Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2016. március 27., vasárnap

Garai Gábor Fölötted egy csillag – Zvezda je iznad tebe


Képtalálat a következőre: „garai gábor”

Garai Gábor

Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.

Fölötted egy csillag

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.
Zvezda je iznad tebe

Jer razdraganost ne
odjedanput osvaja telo:
najpre na predmete samo
ti se pogled vraća
i tvoje izbledele uspomene
ponovo počinješ voleti.
Pa i sam vazduh
ti se čini svojstvenijim,
i teške reči drugih
dugo, strpljivo pratiš;
kasnije, čak i ako si sam,
ne samo na sebe misliš,
i makar ti se dani skraćuju –
sa budućnostom razgovaraš.
I i džungli tvojih organa
polako kod kuće se osećas,
svoje bolne kosti zaboravljaš –
život ti je beskraj.
Zastaneš na zemlji, potreseš –
neće se izvrnuti;
i na jednu lepu reč
u sevajuće nebesa poletiš.

A ništa drugo se nije desilo
samo red se uspostavilo:
u gomilastom mraku
besciljno, samotno si lutao
i iznad tebe jedna zvezda se upalila –
zlatna zenica koja se otvara –,
obasjala otelovljena
čuda bitisanja;
zadimljenim gradovima
iz krošnji senicu pravila,
iz klonulih
prolazan osmeh mamila;
sa neprohodnih cesta
tvoje zabludelo srce odvukla,
divljacima bez braća
braća pokazala;
i jer sebe samo u drugima pronalaziš
– tvoju tajnu je shvatila –,
sad u tebi živi i ti u njoj živiš,
ujedno tkana slika zvezda;
i znaš, više te neće napustiti
sjajna čistota njena.

Prevod: Fehér Illés


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése