Jóna Dávid mi már nem állunk lábujjhegyen – mi već ne stojimo na vrhovima prstiju

Jóna Dávid Budapest 1968. September 9. –

 mi már nem állunk lábujjhegyen

Játszásra már lelkem kivénhedt,

Vágy nélkül élni ifjú még.

Goethe -  Faust /Jékely Zoltán ford./

a képzelet néha súlyfeleslegét felejtve elrugaszkodik,

menekül a kurzusok által táplált konfliktusok elől

és a hitel mázsáitól fellélegzett háza teraszán kacsacombokat grillez és padlizsánt,

közben a parazsat fotózza, örül kedvesének, gyermekeinek,

vagy örül annak az időjárásnak, amit a szomszédok épp szidnak,

örül a szónak, hol a csendnek, hol a folyónak, hol a hídnak.

a szép benne az, hogy néha valósággá lesz,

az ívek összeérnek,

körbeérnek,

beteljesül a kör,

a képzelet és a valóság egymásra hatnak, hisz egymásra vannak utalva…

barátság lehet a felismeréseikből!

önvédelmem az írás,

néha egy-egy összekacsintás

a pályatársakkal, ha valami csoda születik része lenni, hozzászólni,

mert a képzelet, a gondolat, és a nyelv együtthatása kedvelt játék,

kézműves portéka, finom holmi.

sikátorkonoksággal oltalmazom, mindazt, ami megmaradt,

hagyom, hogy átitasson, hogy érzékeimen át felszívódjon a kiválogatott világ,

gyakorlott mozdulatsorban harapjuk ki a magunkét,

boldog az, velem együtt, aki valóságot rág.

mi már nem állunk lábujjhegyen, amit elérünk, elérünk,

a többit mögé tesszük képzelettel,

mint ahogy felfut a borostyán az omladozó falon,

elrejtve a romot, a golyó nyomot, a salétromot,

s beleszeret mondjuk egy kovácsoltvas rácsba egy bérházi balkonon.

már nem kell mindenáron, van lezárt borítékunk bőven,

Isten szemében tükröződünk, értő szemnek észrevehetően…

Forrás: a szerző

mi već ne stojimo na vrhovima prstiju

Za igru duša mi je ostarila,

Živeti bez čežnje još je mlad.
Gete: Faust /prevod: Ileš Feher/

zaboravivši na višak težine mašta koji put se odrazi,

beži od konflikata sa strane kurseva podjarenih

i na terasi od težine veresije oslobođene kuće peče se pačji batak i patlidžan,

usput žeravicu snima, raduje se ženi, deci,

ili se raduje vremenu zbog čega susedi upravo negoduju,

raduje se rečima, čas tišini, čas reci, čas mostu.

lepo je u tome to što katkad java postane,

svodovi se spajaju,

obavijaju,

krug se ispuni,

mašta i java se međusobno dopunjuju, ta jedna na drugu je upućena...

od njihovog prepoznavanja prijateljstvo se stvara!

samoodbrana je pisanje,

kat-kad namigivanje

sa kolegama, biti tamo gde se čudo dešava, gde se vodi diskusija,

jer međusobno delovanje mašte, misli i jezika je omiljena igra,

skladna roba, ručno izrađena.

tvrdokornošću sokaka branim sve što je ostalo,

dopustim da izabran svet putem svojih čula bude apsorbovan, da me natapa,

nama pripadajući deo uvežbanim pokretima prisvajamo,

poput mene sretan je taj ko stvarnost žvaka.

mi već ne stojimo na vrhovima prstiju, što možemo, možemo,

ostalo maštom na stranu stavljamo,

kao što bršljan trošni zid obrasta,

sakrivajući ruševinu, salitru, tragove metaka,

zaljubi se recimo na balkonu jedne višekatnice u rešetku od kovanog metala.

već ne treba pod svaku cenu, zatvorenih koverata ima dovoljno,

u očima Gospoda se odražavamao, za znalačke oči primetljivo...

Prevod: Fehér Illés