Farkas Molnár Péter Következetességek – Doslednosti

Farkas Molnár Péter Budapest, 1952. június 9. –

Következetességek – Engedd el a lábam. – Nem. – Engedd el a lábam! – Nem. – Te! Rúgni fogok! – Jó, legyen. Tessék, elengedtem, így most jó? – Jobb, de vedd le a kezed a hasamról. – Szóval nem érhetek hozzád? – Te polip, te. – Most mi van? Szeretlek simogatni. – Ez magyartalan. – De igaz. – Én is szeretlek simogatni, de neked csápjaid vannak, ott a kezed mindenhol. – Most akkor csáp vagy kéz? – Te! Nem szólok még egyszer! – Jó, tessék, elengedtelek, elfordultam, elhúzódtam. Kapok egy cigit? – Most? – Igen. Elalvás előtt mindig rágyújtok. – Értem. Tehát teljesítettem házastársi kötelességem, végeztünk, alszol. Ennyi? – Nem vagyunk házasok. – Még rosszabb. Szex letudva, pipa vagy strigula, aztán alszol. – Te! Most én mondom, hogy rúgni fogok! – Na mi van? Elfogytak az érvek, jön az erőszak? Brutál-szex? – Te szórakozol velem? – Aha… – Elfenekellek! – Mondom én! Nem tudsz érvelni, jön a verés. Nagyon macsós, mondhatom. – Nem értem mi a bajod. – Azt látom. Tudod a nők szeretkezés után igénylik azt, hogy beszélgess velük. – Rendben. Mit szeretnél? – Hát… nem is tudom. Talán azt, hogy tedd a kezed a hasamra, simogass, és csókolj meg. – Hé! És a beszélgetés? – Az eddig tartott. – Ez nem valami konzekvens, tudod? – Ne tereld tudományos síkra. Na gyere… – Alszol? – Már nem. Nem hagysz. – Hoztam a kávéd. – Én lettem volna a soros. – Igaz, de felébredtem, és néztelek. Olyan mélyen aludtál, én meg már fenn voltam. Baj? – Nem, és drága vagy. Csak én lettem volna a soros. Tartsunk rendet. – Tartsunk. Legyünk következetesek. – Így van, legalább ebben. Az apró dolgok nagyon fontosak ám. – Tudom. És rend a lelke mindennek, anyukám is mindig mondta. – Hiába gúnyolsz, a következetesség igenis fontos! – Hm… tudom én azt. – Most meg mi van? – Visszabújtam, mi lenne? Tedd le a bögrét. – Te! Tudod, hogy reggel nem szeretem. – Hol a különbség? – Megizzadtam. – Hülyeség. Remek illatod van. – Na persze. A számnak különösen. – Jaj, te! Moss gyorsan fogat. – Jó. Aztán zuhanyozom majd. – Nagyszerű lesz. Én pedig borotválkozom, mert a következő úgyis ez lesz: szúrsz. – Igenisigen, hogy szúrsz. Este is mondtam, hogy nem ártana, ha simítanál a képeden. – Jó, értem én. Akkor zuhanyozol, fogat mosol, én borotválkozom, és öltözhetünk. Ennyi. – Haragszol? Tudod, hogy reggel… – Nem szereted. – Tévedsz. Elkésni nem szeretek. – Akkor nyomás! Nem venném a lelkemre. – Most hová mész? – Adok tiszta törölközőt, és megnézem van-e még kávé. – Hagyd a csudába. Gyere vissza inkább. – Hé! És a szád? – Ittam kávét, rágyújtottam. Nem mindegy már? – Nem vagy következetes. – Fütyülök a következetességre. Gyorsan fogat mosok. Ne menj sehova! – Hány óra van? – Kit érdekel? – Engem! Tíztől heti értékelés van. – Várj, nyújtóznom kell… – Ott a telefon. – Azért nyújtózóm. Hánytól lesz értékelés? – Tíztől. – Feltétlenül be kell menned? – Na ne hülyéskedj. Nem kérhetek szabadságot. – Hát, pedig muszáj lesz. Fél tíz múlt három perccel. – Ó, hogy… – Mivel zörögsz? – A mosógéppel, mormota. – Mennyi az idő? – Rögtön tizenegy. Gondoltam rendet csinálok, ha már itthon maradtam. – Hagyd a csudába. Rendbe szedem magam és elmegyünk ebédelni, aztán kivisszük kutyót a szigetre. – No persze. És holnap mit veszel fel? – Hát tudom én? Pólót, farmert, inget, ami van. – Mindened ott volt a szennyesben. Mikor mostál utoljára? – Ki nézi azt? – Én. – Gyere ide, és megköszönöm. – Nem! Kifelé! Zuhany, borotva. – Legalább egy kávét adj. – Mire megtörölközöl, kész lesz. – Hol vagy? – Visszadőltem. – Ruhástól? – Hát megyünk a szigetre, nem? Itt a kávéd. – De azt mondtad… – Tudom, mit mondtam. A gép önállóan mos, teregetni ráérek, ha visszajöttünk. – Akkor sziget, kutyaúsztatás, sült hal? – Ha nem iszol sört, részemről benne vagyok. – Mi baj van a sörrel? – Semmi, csak büdös vagy utána. – Igyál te is. – Nem szeretem, mit csináljak? – Pedig egészséges, a nagy melegben felfrissít, magas a tápértéke, este egy pohár segít elaludni. – Na hiszen! Pasik… Kaja helyett sör, elalvás előtt sör… – Utána egy… – Tudom! Cigaretta és egy sör. Hím-soviniszta disznó! Most mit akarsz? – Utána egy sört meg egy cigit. – Dehülyevagyte! – Éhes vagyok. – Megnézem a hűtőt. – Ne nézd, vásárolnunk is kell. Majd menet közben kajálunk. – Mennyi az idő? – Dél múlt. – Jesszusom! A kutya! – Fussatok, addig összeírom mit veszünk, és rendbe szedem magam. – Ne bámulj, így nem lehet enni! – Szeretem nézni, ahogy eszel. – Nagyon éhes voltam. – Látom. Eltüntettél két szelet húst, és három palacsintát. – Baj? – Csudát. Mindig ez volt az álmom. Csendes otthon, béke és nyugalom, a konyhában meg egy nagy seggű asszony sertepertél. – Döööög! És a te pocakod? – Az más. Ötvenöt évesen megengedhetek magamnak egy pocakot. – Hát huszonnyolc évesen én is megengedhetem magamnak a széles csípőt. És amíg esténkét nem tömök magamba egy tábla csokit, ne szólj semmit. – Nem is szólok. Mostantól minden este kapsz egy nagy tábla Cote d' or-t. – Na persze! Egy hónap múlva cserélhetem a nadrágjaimat, aztán a pólókat, a blúzaimat, deréktájon megjelennek a szép, vastag, fehér hurkácskák, elterebélyesedek, szuszogok és izzadok, mint egy ló. Olyan szagom lesz, mint egy pumaketrecnek… – Hé! Vigyázz a szádra, a csajomról beszélsz! – Bolond. – Az. – Szeretek itt ülni. – Tudom, azért járunk ide. – Kutyó? – Ott igénytelenkedik a labdájával. – Örülök ennek a napnak, bár holnap a főnököm kicsinál. – Kereshetnél más munkát. – Neked könnyű, a magad rabszolgája vagy. Nem egyszerű jó melót találni, és fenn kell tartanom magam, meg a lakást. – Hozzám költözhetnél, a lakást kiadhatnád, megtermelné a törlesztő részleteket. – Egy év alatt lelaknák, aztán kezdhetném a felújítást elölről. És ha rám unsz majd? Pakolás, költözés haza? – Ezt ne! – Miért? – Mert kizárt, hogy rád unjak. – Nem tudhatod. Nem látsz a jövőbe. Meddig leszünk együtt? – Ha rajtam áll, ameddig élek. – Mondod most. Egy év múlva az agyadra mennék. – Azon már túl vagyunk. Hé! Te megütöttél? – Naná! És kapsz még egyet, csak piszkálj. – Te vagy a leglegleg, és ezt pontosan tudod. Nem tudsz az agyamra menni, mert szeretlek. – Mondd még egyszer. – Hogyne! Még elkapatlak. – Jó volt ez a mai nap. – Jó. Végigettük. – Ne hülyéskedd el, tudod, hogy értettem. Lustiztunk, vásároltunk együtt, sétáltunk, főztem az emberemnek. Jó lenne mindig így. – Ezt mondtam délután. – Ezt. De tudod, hogy nem lehet. – Lehetne. Ne azzal foglalkozz meddig tartana. Én két jó évért odaadnék az életemből tíz rosszat. – Elhallgattál. Mire gondolsz? – Hagyjuk, nem érdekes. – Mondd csak. – Á, semmi. Elgondolkodtam ezen az egészen. Kettőnkön, anyámékon, az életeinken. – Ezért hallgattál el? – Tulajdonképpen igen. Álmodozni ér, nem? – Ér hát. Miről álmodoztál? Elmeséled? – Inkább hagyjuk. – Na, mesélj. Szeretem az álmokat. – Egy ház, nem túl nagy, valahol csendes helyen. Te, meg én, meg két kutyó a kertben… Főznék, várnálak haza. Esténként leülhetnénk csendben a tornácon. Télen a kályha mellől nézhetnénk, ahogy hull a hó… - Szép. Meg tudnám szokni. Elviselnék így húsz-harminc évet. – Én is. Lehetne gyerekem. – Te is elhallgattál… – El. Gyere, segítek összepakolni a cuccaidat…

Doslednosti – Pusti mi nogu. – Ne. – Pusti mi nogu! – Ne. – Ti! Šutnuću! – Dobro, neka bude. Izvoli, pustio sam te, jel sad u redu? – Bolje je, ali i sa mog trbuha skini ruku. – Znači ne smem te taknuti? – Ti polipe, ti. – Šta je sad? Volim te milovati. – To nije u duhu gramatike. – Ali je istina. – I ja te volim milovati, ali ti pipce imaš, ruka ti je svugde. – Pa sad pipac ili ruka? – Ti! Neću još jednom reći! – Dobro, evo, pustio sam te, okrenuo, sklonio se. Mogu li dobiti cigaru? – Sad? – Da. Pre spavanja uvek zapalim. – Shvatam. Dakle bračnu obavezu ispunila, završili smo, spavaš. Samo toliko? – Nismo u braku. – Još gore. Seks iza nas, oznaka ili beleg, pa spavaš. – Ti! Sad ja kažem, šutnuću! – Šta je? Argumenti nestali, stiže nasilje? Brutalan seks? – Ti se sa mnom poigravaš? – Pa… – Izlupaću te! – Pa da! Argumente nemaš, stiže batina. Baš si kavalir. – Ne shvatam, šta ti je. – Vidim. Znaš žene posle vođenja ljubavi bi volele da pričaš s njima. – U redu. Šta bi htela? – Pa… ustvari ne znam. Možda to da ruku mi na trbuh staviš, da me gladiš i poljubi me. – E! Zar je to razgovor? – To je dotle trajalo. – Pa to nije nešto što je dosledno, znaš li? – Nemoj na naučnu razinu terati. No dođi… – Spavaš li? – Više ne. Ne daš mi. – Doneo sam ti kafu. – Ja bi bila na redu. – Istina je, ali sam se probudio i gledao te. Tako duboko si spavala, a ja sam već na nogama bio. Jel to problem? – Ne i drag si. Samo ja bi bila na redu. Držimo se reda. – Držimo. Budimo konzekventni. – Tako je, bar u tome. Dabome sitnice su jako važne. – Znam. I mama mi je uvek govorila, red je srž svega. – Zalud mi se rugaš, doslednost je itekako važna! – Pa… znam to. – A šta je sad? – Uvukao se u krevet, šta bi bilo? Spusti šolju. – Ti! Znaš da ujutro ne volim. – Gde je razlika? – Oznojila sam se. – Budalaština. Ugodan ti je miris. – Pa da. Pogotovo mojim ustima. – Joj, ti! Brzo operi zube. – Dobro. I tuširaću posle. – Odlično. A ja ću se obrijati jer i ovako i onako iza toga sledi: bodeš. – Da, da, itekako bodeš. I uveče sam već rekla da ne bi bilo suvišno, kad bi pogladio obraze. – Dobro, shvatam. Dakle tuširaćeš, opraćeš zube, ja ću se obrijati, i možemo se oblačiti. Toliko. – Zar se ljutiš? Znaš da ujutro… – Ne voliš. – Varaš se. Zakasniti ne volim. – Onda požuri! Ne bi primio na dušu. – Kud sad ideš? – Daću ti čist peškir i pogledaću ima li još kafe. – Ostavi do đavola. Rađe dođi. – Ej! A tvoje usne? – Popila kafu i zapalila. Zar nije svejedno? – Nisi dosledna. – Fućkam se na doslednost. Opraću na brzinu zube. Nikud ne idi! – Koliko je sati? – Koga to zanima? – Mene! U deset je nedeljno ocenjivanje. – Čekaj, moram se ispružiti… – Tamo je telefon. – Pokušavam uhvatiti. Kad će biti vrednovanje? – U deset. – Zar baš neophodno moraš prisustvovati? – Nemoj ludirati. Ne mogu slobodan dan tražiti. – Pa, moraćeš. Tri minuta prošlo pola deset. – O nebesa… – Čime to lupaš? – Sa vešmašinom, ti spavalico. – Koliko je sati? – Sad će jedanajst. Kad sam već ostala, napraviću red. – Ostavi do vraga. Urediću se i idemo na ručak, posle ćemo sa džukelom na ostrvo. – Naravno. I šta ćeš sutra obući? – Zar je to važno? Majicu, farmerku, košulju, čega bude. – Sve ti je u sanduku za prljavo rublje. Kad si zadnji put prao? – Ko to gleda? – Ja. – Dođi i zahvaliću ti se. – Ne! Van! Tuširanje, brijanje. – Makar mi kafu daj. – Dok ćeš se obrisati, biće gotova. – Gde si? – Prilegla. – Obučeno? – Pa idemo na ostrvo, zar ne? Tu ti je kafa. – Ali si rekla… – Znam, šta sam rekla. Mašina sama pere, prostirati ima vremena, kad se vratimo. – Dakle ostrvo, kupanje psa, pečena riba? – Ako nećeš piti pivo, saglasna sam. – Jel pivo problem? – Smrdiš posle. – Pij i ti. – Ne volim, šta mogu? – Ali je zdrav, u velikim vrućinama osvežava, hranjiva vrednost visoka, uveče jedna čaša pomaže da zaspiš. – Ne verujem! Dvonožci… Umesto klope pivo, pre spavanja pivo… – Posle jedna… – Znam. Cigara i pivo. Mužjak-sovinistu, svinjo! Šta sad želiš? – Posle jedno pivo i cigaru. – Bašsilud! – Gladna sam. – Pogledaću šta ima u hladnjaku. – Nemoj, moramo i kupovati. Usput ćemo čelebrknuti. – Koliko je sati? – Prošlo podne. – Zaboga! Pas! – Trčite, dotle ću zapisati šta treba kupiti i urediću se. – Ne bulji, ovako ne mogu jesti! – Volim gledati kako jedeš. – Gladna sam bila. – Vidim. Smazala si dve šnite mesa i tri palačinke. – Jel problem? – Ma kakvi. Uvek o tome sanjao. Tih dom, mir i tišina a u kuhinji pak guzata žena se prevrće. – Mrrrrcino! A tvoj stomak? – To je nešto drugo. Sa pedeset godina nešto stomaka mogu si dopustiti. – Pa sa davedesetosam godina širi kuk i ja smem dopustiti. I dok uveče po jednu tablu čokolade ne guram u sebe, nemoj ništa reći. – Ni ne kažem. Od sada, svako veče dobićeš po jednu tablu Kote d' or-a. – Pa da! Za mesec dana mogu promeniti pantalone, posle majice, pa bluze, na kukovima pojaviće se lepe, bele masnice, raširiću se, poput konja dahtaću i znojiću se. Smrdiću kao kavez pantere… – Ti! Biraj izraze, o mojoj curi pričaš! – Uvrnuta je. – Tačno. – Volim tu sedeti. – Znam, zbog toga dolazimo ovamo. – A kuja? – Tamo se sa loptom bezveze igra. – Radujem se ovom danu, mada će me sutra šef isprašiti. – Mogla bi neki drugi posao potražiti. – Lako je tebi, sam si svoj rob. Nije lako dobar posao naći i moram se na neki način izdržavati, a i rate za stan izmiriti. – Mogla bi se kod mene preseliti, stan izdati, pa bi mesečne rate lako otplaćivala. – Za godinu dana bi uništili, te obnovu mogla ispočetka početi. I šta onda, ako ti dojadim? Pakovanje, selidba? – To ne! – Zašto? – Jer je isključeno da bi mi dojadila. – Ne možeš znati. Nisi vidovit. Dokle ćemo biti zajedno? – Ako o meni ovisi, dok živim. – Kažeš sad. Za godinu dana bi ti se popela na vrh glave. – To smo već pregrmili. Ej! Jesi li me udarila? – I te kako! I dobićeš još, samo me diraj. – Ti si najnajnaj i to zasigurno znaš. Ne možeš mi se popeti na glavu jer te volim. – Reci još jednom. – Vala! Još bi se uobrazila. – Dobar je bio taj današnji dan. – Da. Žderali smo. – Nemoj udariti na šegu, znaš kako sam mislila. Lenčarili, išli u kupovinu, šetali, mom čoveku kuvala. Tako bi uvek bilo dobro. – To sam popodne rekao. – Da. Ali znaš da je nemoguće. – Moglo bi. Nemoj o tome, koliko bi trajalo. Ja bi za dve sretne godine od svog života deset loših dao. – Ušutila si. Na što misliš? – Ostavimo, nije interesantno. – Ipak reci. – Ma ništa. O toj čitavoj situaciji razmišljala. O nama, mojim roditeljima, o našem životu. – Zbog toga si ušutila? – Ustvari da. Vredi li, ne vredi sanjariti? – Da, vredi. O čemu si sanjarila? Bi ispričala? – Rađe ostavimo. – No, pričaj. Volim snove. – Jedna kuća, ne prevelika, negde na mirnom mestu. Ti i ja i u vrtu dva jazavičara… Kuvala bi i čekala te. Uveče bi u tišini na verandi sedeli. Zimi pored peći bi promatrali kako pada sneg… – Lepo je. Na to bi se mogao naviknuti. Ovako bi dvadeset-trideset godina izdržao. – I ja. Mogla bi i roditi. – I ti si ušutio… –Da. Ajde, pomoćiću ti spakovati… Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző