Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2016. november 24., csütörtök

Szabó Palócz Attila Mondd, mit érlel... 2016 – Reci, šta dozreva... 2016


Képtalálat a következőre: „szabó palócz attila”

Szabó Palócz Attila Zenta 1971. november 30. –


Képtalálat a következőre: „germany migrants”












Mondd, mit érlel... 2016

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki mindent hátrahagyva útra kél,
gyalogszerrel, vagy úszva,
lélekvesztőn kelve át a gyilkos
tengeren evezve, csúszva
szétlőtt városából menekíti
gyermekeit, családját, életét,
lesve a legcsekélyebb reményt?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek helyben maradása
nem maradt fikarcnyi sem,
fegyverektől fenyegetve
az értelmetlen öldöklés elől
menekülni kényszerült,
még ha soha sem vágyott el onnan,
hol minden őse álomra szenderült?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki menekültek útját járja,
s reményt vesztve, üres zsebbel
kóvályog a nagyvilágba';
akinek sehol nem jut kapanyél;
a bajszán nem billeg morzsa,
s csak setét gondok közt henyél;
kis munkától megváltást remél?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki gyalog teszi meg a kilométereket,
százakat, ezreket, véres lábát
kitöri a cipő a Balkán vándorútján,
botja végére lehullott faleveleket tűz,
ha már támaszkodni sincs mire,
s útját rémült szemek kísérik,
tekintet nélkül a sebeire.

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki megmondani, felbecsülni is
képtelen már, hogy mely sebek
a mélyebbek, azok-e, amelyeket
testén cipel magával, véres bokáján,
vagy inkább a lélek sebei vájnak
mélyebb, pusztítóbb ereket a húsba,
a fájdalom nyomába.

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki a vérével hagy nyomokat
az út porában, s nem azért teszi,
mint a régi mesékben
az elkóborolt gyerekek,
hogy majdan hazataláljanak, nem;
s így megyen, nyomot hagyva,
könnyen követhetőt, a napnyugtába?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek kontinensnyi gyűlölet
kíséri reményvesztett útját,
miközben halálos fenyegetés
elől keres magának alkalmas
szállást, munkát, menhelyet;
s mit érlel meg benne a sors,
vajon miféle számvetést?


Reci, šta dozreva... 2016

Reci, šta dozreva sudba onog
ko ostavivši sve na put krene,
peške, ili plivajući,
preko ubitačnog mora
u smrtnjaku veslajući,
iz razrušenog grada decu,
porodicu, život puzeći spašava,
i najmanju nadu vrebajući?

Reci, šta dozreva sudba onog
ko za ostanak u rodnoj grudi
ni trunke šanse nema,
ugrožen od smrtonosnih oružja
ispred nerazumnog klanja
u beg je prisiljen
mada mesto gde mu preci večno miruju
napustiti nikad nije hteo?

Reci, šta dozreva sudba onog
ko putem izbeglica hoda,
beznadežno, praznim džepovima
u belom svetu luta;
kome drška motike nigde ne sleduje;
kome na brkovima mrvica ne titra,
među tmurnim mislima tumara;
u nekom posliću traži spasa?

Reci, šta dozreva sudba onog
ko stotine, hiljade kilometara
pešice prevali, putem Balkana
okrvavljenim nogama korača,
na kraj štapa otpalo lišće bode
kad više nema na što da se nasloni
i njegov put prestravljene oči prate
ne obazirući se na njegove rane.

Reci, šta dozreva sudba onog,
ko više nije ni sposoban
proceniti koje rane su
dublje, one koje na svom telu,
na krvavim člancima nosa,
ili rane duše dublje, još više
razarajuće žile dube u meso,
u trag bola.

Reci, šta dozreva sudba onog,
ko u prašinu ceste krvave
tragove ostavlja, i ne radi to zato,
kao u davnašnjim pričama
da zalutala deca jednom
put do doma nađu, ne;
tako ide do sutona ostavljajući
za sobom trag što se lako prati?

Reci, šta dozreva sudba onog,
čiji beznadežan put
mržnja kontinenta prati,
dok ispred smrtonosnih pretnji
traži sebi prikladan
smeštaj, posao, konak;
i sudba u njemu šta dozreva,
kakvu vrstu računicu?

Prevod: Fehér Illés


Forrás: a szerző

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése