Rab Zsuzsa
Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 5.
Vaspántok
Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz: – Kalauz úr, hogyha ma este hazamegy, ölelje meg nagyon a feleségét, dicsérje meg, ami épp rajta van, akár az ócska pongyoláját – Ha így szólnék – ugye... bolondnak tartanának? Ha így szólnék a bottal kopogó nyugdíjas bácsihoz a boltban, mikor épp forintjait guberálja, végül levágat tíz dekát a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből: – Bácsi! Itt van ötszáz forint. Tegye el, kérem. Épp ma kaptam, nem számítottam rá. Fölösleges. – Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
– Útkövezők! Én ezt a kis kavicsot elviszem, mert az erezetében lehorgadt Krisztus-fejet látok. Engedjék meg, hogy elvigyem! – Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
– Gyere, fiam, üljünk le valahol, s te elmeséled, mitől nőtt vállig a hajad, mi ellen mered ez a tüske tejes arcod körül, s egyáltalán, mitől vagy te ilyen kérlelhetetlen? – Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddegélő nénikéhez:
– Néni, jöjjön velem, amit szeret, azt főzök vacsorára, puha ágyat vetek, előtte pedig mindent elbeszélhet,
a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is, és szegény jó ura szívszélhűdését, és hogy mivel ültette be a sírját, azt is, milyen a szomszédasszony, azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában, meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban. De éjjel egyszer – maga úgyis sokszor fölébred – keljen fel, takarjon be engem, mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ... Ha így szólnék – ugye, bolondnak tartanának?
Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai szorítják lüktető, eleven húsig lenyúzott szívünket. |
Železne kopče
Ako bi umiljatom, mladom
kondukteru tako govorila:
– Gospodine kondukteru,
kad večeras stižete doma,
zagrlite svoju suprugu,
pohvalite kako je lepo obučena,
čak da je u izlizanoj kućnoj haljini –
Kad bi tako govorila –
ludačom bi me smatrali... zar ne?
Ako bi penzioneru sa štapom
u ruci u dućanu tako govorila,
kad upravo sitniš prebraja
i za deset deka skrati
„nešto duže naručenog“ hleba:
– Čiko! Evo petstotke.
Stavite u džep. Baš sam danas dobila,
nisam na to računala. Višak mi je. –
Ludačom bi me smatrali, zar ne?
Ako bi kamenolomcima tako govorila:
– Kamenolomci!
Poneću ovaj mali belutak
jer u šarama
pognutu glavu Hrista vidim.
Dozvolite mi da ponesem! –
Ludačom bi me smatrali, zar ne?
Ako bi kuštravom mladiću tako govorila:
– Dođi, sine,
sesćemo negde i ispričaćeš mi
što ti je kosa do ramena,
protiv čega strše bodlje
iz tvog mlečnog obraza,
ustvari zbog čega si ti tako
neumoljiv? –
Ludačom bi me smatrali, zar ne?
Ako bi starici koja na klupi se sunča i
u papir umotanu hranu čopka tako govorila:
– Starico, pođite sa mnom,
kuhaću za večeru što vam prija,
pospremiću mekan krevet,
a pre toga mi sve možete ispričati,
doba prosidbe,
onaj porođaj, i carski rez,
i srčani udar dragog supruga,
i na njegov grob šta je sađena,
i to, kakva je komšinica,
i to, kako živi sin u Kanadi,
nadalje šta i zboga je prepisao lekar.
Sve mi natanane može ispričati.
U krevetu možete uzdisati i moliti se.
Ali tokom noći jednom – vi i ovako često
se budite –
ustanite i pokrijte me,
jer pokrivač uvek skidam sa sebe...
Ako bi tako govorila –
ludačom bi me smatrali, zar ne?
Hladne železne kopče
konvencija, ustaljenih navika
stiskaju naša živa,
do mišića ogoljela srca.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése