Vajdics Anikó, Budapest 1964. 10. 19. –
Egyszerre mind
Láttalak álmomban.
Festmények lógtak a falon
szorosan egymás mellett.
Oda vezettek, mint egy alvajárót:
lásd meg a képekben a jövőt.
Angyalok voltak? Ébren így
mesélném, de ott álmomban
inkább egy showműsor vezetőinek
látszottak. Fábry Sándor, Liptai Klaudia,
Gundel Takács Gábor vagy Jakupcsek
Gabi, amint a Szent Szűznek megmutatja
a jövőt: benne a Megváltót. Ott álltál.
Kék ruhád fénylett, mint az ég. Hófehér
virág nőtt kacskaringós, cifra indákkal
a hasadon, mint a végtelenbe mutató
minták a népi hímzéseken. Felkúszott
a melledre, a válladra. Szép voltál.
És a festmények, mintha tükrök lettek
volna, egyszerre mind téged mutattak.
|
Odjedanput sve
Videla sam te u snu.
Na zidu su gusto
postavljene slike visile.
Tamo kao neku mesečarku su me vodili:
prepoznaj u slikama budućnost.
Anđeli su bili? Budno tako bi
pričala, ali u snu, tad, činilo mi se
da su voditelji neke zabavne
emisije. Šandor Fabri, Klaudia Liptai,
Gabor Gundel Takač ili Gabi Jakubček
kako Svetoj Devici budućnost pokazuje:
i u njoj Iskupitelja. Tamo si stajao. Plavo
odelo ti je poput neba sjalo. Na tvom trbuhu
sa vijugavim, šarenim viticama snežnobeli
cvet je rastao, kao vez na narodnim nošnjama
što u beskraj pokazuje. Obavijao
ti je grudi, ramena. Lep si bio.
A slike, kao nekakva ogledala,
odjedanput su tebe pokazivale.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése