Weiner Sennyey
Tibor Eger, 1981. május 10. –
|
füsti fecske
gyermekkoromban füsti fecskét mentettünk sosem tudtam addig miért füsti mígnem apró kezeimbe fogtam azt a rémülten remegő kicsiny madarat hevesen dobogó szívével majdnem szent csíntevő ferenc öcsémmel a fészerben fészket építettünk gyerekként a gyerekmadárnak ételként bogarakat gyűjtöttünk s a fölnőttek megértő mosollyal legyintettek ránk: „Nem fogja túlélni, kiesett fészkéből ez a szegény és szerencsétlen madár!” de mi elhatároztuk hogy márpedig élni fog túlélni sőt ő lesz a legfüstibb füsti fecske a Földön „Hiába etetitek!” mondták a fölnőttek „Hiszen a fészekben anyja-apja elébb megrágták, kissé megemésztették a bogarakat, és így öklendezték fel neki. Nyerset ti sem esztek.” és mi majdnem szent ferenc csíntalan fivéremmel megrágtuk és előemésztettük a bogarakat és így öklendeztük fel neki csőrébe adtuk és tényleg megette már erre a fölnőttek undorodva mondták, hogy „Szomjan fog halni, mert a füstifecskeszülők csőrükből itatták, belelehelték a hajnali fűszálakon megálló kristálypárát.” és erre mi pirkadatkor négykézláb felnyaltuk az udvari gyepről a hajnali pírban a párát és csőrébe leheltük mire a fölnőttek most már aggódni kezdtek értünk és titkon kiengedték a macskát de mi elbarikádoztuk a fészert hangosan és énekelve kergettük el az ősök vadját és mikor megnőtt és megerősödött füsti fecskénk láttuk hogy sajnos nem száll és milyen is az a nem repülő madár mint a nem beszélő nem olvasó nem író ember lehet gondoltuk ezért majdnem szent ferenc csíntalan öcsémmel kartonból fekete szárnyakat füstifecskeformát vágtunk és feketére kentük majd avarból tüzet gyújtottunk és a fekete füstbe szárnyaink belelegyeztük mert sosem tudtam igazán miért füsti a füsti fecske mígnem kezemben nem tartottam és hozzá egészen közel nem hajoltam és éreztem bizony a füsti fecskének füstszaga van ezért mi is füstösek lettünk szárnyainkkal hogy aztán kismadarunk előtt imitáljuk a repülést ott csapkodtunk szinte teljesen szent ferenc csíntalan öcsémmel a dunántúli udvaron verdeső madárka előtt mígnem a fölnőttek legnagyobb csodálkozására a füsti fecske felszállt nagy hurkokban örömteli köröket tett felettünk és elreppent messze mi pedig vártunk késő esteledtig leeresztett karton fekete füstös szárnyainkkal két koszos kis dunántúli utcagyerek hogy hátha visszajön hátha visszatér barátunk akit kilöktek a fészekből talán valami elszánt kakukkfióka tehette de a fölnőttek mondták hogy itt az éj minket az ágy hív a fecskét meg az ég és készüljünk fel soha többé nem látjuk őt mégis a következő tavaszon füstifecskefészek épült a fészer eresze alá és mi tudtuk hogy ő az és éveken át is ő volt és gyermekei ősszel messzi dél felé repültek de tavasszal újra megjelentek s mikor felnőttem én is és a fészekből elkerültem szárnyszegetten kóboroltam egy-egy füstifecskecsalád mindig ereszem alá fészkelt ebből tudtam jó helyen vagyok mígnem egy késő ősszel a messzi dél partjait elértem otthonomtól távol szomjas voltam és éhes voltam és repülni sem tudtam és sírtam hogy fészket építeni fiókát nemzeni repülni tanítani én sebzett félszárnyú pihimadár odahaza miért nem tudok és a déltenger nem felelt száraz szél marta szám mígnem megjelent egy füsti fecske megrágta és előemésztette a szavakat és így táplált fel engem csőrében édes verseket hozott és így itatott engem nem csak repülni az a füsti fecske élni tanított Sanur, 2013. október 17. |
seoska lasta
kao deca seosku lastu smo spašavali
zašto je seoska nisam znao dotle dok
sićušnim rukama nisam uhvatio onu drhtavu
uplašenu malu pticu sa brzim otkucajima srca
moj skoro sveto đavolast mlađi brat
franjo i ja smo joj u čardaku gnezdo pravili
kao deca za ishranu ptici detetu
bube sakupljali a odrasli su sa osmehom
razumevanja odmahivali: “Neće
preživeti, ta jadna i nesretna ptica
iz gnezda je ispala!” ali smo mi odlučili
ipak će preživeti živeće dapače biće
najseoskija seoska lasta na Zemlji “Zalud
ju hranite!” rekli su odrasli “Ta u gnezdu
njen otac i majka bube su najpre
prožvakali, malo probavili, tako su
joj hranu ubljuvali. Sirovo ni vi ne jedete.”
a ja i moj skoro sveti franjo đavolast
mlađi brat smo bube prožvakali i
malo provarili tako smo izbljuvali
i davali joj u kljun i stvarno je već pojela
na to odrasli sa gađenjem rekli
“Umreće od žeđi jer roditelji seoske laste
sa kljunom su ju pojili, sa vlasi trave
joj kristalnu paru zore udahnuli.”
na to mi smo u svanuću četveronoške
sa tratine u dvorištu u jutarnjem rumenilu
paru polizali i u njen kljun udahnuli
odrasli sad su već zbog nas bili
zabrinuti i potajno mačku pustili
ali mi smo zabarikadirali čardak
glasno pevajući i zver predaka oterali
i kad je naša seoska lasta narasla
i ojačala videli smo da na žalost ne leti
i kakva je ta ptica koja za let nije sposobna
mislili smo da je ista kao čovek koji
nit čita nit piše nit govori zbog toga ja i
moj skoro sveti franjo đavolast mlađi brat smo
od kartona crna krila forme seoske laste
izrezali i crno ofarbali
pa od ševarja vatru pravili
i u crn dim krilima smo mahali
jer u
suštini nikad nisam znao
zašto je seoska
lasta seoska dok ju nisam
u ruci držao
i do nje sasvim blizu
sagnuo i
stvarno sam osetio
da seoska
lasta miriše na dim zbog toga
i mi smo sa
krilima postali zadimljeni
da bi ispred
naše ptice let
imitirali
tako smo mahali ja i
moj skoro sveti franjo đavolast mlađi brat
u zadunavskom dvorištu ispred ptičice koja je
na mukama bila dok na divno čudo odraslih
seoska lasta nije poletela
u velikom luku iznad nas krugove
radosti pravila i nestala je u daljini
a mi smo dva prljava mala šatrovca
zadunavska sa spuštenim crnim
zadimljenim krilima od kartona
do sumraka čekali da će se možda
vratiti možda će doći naša prijateljica
koju su iz gnezda gurnuli možda je delo
nekog odlučnog mladunca kukavice bio
ali odrsli su rekli noć se spustila
nas kerevet a lastu nebo doziva
i da se pripremimo nećemo ju nikad više
videti ipak sledećeg proleća
ispod oluka čardaka gnezdo seoske laste
je građena i mi smo znali da je ona
i godinama je ona bila i njena mladunčad
u jesen su daleko prema jugu letele ali
u proleće opet su se pojavile i kad sam
odrastao i gnezdo napustivši
slomljenim krilima lutao i kad se
po koja porodica seoske laste ispod
mog oluka ugnezdila znao sam
da sam na dobrom mestu dok jedne kasne
jeseni stigavši na obalu dalekog juga
udaljen od doma žedan sam bio
i gladan i nisam mogao ni leteti
i plakao sam zašto ja ranjena ptica
slomljenih krila kod kuće ne znam
gnezdo graditi potomke stvarati
učiti ih leteti a južno more mi nije
odgovorilo moja usta suv vetar je ujedao
sve dok se jedna seoska lasta nije pojavila
izraze prožvakala i provarila
i tako me je odhranila
u kljunu sa skladnim pesmama i
tako me pojivši ta seoska lasta
nije samo leteti i živeti me je učila
Sanur, 17.
oktobar 2013.
Prevod:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése