Danja Gašpar Prvi pogled u vrijeme sunca – Első pillantás a nap idején



Danja Gašpar Đokić (Gaspar Gyokity Danya)

Ploče Luka, 05. oktobar 1960 –



Prvi pogled u vrijeme sunca nikad ne križam datume na zidnom kalendaru meni je vrijeme konstanta dan u kojem si ti jedini svaki dan kao prva noć ljubim ti ruke iz daljine što zagrljajem mašu za dočekano dobro jutro i laku noć odričem se svih zanosa olako predatih u ime istine na koju ti se sada zaklinjem dala sam odrezati trepavice i sad oči štitim tvojim pogledom širom otvorenih kapaka zaboravila sam ti reći kako je lice i naličje svakog novčića kojeg sam bacala u fontanu imalo oblik tebe zasanjanog potpuno sam izgubila svoj oholi oprez dok prislanjam dlan na tvoje obraze ljubeći te prstima širinom odjednom postaje tijesno u ovoj sobi od bliskosti stresa se staklo iza mojih leđa tako je zamirisala jesen i novembarske kiše ispiru preostali strah opet ti pričam o neprospavanoj noći i psu koji te čekao s druge strane vrata osjećajući tvoje korake stepenicama koje vode u moje presvučene plahte (jutro se gušilo znojem protekle noći i morala sam dobro protresti svaku zaostalu zabludu) sad pijemo kafu svatko za svojim stolom ljubeći se preko iste šalice ja te zovem ljubavi a ti odgovaraš dušo moja na onaj isti način opčinjen kako si to radio u snovima sve dok sam te čekala samujući ovaj put putujemo zajedno i ne pitaš me gdje i kako osvanut ćemo još jednom svatko za istim stolom i onda se ljubiti odistinski ljubiti pod suncem nadošlog neba fado ozvučuje obale spajajući nas svakako ovako i onako kako samo lijepo zvuči kad prsti zatalasaju kosom kojom te pokrivam da ne izgoriš potpuno od ovog prejakog sunca ljubavi moja

Első pillantás a nap idején a falinaptáron sosem húzom át a keltezést számora állandó az idő a nap melyben az egyetlen vagy minden nap mint az első éj távolból csókolom kezeidet melyek öleléssel integetnek a megélt jó reggeltnek és éjszakának lemondok az igazság nevében a könnyelműen átadott önkívületről melyre most néked esküszöm szempilláimat levágattam és most nyílt szemhéjkakkal szememet tekinteteddel védem elfeljetettem elmondani hogy a szökőkútba dobott érmék fej és írás oldalai is megálmodott alakod villantották elveszítettem büszke óvatosságomat míg tenyeremmel arcodat érintettem ahogy ujjaimmal csókoltalak egyszerre szűk lett a szoba meghittségtől remegtek az üvegek hátam mögött oly illatos volt az ősz és félelmemet elmosta a novemberi eső ismét az éberen töltött éjről beszélek neked és a kutyáról mely az ajtó túloldalán várt megérezte lépteidet a lépcsőn melyek a frissen húzott lepedőmhöz vezettek (a múlt éj izzadtságában fuldoklott a reggel és visszamaradt tévedéseimet át kellett értékelnem) most mindenki saját asztalánál issza a kávét egyazon csészén keresztül csókoljuk egymást szerelmem én hívlak és válaszolsz kedvesem ugyan úgy megigézve mint álmomban tetted míg magányomban vártalak ezúttal együtt utazunk és nem kérded még egyszer hol és hogyan ébredünk mindketten ugyan annál az asztalnál és csókoljuk tényleg csókoljuk egymást az éppen kinyílt ég alatt zizzen a part összeköt bennünket így is úgy is milyen szépen hangzik mikor idomulnak az ujjak hajammal takarlak hogy ezen a perzselő napon teljesen el ne égj szerelmem Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor