Jancsó Noémi Az égig érő nefelejcsek szobája – Soba do neba rastućih spomenaka

Jancsó Noémi

Kolozsvár 1988. március 7. – Kolozsvár 2010. július 25.

Az égig érő nefelejcsek szobája (Második szoba) Hic. Nunc. Et semper. drága, szeretett D. L.-nek –  csak gurulni csak a réten csak felállni csak keréken csak a feketére festett nyikorgó tolószéken – csak felállni csak ölelni csak bár egyszer átölelni. Csak a kart karodba tenni, Csak megfogni, csak ölelni, Csak bár három lépést tenni. – Buddha-mosoly. Nyugalom. – Csak bár egyszer... – Nyugalom. Az ablakból bekiabál a fény, az erdő, az őzek. Ott fent pedig teát főznek. Forró italt, kék csészében, aranycukorral. A felhők a fák fején henyélnek. – Nyár van; lüktet az aszfalt, a szervezetekben lüktet a vér. A felhők egymáson henyélnek és csókolóznak, bujálkodnak a méhek. – A bőrömbe betűket vések, D.L., piros festékkel, hic, nunc, Semper...amíg elenyészek. – Csak lennél az ablakon innen. Csak valaki, aki hús-vér. Aki még ma ideér. Egyetlen kirgiz szempár. Egy út Japánba, Indiába, Óradnára, Vagy egy séta a parkban, legalább. Egy csók. Egyszer. Itt. Most. Drágám, igyekszel? – Messenger-ablakok. Egy kamera a képernyő bal alsó szögletén. És néha én is ott vagyok. – Rozsdásak már az ablakok. S veszettül nevet kint a fény. Egy csók kell, csak egyszer. Ha elkésel, tudod, addigra meghalok. -   Messenger-ablakok. Itt, most. Sietnem kell, hogy elérjem a villamost. várj rám, várj, várj. várj várj várj várj várj várj türelemmel. hic, nunc. Et semper.

Soba do neba rastućih spomenaka (Druga soba) Hic. Nunc. Et semper. dragom, voljenom D. L.-u – samo se kotrljati samo na zaravanu samo ustati samo na čekrku samo na crno obojenom škripajućem naslonjaču – samo ustati samo grliti samo bar jednom zagrliti. Samo ruku u tvoju ruku staviti, Samo uhvatiti, samo grliti, Samo bar tri koraka napraviti. – Budin smešak. Smiraj. – Samo bar jednom… – Smiraj. Preko prozora svetlost, šuma, srne pozdravljaju. A tamo gore čaj kuvaju. Vruć napitak, u plavoj šolji, sa zlatnim šećerom. Oblaci na glavi borika bogu dane kradu. – Leto je; pločnik kuca, u organizmima krv kola. Oblaci jedni na drugima bogu dane kradu i pčele se ljube, bludniče. – U kožu vlastitu slova urezujem, D. L., crvenom bojom, hic, nunc, Semper… do umora. – Bar da si s ove strane prozora. Bar neko ko je živo stvorenje. Ko će još danas banuti. Jedan jedini par kirgiskih očiju. Jedan put u Oradnu, Japan, Indiju, Ili makar jedna šetnja u parku. Jedan poljubac. Jednom. Sad. Tu. Dragi moj, trudiš li se? – Messenger-prozori. Jedna kamera u levom donjem uglu ekrana. I ja sam koji put tamo. – Prozori su već zarđani. I vani svetlost pobesnelo se smeje. Jedan poljubac treba, samo jednom. Ako zakasniš, znaš, umreću do tada. – Messenger-prozori. Tu, sada. Žuri mi se da bi tramvaj uhvatila, čekaj me, čekaj, čekaj. čekaj čekaj čekaj čekaj čekaj strpljivo čekaj. hic, nunc. Et semper. Prevod: Fehér Illés

Forrás: http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1031/jancso-noemi-1988-2010-versei