András
László Budapest 1966. május 30. –
Ki az?
Antonius
elhagyja Antoniust.
Ki szeresse? Ráadásul nem is ez a legnyomasztóbb kérdés, hanem az, hogy kit is? Mert azt ő maga is tudja, hogy Antonius nem a városa, a katonái, a megfogyatkozott számú serege, de nem is hajdani szerencséje, és a mostani balsorsa sem. Akkor viszont kicsoda? Ezzel a kérdéssel kell szembenéznie ezentúl, sőt már egy ideje ezzel kellene szembenézzen. De bujkál a kérdés elől. És retteg, mert nem tudja a választ. És járkál a városban, amiről eddig azt hitte, hogy az övé, és betér egy kocsmába, majd egy másikba és egy harmadikba is, holott régóta tudja, hogy a kocsmákban szerzett válaszok legfeljebb egy napig tartanak, de most a negyedik, vagy talán az ötödik kocsmában, erre már nem emlékszik pontosan, — így szokott ez lenni — egy Alexandriánál is keletebbről származó zsidóval ült egy asztalnál — ez is micsoda képtelenség lenne máskor —, a zsidó öreg volt, ahhoz kétség nem fér, valószínűtlenül öregnek tűnt, s nem a szakálla tette, sem az égtájak felé szétfutó homokszín ráncok ösvényei, sokkal inkább a beszéde volt az, ami mintha nagyon messziről, egészen régről szólt volna, és Antonius sokáig nem is emlékezett másra — ez ilyenkor a legtermészetesebb —, mint a zúgó fejében szóló lassú hangra, amely pont így szólt már előző este is — vagy hajnal volt? —, a kocsmazajban, és csak később, jóval később, mikor már rég kialudta a mámorát, és újra erőt vett rajta a kétségbeesés, akkor érezte, hogy valami van még e mögött a halk zúgás mögött, valami, ami megnyugtatóbb a hangnál, és mikor felidézte a szavakat, meglepődött, mennyire pontosan sikerült emlékeznie ezúttal, elégedj meg a kérdéssel, mondta az öreg, na persze, nem lesz könnyű, tette hozzá, de mégis jobban jársz, mint akik egy életen át választ keresnek. És állt Antonius a naptól síkossá váló falak fölött, és egyáltalán nem érezte magát nyugodtnak. |
Ko je?
Antonije
ostavlja Antonija.
Ko da ga
voli? Naposletku ni to
nije
najnezgodnije
pitanje,
nego to, u suštini koga?
Jer to i on
sam zna
da mu
Antonije nije njegov grad, njegovi vojnici,
njegova brojčano
umanjena vojska,
a ni
negdašnji narok
niti današnja
muka.
Pa onda ko je?
Ubuduće s
tim pitanjem mora se
suočiti,
štaviše već bi odavno trebao s tim
se suočiti.
Ali beži od tog pitanja. I strahuje se,
jer odgovora
ne zna. I hoda u gradu
za što je do
sada verovao da je njegovo
i ulazi u
jednu krčmu, pa i u drugu i
u neku treću,
mada odavno zna,
da odgovori
u krčmama dobijeni
najviše
jedan dan traju, ali sad
u četvrtoj,
ili možda u petoj krčmi,
na to se
više tačno ne seća,
– tako se to
dešava –
za istim
stolom je sedeo sa jednim Jevrejom
ko se i od
Aleksandrije istočnije rodio
– kakva nemogućnost
bi bila
drugom
prilikom – star je bio Jevrej,
bez dvojbe,
činilo se da je besprimerno
star, i to
nije zbog njegove brade,
niti zbog na
sve strane razgranatih staza
boje peska
njegovih bora, mnogo više
njegov govor
je bio takav kao da se
iz velike
udaljenosti, iz neke davnine
stigao i
Antonije dugo se ni na što drugo
nije sećao –
to je u tim prilikama
najprirodniji
– no na usporen glas
u svojoj
bučnoj glavi, koji se već prethodne
večeri – ili
je zora bila? – u žamoru krčme
baš se tako
javio, i samo kasnije, mnogo kasnije,
kad se već
iz mamurluka otreznio, i ponovo
ga je očaj
obuzela, tek tad je osetio
da iza tog
tihog žamora ima još
nešto, nešto
što od tog glasa više
smiruje, i
kad je one reči prizivao,
začudio se,
ovoga puta koliko tačno
uspeo se
sećati, zadovolji se sa pitanjem,
rekao je
starac, naravno, neće biti lako,
dodao je,
ali proćićeš svakako bolje od onih
koji čitav
život odgovor traže. I stajao je
Antonije iznad zidina od sunca izlizanih i smirenost uopšte nije osećao.
Prevod: Fehér Illés
|
Forrás: http://www.muut.hu/?p=7479
Nagyszerű!
VálaszTörlés