Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2016. október 4., kedd

Vincze Andrea Victória Akármi – Bilo šta


Képtalálat a következőre: „vincze andrea victória”

Vincze Andrea Victória Kazincbarcika, 1972. október 04. –

Akármi

...nem hinnéd rólam,
de mindig meglátom,
milyen szépek
a napok
és az éjek is,
- néha ellágyulok,
mennyi gyönyörű álom
rajzolja tele
fénnyel a világom,
s új erőt ad az új nap
nekem is...
Nem hinnéd el nekem,
hányszor ébredek
homályban szédelgő
aggyal,
s míg kitisztul szemem,
arannyal lepi be
a Hold
a látóterem,
s elhalmoz vibráló
mosoly-csillagokkal.
Hinnéd valaha,
hogy ilyenkor
imákat mormolok..?
Megáldom én is
az újra felkelő
Napot...
- mert elvarázsol.
És lehetek akkor
akárhol...
Olykor még azt is
érzem,
a létezés mégsem hamis,
Csak néha én vagyok,
aki nem teljesen
kompatibilis...
- mert bolond módra
lélekkel írom a képeim,
meg vérrel...
- s telecsöpögtetem
némi fuldokló
reménnyel.
Nem divatból,
és nem is erőltetem
a színeket...
- minek...?
Hitszegőn hagyom,
hogy lassan ráfolyjon
a vászonra a vérem,
vörösen égve, nehezen,
s hallgatagon...
Valóság-teória, nekem.
Nem ál-érzékenyen
mutogatni bármit mosolyogva,
s elküldeni a fájdalmakat
a legmélyebb pokolba
örökre...
Nekem a pokol:
a hazugság...
- s minden felkelő Nap
egy újabb adósság
a létről,
ami talán
fényről szól,
s mégsem csak
arról,
mert mennyit élnénk,
- őszintén -
ha lemaradnánk
minden zarathusztrai
viharról...?

/2016, szeptember/

Bilo šta

...ne bi verovao,
ali uvek ugledam,
kako su
dani krasni
a i noći,
– koji put me uzbuđuje,
moj svet sa svetlom
koliko prekrasnih snova
šara,
i nov dan i meni
novu snagu daje...
Ne bi mi verovao,
koliko puta se budim
sa vrtoglavicom
omamljeno,
i dok mi se oči bistre,
mog vidokruga
Mesec
sa zlatom prekriva
i sa titrajima nasmejanih
zvezda me obasipa.
Dal bi verovao
da u tim trenucima
molitve mrmljam...?
Ponovo izlazeće
Sunce
i ja halalim...
– jer me očara.
I tada mogu biti
bilo gde...
Kat-kad još i to
osećam,
bivstvovanje ipak nije lažan,
Samo sam ja ta
koja nije potpuno
kompatibilna...
– jer suludo
svoje slike sa dušom pišem,
i krvlju...
– i sa nekakvom
nadom
ispunim.
Ne iz puste mode,
niti boje
forsiram...
– čemu...?
Verolomno pustim
da polagano moja krv
na platno curi,
rumeno goreći, teško
i šutke...
Teorija stvarnosti, meni.
Ne lažno-čulno
bilo šta sa osmehom pokazivati
i tištanja zauvek
u najdublji pakao
poslati...
Meni je pakao:
laž...
– i svako izlazeće Sunce
je nov dug o
postojanju,
što možda
o svetlu govori,
ipak ne samo
o tome,
jer koliko bi živeli,
– ruku na srce –
ako bi sa svakog
vihora Zaratustre
zaostali...

/septembar, 2016./

Prevod: Fehér Illés
Forrás: a szerző

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése