Déri Balázs Orgovány, 1954. augusztus 4. –
Újra a labirintus
A fonál végét megfogni, az volt nehéz.
És kivárni előtte, hogy a nő arra jár,
és azt a nőt fölismerni, az volt nehéz:
arca kissé püffedt, járása tétova lett.
Ahogy bemutatkozott, semleges volt
a kézfogása. Álomlátás intette, szólt a férfi,
hogy térne vissza. Álomlátás, szólt a nő,
és szenvtelen adta át a vörös gombolyagot.
A férfi a legbelső teremig nem állt meg.
A fonál addig ért. Iszamós földet gondolt,
bűzt, szörnykarok szorítását, rejtekből
rátörve. De csak egy kupac csontot talált
a fáklya fényénél, a sarokban. S némi
száraz vért a falakon. A dulakodás nyomait.
Leült és várt. Szörnyre. S még ez volt nehéz:
mielőtt ellobbant a fáklya, meggyújtotta
a fonált. Meggyújtotta a fonált a férfi.
|
Ponovo lavirint
Spojiti kraj sa krajem, to je bilo teško.
I pre toga dočekati da se pojavi žena
i onu ženu prepoznati, to je bilo teško:
lice joj nešto nabreklo, hod nesiguran postao.
Kako se predstavila, njeno rukovanje je
nedokučiv bio. Privid sna opomenula, reče on,
da bi se vratila. Privid sna, reče ona
i crven smotuljak ravnodušno predala.
On nije stao do zadnje odaje.
Nit je dotle dosezala. Memljivu zemlju osetio,
vonj, stezanje nemana, što se iz skrovišta
izbija. Ali u uglu, u svetlu baklje,
samo gomilu kostiju našao. I na zidovima
osušene mrlje krvi. Tragove tuče.
Seo i čekao. Nemana. I što je još teško bilo:
pre no što se baklja ugasila, nit je
zapalio. On je zapalio nit.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése