhős egeknek
zöld tükre két nagy tágratárt szemem,
két összetapadt ajkam pedig
korsója ízes, titkos szavaknak
és fogaim fehér szűrőjén át
szitálva hullik le rátok
a keserű és az édes,
a mézszavú áldás és az átok.
És Te néha a tenger végtelenjét
simítod végig a tenyereddel,
belebámulva a látomásos
felhős egekbe és hullámos
szőke vizekben fürdeted meg
az ujjaidat és ilyenkor
mind e gazdagság csak a Tiéd
és csak Terád hullik ilyenkor
minden ízes áldás és átok.
Reichenberg, 1928. január 18
4
Sok szerelmes éjszakán égették
tested dombjai az arcom bőrét
és sok éjszakán égette gyulladt
arcom a tested érzékeny bőrét...
akkor csak ez az izzás volt, ez a
sötét nagy izzás és hogy messze vagy,
most fojtott illatát is érzem a
szerelmünknek...
jázmin illatuk volt az éjeknek,
a tested is jázmint lehelt, mint a
fehérvirágú bokrok, tavaszi
fülledt éjszakán...
de elmúlt, elmúltak a lihegő
csókok, melyek párája most tudom,
hogy jázmint lehelt és hogyha később
tavasszal érinteni akarom
a tested, vagy csókolni akarom
a szájad, csak egy fehér virágra
kell hajtanom emlékező fejem
és egy bokor illatát kell mélyre
szívnom és ujra itt vagy és ujra
megölelem fehér, dombos tested,
amelyen annyiszor pihent elfáradt,
szegény, ejtett fejem...
Budapest, 1927. december 24
5
Ilyenkor, így összeveszés után
oly új vagy nekem és még annyira
ujra szép
és meglátok rajtad mindent ujra,
a testedet, a tested zenéjét,
és lépteid dalát, ahogy felém
jössz a kis ucca sarkán...
és szájad ujra oly piros és
a fogaid is ujra csillogók,
s a szemeid is ujra bámulom,
a szemeid, amelyeket láttam
farsangi reggel felém kacagni
és késő őszi estén, pilláin
remegő könnyel
és láttam a kéjtől félig lehunyva
kifényesedni...
és most ujra látom, hogy hív a szemed
és felém zenél várón a tested,
felém, akit nem várnak és nem vártak
soha, sehol és én sem várok, mert
egyszer hívtak és én nem mentem és
azóta megfogott egy átok...
Reichenberg, 1928. január 12
6
Hóval borított fehér dombokon keresztül
kísértelek sok sok éjen át és egybefont
karunkon áradt széjjel testünkben a meleg...
a hó világított és amikor megálltunk
csókolózni, fekete folt maradt talpunk
alatt...
Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt
ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó
csillant meg halálos ijedtség könnyével
befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben...
Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új
csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson
a fekete föld, minden szerelmeknek réme...
Aznap éjjel a felhők hangtalanul suhantak,
aznap a fehér dombokon nem csókolództak.
Reichenberg, 1927. november 15
7
A Mosolynak barnafényű kenyerét harapdáltad
a fogaiddal és szerteszaladó morzsáiból
gyúrtál csillogó, szépszínű fürge Kacajgolyókat
két nagy ajkad megfeszült villogó fogaidon, de
jaj
görbüléséből már kivirágzott a Sírás bodros-
virágú fája és mintha egy kis repedésből vér
szaladt volna végig a Kacagás kenyerének hó-
fehér testén és már fogaid közül is bodrosan
szaladt ki a Sírás, felkúszva és pergő, remegő
könnybimbóival körülvirágozva szemeidet,
amelyek ablakán
láttam
érett a Bánat dagadó kovásza.
Reichenberg, 1928. június 16
8
Ölelkezésünk közben
jaj
elszakadt a gyöngysorod
és
mint könnycseppek peregtek
sírva a forró párnák
ráncain a csillogó
gyöngyök.
Lásd,
úgy peregtek a gyöngyök
ahogyan néha könnyek
között lihegő testünk
bőrén pereg a harmat
elfáradt dalát zengve
egy
ölelésre
emlékezésnek.
Látod,
nem vigyáztál és a
szerelem gyöngye
szakadt le rólad
a csókok után.
Reichenberg-Budapest, 1928. július 3
9
Nyujtóztál tegnap a kályha előtt
s melled dombjai feszítették
a ruhát, ahogyan hátradőlve,
félig lehúnyt szemmel melengetted
szép kezeidet a kályha falán...
a tűz fénye megvilágította
a lábaidat és ropogott a
hátad mint macskáé, amikor
elnyújtja testét a tűz előtt és
bársonyos négy lábának elrejtett
karmai csikorogva vájnak a
fényes padlóba...
a te cipőid is csikorogtak
mert te is macska vagy és szeretem
megcsókolni a melleid fölött
feszülő ruhát, melyen átárad
felémnyújtózó testednek kába,
izomfeszítő, langyos melege.
Budapest, 1927. december 28
10
Vetkőztél tegnap az ablak előtt
a beszürődő lila fényben
kacagtak az árnyad vonalai
és a megfagyott, könnyes holdsarló
babonás arany kalapként, remegőn
koszorúzta meg a hajadat...
Hallod, a fal mögül a szomszédban
valahol gramofon zenél egy régi
volgaparti, bús melódiát és
az óra nyögi kinn az éjfelet...
Hagyd ott az ablakot, az aranyos
holdas kalapot és dobd a ruhát
a hallgató, fekete székre
és a meztelenséged add nekem.
Reichenberg, 1928. február 7
11
Nem szeretlek már,
megindult a föld és csillag hull az égről,
de nem azért mert csilaghullás hava van,
hanem mert lehullott homlokodról is egy
annyi magányos éjjelen szőtt glória:
a szerelmem,
ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé
és az ég is könnyezik,
ugy-e megijedtél most is, hogy ráhullott
ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp
az arcodra, pedig csak az eső esik
és hidd el hogy vége;
és ezt a szerelmet siratja az ég is.
Ne félj,
csak egy levél hullott a lábam elé, mint
ahogy most már a szerelmed is lehull...
Nézd már, beborult és hogy esik az eső.
Reichenberg, 1927. november 7
12
Az illatod bolondja voltam,
úgy hajtottam hozzád a fejem,
mint télen illatos, idegen
párás virágokhoz, amelyek
japán vázában remegnek egy
alkonyuló szobának asztalán
és az illatuk a nyárról mesél.
Oly vigyázva, halkan csókoltam
meg az ajkad, hogy szirmod ne hulljon
és sokáig megmaradj nekem,
de hiába, az illatod elszállt
és én egy régi parfőmnek fájó
emlékét hegedülöm el most
emlékezőn a papiroson.
Reichenberg, 1928. február 21
13
Fehér gyöngysort vettem a nyakadra
és amikor megcsókoltál érte
nekem szemem elé futott a pult
mögött gyöngyöket mutogató
alázatos kereskedő, amint
árúit dicsérve kínálgatta
a szépencsillogó gyöngysorokat.
Én ezt a kis fehérszemüt válasz-
tottam, pedig volt drágább is, szebb is,
olyan, amilyent te érdemelnél.
És amikor megcsókoltál érte,
eszembejutott, hogy vajjon jobban
öleltél volna, hogyha csillogóbb,
szebb, nagyobbszemű gyöngyöt csavarok
szépséges díszül a nyakad köré...
Te!
Nem méred te ki gyöngyök árával
az ajkadnak és ölednek tüzét...?
Reichenberg, 1928. május 9
14
Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csunya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szeretlek és hogyha
találkozunk, talán ujra kezdem.
Menj már.
Reichenberg, 1928. február 13
Ljubavni ciklus iz 1927-28.
1
Da li si videla?
Noćas smo usput tužnu vrbu
sreli u crnom i grozničavom
dvorištu suze je tako tužno
puštala da su nam tela plašljivo,
slutnjom ispunjeno zadrhtale.
Da li si videla?
Kad smo ujutro tamo išli,
sunce je na prozoru visio
i sjati hteo, ali vrba
ispred njega se prevalila
i blistavilo ugušila.
Da li si videla?
Ovo drvo sa žalnom, neobičnom
krošnjom nas oplakuje, dva poljupca
koji su se sreli, sad ispod suzom
bleštećeg svemoćnog svetog
prozora cepati se spremaju.
Rajhenberg, 25. februar 1928.
2
Koji put se kao tvoj sin osećam
koji svoju majku kad se svlači krišom gleda
i istupivši iz ogavnosti doba puberteta
od čudesnog prizora blistavim očima
u tebe se zaljubi.
I videvši tvoje telo
u tebe se zaljubi.
Koji put kao tvoj sin se osećam
kad me u čelo poljubiš
i kad jezom grešnika
usne ti ljubim
jer tako te volim.
Jert tako te volim
i meni pripadaš.
Koji put kao tvoj sin se osećam,
neobuzdan i zaljubljeno zločest sin,
jet tokon hladnih i grešnih noći
nakon naših poljubaca moja glava se
na tvojim grudima odmara.
Nakon naših poljubaca
draga moja mila.
Rajhenberg, 22. maj 1928.
3
Čelo mi se čini da je beskraj
od blagog vetra naboranog mora
a kosa valovita bujica
blondih slatkih voda
koja oko slepoočnice kao brzak
u izbrazdano more moga čela pada,
velike širom otvorene oči su mi
zelena ogledala utvarom prekrivenog neba,
slepljene usne su pak
krčag tečnih, tajanstvenih reči
i preko belog sita mojih zuba
gorko i slatko,
slatkorečiv halal i haram
polako na vas pada.
A Ti koji put svojim dlanovima
beskraj mora gladiš
pogledavši utvarom prekriveno
nebo svoje prste u valovitim
blondim slatkim vodama
kupaš i u tim trenucima
svo to bogatsvo samo Tvoje je
i svaki milozvučan halal i haram
samo na Tebe pada.
Rajhenberg, 18. januar 1928.
4
Brežuljci tvoga tela kožu mog lica
tokom bezbroj zaljubljenih noći žarili
i tokom bezbroj noći moje zapaljeno
lice osetljivu kožu tvoga tela žario...
tad samo to žarenje je postojalo, to
tamno veliko žarenje i da si daleko,
sad i prigušen miris naše ljubavi
osećam...
noći su na jasmin mirisale,
i tvoje telo jasmina disala kao
džbun sa belim cvećem u prolećnu
sparnu noć...
ali prošli su, prošli su zadihani
poljupci čije pare su, sad znam,
izdisaji jasmina i ako kasnije
u proleće tvoje telo taknuti
želim ili tvoje usne ljubiti želim,
samo svoju sećanjem ispunjenu
glavu na beli cvet treban nagnuti
i miris džbuna trebam duboko
udahnuti i ponovo si tu i ponovo
tvoje belo, valovito telo grlim
na kom je toliko puta moja morna,
sirota glava odmarala...
Budimpešta, 24. decembar 1927.
5
U to doba, posle svađa
tako si mi nova i tako si mi
opet krasna
da na tebi opet sve ugledam,
tvoje telo, muziku tela,
pesmu koraka kako na uglu sokaka
prema meni koračaš...
i usne su ti opet tako crvene
i zubi opet tako sjajni,
i ponovo se divim tvojim očima,
očima, koji su zorom poklada
osmeh meni darovali
i vidim ih u kasnim jesenskim satima
na trepavicama titrajućim suzama
i vidim ih napola zatvorene kako od užitka
sjaje...
i sad ponovo vidim kako me tvoji oči zovu
i pesma tvoga tela poruku meni šalje,
meni, ona, koju nikad, nigde nisu čekali
niti čekaju, ni ja nju ne čekam jer
jednom su me zvali a ja nisam krenuo i
od onda kletva je na meni...
Rajhenberg, 12. januar 1928.
6.
Preko snežnih brežuljaka sam
te noćima pratio i u našim telima
preko spojenih ruku toplina kružila...
sneg je svetlio i kad smo se ljubiti
zastali, ispod naših stopala crna mrlja
ostala...
Pa smo rascepali naše slepljene
usne, pogledali se i netaknut sneg
na smrt preplašenom suzom
u našim sjajnim zaljubljenim očima zasjao...
Laganim koracima smo krenuli dalje da sneg
ne bi novim poljupcima rovali i crna zemlja,
strašilo svake ljubavi ne bi rascvetala …
One noći su oblaci nečujno plovili,
onog dana na belim brežuljcima nisu se ljubili.
Rajhenberg, 15. novembar 1927.
7
Braunkasto sjajan hleb Osmeha
si grickala i od raspršenih mrvica
sjajne, ukusne, hitre kugle Smejanja mesila,
tvoje dve velike usne su se na caklini zuba napele, ali
joj
iz iskrivljenja je naborano drvo Plača
niklo te iz jedne sićušne pukotine kao
da je niz snežnobelog tela Osmeha
krv curila i tvoje oči drhtavim, ustreptalim
pupoljcima suza optočivši
između zuba naborana Plač tekla
u čijem prozoru,
video sam,
nabrekla maja Tuge sazrevala.
Rajhenberg, 16. juni 1928.
8
Tokom grlenja
joj
otkinulo ti se đerdan od bisera
i
sjajni biseri poput kapi
suza na borama
vrućih jastuka
kotrljali.
Vidi,
biseri su se tako kotrljai
kako koji put se rosa
na suzama pokrivenoj koži
naših zadihanih tela kotrlja
pevajući mornu pesmu
na
sećanje
jednog zagrljaja.
Vidiš,
nisi pazila i
nakon poljubaca
đerdan ljubavi
se otkinulo.
Rajhenberg- Budimpešta, 3. juli 1928.
9
Juče ispred kamina si se protezala
i haljinu su brežuljci tvojih grudi
napeli, opustivši poluzatvorenim očima
tvoje lepe ruke
na zidu kamina grejala …
tvoje noge je svetlost vatre
osvetlila, kralježnica
poput mačke kad se
ispred vatre valja prštala i
skrivenim kandžama baršunastih
nogu sjajan patos
škripajući para …
i tvoje cipele su se škripale
jer i ti si mačka i volim
nad tvojim grudima napetu
haljinu poljubiti preko koje
mišiće izazivajuća blažena toplina
tvoga tela me poplavi.
Budimpešta, 28. decembar 1927.
10
Juče ispred prozora si se svlačila,
obrisi tvoje senke u prodirajućem
ljubičastom svetlu kikotali
i smrznut, suzav srp meseca
poput sujevernog zlatnog šešira
tvoju kosu drhtavo ovenčao…
Čuješ, iza zida negde u susedstvu
gramafon neku staru, otužnu
melodiju sa obale Volge svira
a vani sat ponoć otkucava…
Ostavi prozor, zlatan
mesečast šešir, haljinu
na nemu, crnu stolicu baci
i tvoju nagost mi podari.
Rajhenberg, 7. februar 1928.
11
Ne volim te više,
zemlja se pokrenula i sa neba zvezda pada,
ali ne zato što je mesec pada zvezda,
jedna tokom usamljenih noći tkana glorija
i sa tvoga čela je pala:
ljubavi,
nemoj se čuditi, evo više te ne volim,
te i nebo plače,
kako ti je između tvoje uplašene
plavosti na lice kap kiše pala,
i sad si se uplašila zar ne, ali samo kiša pada
i da je kraj, prihvati;
tu ljubav i nebo oplakuje.
Ne boj se,
ispred mojih nogu je samo jedan list pao
kao što već i tvoja ljubav pada…
Vidi, naoblačilo se i kako pljušti.
Rajhenberg, 7. novembar 1927.
12
Bio sam rob tvog mirisa,
tako se sagnuo do tebe
kao zimi tuđim, mirisavim
vlažnim cvetovima koji
u japanskoj vazi na stolu
jedne sobe u formiranju titraju
te njihov miris o letu priča.
Tvoje usne sam pažljivo, tiho ljubio
da ti latice ne bi otpale
i dugo mi ostanu,
ali zalud, miris ti je odleteo
i ja o bolnoj uspomeni
jednog parfema sad
na listu papira sviram.
Rajhenberg, 21. februar 1928.
13
Na vrat sam ti beli đerdan stavio
i kad si me zbog toga poljubila
ispred mene se iza pulta
ponizan trgovac pojavio
kako svoju robu hvaleći
sjajne nizove bisera
pokazuje, nudi.
Ja sam taj malen, belooki iza-
brao mada je bilo i skupljeg i lepšeg,
takav, kakvog bi ti zaslužila.
I kad si me zbog toga poljubila,
upitao sam, da li bi me strastvenije
grlila kad bi tvoj vrat
sa većim biserima, sjajnijom,
lepšom ogrlicom kitio …
Ti!
Ne meriš li vatru tvojih usni
i krila cenom bisera…?
Rajhenberg, 9. maj 1928.
14
Raskinuli smo.
Ti si mi usta do zakrvljenosti ljubila
i zadihano molila da ostanem.
Neću ostati.
Molim te uđi a ja ću
među miljokazima u blatu nastaviti.
Šta gledaš?
Nakon snežnobelih noći
je suzno, flekavo otapanje ostalo.
Čuješ li?
U tankom drveću leto sad truli
zimski sveci oplakuju.
Ne plači.
Od suza oči će ti ružne biti
i ako plačeš ne mogu nastaviti.
Čuješ li?
Na padinama vetar jurca
a tu ispred tebe blato je naborano.
Jesi li me shvatila?
Blato. Blato i Mržnja je na dnu
svake velike, sjajne ljubavi.
Sad idi.
Osećam da te obožavam i mrzim
i zbog toga te tu na cesti ostavljam.
Milo moja.
Mnogo, mnogo te volim i ako
se stretnemo, možda ću opet početi.
Idi već.
Rajhenberg, 13. februar 1928.
Prevod: Fehér Illés
Da li si videla?
Noćas smo usput tužnu vrbu
sreli u crnom i grozničavom
dvorištu suze je tako tužno
puštala da su nam tela plašljivo,
slutnjom ispunjeno zadrhtale.
Da li si videla?
Kad smo ujutro tamo išli,
sunce je na prozoru visio
i sjati hteo, ali vrba
ispred njega se prevalila
i blistavilo ugušila.
Da li si videla?
Ovo drvo sa žalnom, neobičnom
krošnjom nas oplakuje, dva poljupca
koji su se sreli, sad ispod suzom
bleštećeg svemoćnog svetog
prozora cepati se spremaju.
Rajhenberg, 25. februar 1928.
2
Koji put se kao tvoj sin osećam
koji svoju majku kad se svlači krišom gleda
i istupivši iz ogavnosti doba puberteta
od čudesnog prizora blistavim očima
u tebe se zaljubi.
I videvši tvoje telo
u tebe se zaljubi.
Koji put kao tvoj sin se osećam
kad me u čelo poljubiš
i kad jezom grešnika
usne ti ljubim
jer tako te volim.
Jert tako te volim
i meni pripadaš.
Koji put kao tvoj sin se osećam,
neobuzdan i zaljubljeno zločest sin,
jet tokon hladnih i grešnih noći
nakon naših poljubaca moja glava se
na tvojim grudima odmara.
Nakon naših poljubaca
draga moja mila.
Rajhenberg, 22. maj 1928.
3
Čelo mi se čini da je beskraj
od blagog vetra naboranog mora
a kosa valovita bujica
blondih slatkih voda
koja oko slepoočnice kao brzak
u izbrazdano more moga čela pada,
velike širom otvorene oči su mi
zelena ogledala utvarom prekrivenog neba,
slepljene usne su pak
krčag tečnih, tajanstvenih reči
i preko belog sita mojih zuba
gorko i slatko,
slatkorečiv halal i haram
polako na vas pada.
A Ti koji put svojim dlanovima
beskraj mora gladiš
pogledavši utvarom prekriveno
nebo svoje prste u valovitim
blondim slatkim vodama
kupaš i u tim trenucima
svo to bogatsvo samo Tvoje je
i svaki milozvučan halal i haram
samo na Tebe pada.
Rajhenberg, 18. januar 1928.
4
Brežuljci tvoga tela kožu mog lica
tokom bezbroj zaljubljenih noći žarili
i tokom bezbroj noći moje zapaljeno
lice osetljivu kožu tvoga tela žario...
tad samo to žarenje je postojalo, to
tamno veliko žarenje i da si daleko,
sad i prigušen miris naše ljubavi
osećam...
noći su na jasmin mirisale,
i tvoje telo jasmina disala kao
džbun sa belim cvećem u prolećnu
sparnu noć...
ali prošli su, prošli su zadihani
poljupci čije pare su, sad znam,
izdisaji jasmina i ako kasnije
u proleće tvoje telo taknuti
želim ili tvoje usne ljubiti želim,
samo svoju sećanjem ispunjenu
glavu na beli cvet treban nagnuti
i miris džbuna trebam duboko
udahnuti i ponovo si tu i ponovo
tvoje belo, valovito telo grlim
na kom je toliko puta moja morna,
sirota glava odmarala...
Budimpešta, 24. decembar 1927.
5
U to doba, posle svađa
tako si mi nova i tako si mi
opet krasna
da na tebi opet sve ugledam,
tvoje telo, muziku tela,
pesmu koraka kako na uglu sokaka
prema meni koračaš...
i usne su ti opet tako crvene
i zubi opet tako sjajni,
i ponovo se divim tvojim očima,
očima, koji su zorom poklada
osmeh meni darovali
i vidim ih u kasnim jesenskim satima
na trepavicama titrajućim suzama
i vidim ih napola zatvorene kako od užitka
sjaje...
i sad ponovo vidim kako me tvoji oči zovu
i pesma tvoga tela poruku meni šalje,
meni, ona, koju nikad, nigde nisu čekali
niti čekaju, ni ja nju ne čekam jer
jednom su me zvali a ja nisam krenuo i
od onda kletva je na meni...
Rajhenberg, 12. januar 1928.
6.
Preko snežnih brežuljaka sam
te noćima pratio i u našim telima
preko spojenih ruku toplina kružila...
sneg je svetlio i kad smo se ljubiti
zastali, ispod naših stopala crna mrlja
ostala...
Pa smo rascepali naše slepljene
usne, pogledali se i netaknut sneg
na smrt preplašenom suzom
u našim sjajnim zaljubljenim očima zasjao...
Laganim koracima smo krenuli dalje da sneg
ne bi novim poljupcima rovali i crna zemlja,
strašilo svake ljubavi ne bi rascvetala …
One noći su oblaci nečujno plovili,
onog dana na belim brežuljcima nisu se ljubili.
Rajhenberg, 15. novembar 1927.
7
Braunkasto sjajan hleb Osmeha
si grickala i od raspršenih mrvica
sjajne, ukusne, hitre kugle Smejanja mesila,
tvoje dve velike usne su se na caklini zuba napele, ali
joj
iz iskrivljenja je naborano drvo Plača
niklo te iz jedne sićušne pukotine kao
da je niz snežnobelog tela Osmeha
krv curila i tvoje oči drhtavim, ustreptalim
pupoljcima suza optočivši
između zuba naborana Plač tekla
u čijem prozoru,
video sam,
nabrekla maja Tuge sazrevala.
Rajhenberg, 16. juni 1928.
8
Tokom grlenja
joj
otkinulo ti se đerdan od bisera
i
sjajni biseri poput kapi
suza na borama
vrućih jastuka
kotrljali.
Vidi,
biseri su se tako kotrljai
kako koji put se rosa
na suzama pokrivenoj koži
naših zadihanih tela kotrlja
pevajući mornu pesmu
na
sećanje
jednog zagrljaja.
Vidiš,
nisi pazila i
nakon poljubaca
đerdan ljubavi
se otkinulo.
Rajhenberg- Budimpešta, 3. juli 1928.
9
Juče ispred kamina si se protezala
i haljinu su brežuljci tvojih grudi
napeli, opustivši poluzatvorenim očima
tvoje lepe ruke
na zidu kamina grejala …
tvoje noge je svetlost vatre
osvetlila, kralježnica
poput mačke kad se
ispred vatre valja prštala i
skrivenim kandžama baršunastih
nogu sjajan patos
škripajući para …
i tvoje cipele su se škripale
jer i ti si mačka i volim
nad tvojim grudima napetu
haljinu poljubiti preko koje
mišiće izazivajuća blažena toplina
tvoga tela me poplavi.
Budimpešta, 28. decembar 1927.
10
Juče ispred prozora si se svlačila,
obrisi tvoje senke u prodirajućem
ljubičastom svetlu kikotali
i smrznut, suzav srp meseca
poput sujevernog zlatnog šešira
tvoju kosu drhtavo ovenčao…
Čuješ, iza zida negde u susedstvu
gramafon neku staru, otužnu
melodiju sa obale Volge svira
a vani sat ponoć otkucava…
Ostavi prozor, zlatan
mesečast šešir, haljinu
na nemu, crnu stolicu baci
i tvoju nagost mi podari.
Rajhenberg, 7. februar 1928.
11
Ne volim te više,
zemlja se pokrenula i sa neba zvezda pada,
ali ne zato što je mesec pada zvezda,
jedna tokom usamljenih noći tkana glorija
i sa tvoga čela je pala:
ljubavi,
nemoj se čuditi, evo više te ne volim,
te i nebo plače,
kako ti je između tvoje uplašene
plavosti na lice kap kiše pala,
i sad si se uplašila zar ne, ali samo kiša pada
i da je kraj, prihvati;
tu ljubav i nebo oplakuje.
Ne boj se,
ispred mojih nogu je samo jedan list pao
kao što već i tvoja ljubav pada…
Vidi, naoblačilo se i kako pljušti.
Rajhenberg, 7. novembar 1927.
12
Bio sam rob tvog mirisa,
tako se sagnuo do tebe
kao zimi tuđim, mirisavim
vlažnim cvetovima koji
u japanskoj vazi na stolu
jedne sobe u formiranju titraju
te njihov miris o letu priča.
Tvoje usne sam pažljivo, tiho ljubio
da ti latice ne bi otpale
i dugo mi ostanu,
ali zalud, miris ti je odleteo
i ja o bolnoj uspomeni
jednog parfema sad
na listu papira sviram.
Rajhenberg, 21. februar 1928.
13
Na vrat sam ti beli đerdan stavio
i kad si me zbog toga poljubila
ispred mene se iza pulta
ponizan trgovac pojavio
kako svoju robu hvaleći
sjajne nizove bisera
pokazuje, nudi.
Ja sam taj malen, belooki iza-
brao mada je bilo i skupljeg i lepšeg,
takav, kakvog bi ti zaslužila.
I kad si me zbog toga poljubila,
upitao sam, da li bi me strastvenije
grlila kad bi tvoj vrat
sa većim biserima, sjajnijom,
lepšom ogrlicom kitio …
Ti!
Ne meriš li vatru tvojih usni
i krila cenom bisera…?
Rajhenberg, 9. maj 1928.
14
Raskinuli smo.
Ti si mi usta do zakrvljenosti ljubila
i zadihano molila da ostanem.
Neću ostati.
Molim te uđi a ja ću
među miljokazima u blatu nastaviti.
Šta gledaš?
Nakon snežnobelih noći
je suzno, flekavo otapanje ostalo.
Čuješ li?
U tankom drveću leto sad truli
zimski sveci oplakuju.
Ne plači.
Od suza oči će ti ružne biti
i ako plačeš ne mogu nastaviti.
Čuješ li?
Na padinama vetar jurca
a tu ispred tebe blato je naborano.
Jesi li me shvatila?
Blato. Blato i Mržnja je na dnu
svake velike, sjajne ljubavi.
Sad idi.
Osećam da te obožavam i mrzim
i zbog toga te tu na cesti ostavljam.
Milo moja.
Mnogo, mnogo te volim i ako
se stretnemo, možda ću opet početi.
Idi već.
Rajhenberg, 13. februar 1928.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése