Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2016. június 17., péntek

Bátai Tibor A másikét is mondjuk – Pričajmo i priču drugog

Bátai Tibor Budapest, 1951. február 17. –

A másikét is mondjuk

                                1

Tudtam: a szeplőket ott, az orr tövében.
A furcsálkodva fürkésző tekintetet.
A nevetőráncok nélküli félmosolyt.
A csaknem nyílt várakozást – lássuk, mire
megy most? –, s tudtam (akkor még) a szeme 
színét is, a visszavonulás pillanatában.
Tudtam, hiába próbáltam megtörténni.
Az okát viszont csak most tudom — nem voltam
eléggé kíváncsi a történetére.

                                2

Nyilván eszembe sem jutott, hogy létezhet
másik történet is. Hiszen akkor és ott
pont azok a szeplők történtek meg velem
az orra tövében, a nevetőráncok
nélküli félmosoly, a zavarba ejtő,
csaknem nyílt várakozás, a szeme színe
a visszavonulás pillanatában, meg
az, hogy nem voltam képes megtörténni.

                                3

Nem csupán idő, de távolság is kellett
hozzá, hogy aztán beszélni tudjak neki
a saját történetemről, ezzel egyben
– ha csak áttételesen is – rákérdezve
végre az övére. Nem ért meglepetés-
ként a leveleimre érkezett válasz.
Végleg lekéstem róla, hogy megtörténjen.

                                4

Egyikünk sem sejthette, hogy megtörténtünk
mégis, egymásnak is. Úgy váltunk szót róla,
mint akik évtizedekig készültek rá,
s meg sem lepődünk rajta, hogy közben a másik
történetét is mondjuk. És még mindig csak
ismerkedünk magunkkal. Történetünkkel,
amely még tart. Mióta bizonyossá
vált, jóformán másról se tudok beszélni.
Pričajmo i priču drugog

                                 1

Znao sam za pege, tamo, tik uz nosa.
Za začuđeno istraživački pogled.
Za poluosmeh bez bora smeha.
Za skoro otvoreno isčekanje – da vidimo,
šta će sad? – i (tad) sam još znao i za boju oka
njenog, u trenutku povlačenja.
Znao sam, zalud sam hteo da se dogodi.
Ali razlog tek sad shvatam – za njenu priču 
nisam pokazao dovoljnu znatiželju.

                                  2

Valjda nisam se ni setio,  da bi mogla
postojati i druga priča. Jer tad i tamo
sa mnom baš one pege tik uz nosa
su se dogodile, onaj poluosmeh
bez bora smeha, ono zbunjujuće,
skoro otvoreno isčekanje, boja njenog oka
u trenutku povlačenja, i to,
da nisam bi sposoban dogoditi se.

                                 3

Ne samo vreme, nego je i udaljenost
trebalo za to, da o vlastitoj priči
 mogu njoj govoriti, a s tim ujedno
– makar i posredno – konačno
upitati i za njenu priču. Odgovor na
moja pisma nije me iznenadilo.
Bez sumnje sam zakasnio da bi se dogodilo.

                                   4

Nismo ni slutili, da smo se ipak dogodili,
i jedni drugom. I mišljenja tako razmenjujemo,
kao da smo se za to decenijama spremali,
i nismo ni iznenađeni da istovremeno
i priču drugog kazujemo, I još uvek sami
sa sobom se upoznajemo. Sa vlastitom
pričom, koja još traje. Otkad mi je to postalo
jasno, maltene ni o čemu drugom ne pričam.

Prevod: Fehér Illés
Forrás: http://dokk.hu/versek/olvas.php?id=39706

1 megjegyzés: