Lejla Kašić Jutro – Reggel

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

Jutro

Mislila sam da ako nas rastavi smrt boljelo bi,
ali bih navikla na tu bol.
Tražila bih te u paralelnim svijetovima i u meni samoj.
Tražila bih te u suncu, kiši, vjetru.
I pronašla bih te.
U smiraju dana čula bih te kako dišeš...
...negdje.
Mislila sam da ako nas rastavi život,
iza svih tih granica i ratova u nama i oko nas, izgubila bih tvoje lice.
Stopilo bi se sa morem sivih, bezimenih likova koje svakodnevno srećem.
Ne bih osjećala tvoj dah, ugušili bi ga vjetrovi.
Lutala bih za izgubljenom tobom i nikada te ne bih pronašla.
Birala sam smrt.
Zapravo, nisam imala izbor.
Fatamorgana slobodne volje.
On je imao mene.
Kap nade činila se bunarom.
Ja prežednjela.
Ali šta ako osvane jutro koje neće objaviti fajront i rastjetati pijane monologe
izvedene na hladnom parketu napuštene sobe jedne pomahnitale osobe
koja ljubi junake svog ludila,
jutro u kom neću moći prepoznati tvoj glas,
u kom neću moći zatvorenih očiju stvoriti tvoje lice međ’ 8 milijardi drugih,
u kom neću moći rukama u praznini napipati tvoj struk,
u kom neće svaka zvijezda biti pjega na tvom nosu,
u kom neću kuvati običnu za mene i slatku kafu za tebe,
bez tebe,
u kom neću biti kivna
i bogovima
i narodu
i sebi
i tebi.
Ali šta ako osvane jutro u kom neće biti ničeg da me sjeti da si tu.
Nikakvih tragova.
Nikakvih znakova.
Nikakvih nadanja.
Nikakvih sjećanja.
Jutro u kom će ništa postati nešto i požderati me.
Nezasito mljackati tokom žvakanja mog mesa,
bez kapi krvi, nju su isplakale oči.
Jutro u kom će ništa halapljivo oglođati moje kosti.
Njihov smrad neka kaže koliko vrijedi život.
Ako osvane takvo jutro, da li će roditi slobodu ili smrt?
Bude li sloboda, želim da se pitam, želim promjenu izbora.
Bude li smrt, smijaću se, na sav glas,
sa tobom.

Biram...

Izvor: https://inspmagazine.blogspot.rs/2016/12/lejla-kasic-jutro.html

Reggel

Azt gondoltam fájna, ha a halál elválasztana bennünket,

de megszoknám azt a fájdalmat.

Párhuzamos világokban és önmagamban keresnélek.

A napsütésben, esőben, szélben keresnélek.

És megtalálnálak.

Napnyugtakor hallanám lélegzésed...

...valahol.

Gondoltam, ha az élet elválaszt bennünket,

túl a bennünk, köröttünk dúló háborúkban, határokon, elveszíthetném arcodat.

Beolvadna a naponta látott, szürke, névtelen arcok tengerébe.

Nem érezném leheletedet, elnyomnák a szelek.

Elveszített lényed után bolyonganék és soha meg nem találnálak.

A halált választottam.

Tulajdonképpen nem volt választásom.

A szabad akarat illúziója.

Voltam övé.

A csepp remény kútnak tűnt.

Szomjaztam.

És mi van akkor, ha jön egy reggel s nem véget jelent és eloszlatja az elhagyatott szoba hideg parkettáján előadott eszelős egyén részeg beszédét, 
aki imádja őrületének hősét,

reggel, amikor saját hangomat nem tudom felismerni,

amikor behunyt szemmel sem tudom arcodat a 8 milliárd közül elém varázsolni,

amikor nem tudom kezemmel derekadat megérinteni,

amikor minden csillag nem válik szeplőfolttá orrodon,

amikor nem főzök magamnak egyszerű, neked meg édes kávét,

nélküled,

amikor nem leszek dühös

az istenekre

népre

rád

rám.

És mi lesz akkor, ha jön egy reggel, amikor semmi sem emlékeztet rád.

Semmiféle nyom.

Semmiféle jel.

Semmiféle remény.

Semmiféle emlék.

Reggel, amikor majd a semmi valamivé válik és engem felfal.

Végnélkül csámcsog húsom fogyasztása közben,

vércsepp nélkül vérem elsiratott.

Reggel, amikor majd a semmi csontjaimat lerágja.

Bűz árulja el, az élet mennyit ér.

Ha megvirrad az a reggel, vajon szabadságot vagy halált oszt?

Ha szabadságot, szeretném ha megkérdeznének, választanék.

Ha halált hoz, hangosan kacagok,

veled.

Választok...

Fordította: Fehér Illés