Stefan Simić Ako nekad čitaš ovo – Ha ezt valaha olvasod

Stefan Simić Paraćin 12. 02. 1989. –

Ako nekad čitaš ovo Ako nekad čitaš ovo, sutra, ili za deset godina, trideset, pedeset, čitaj kao da čitaš prvi put. Nevažno da li si i dalje devojka, žena u godinama ili starica. Nevažno da li si i dalje njegova, nečija ili ničija, čitaj ga sa istim onim žarom kao da ti se trenutno dešava... Nedostaje mi prva rečenica koju izgovaram kada te vidim. Nedostaje mi tvoj pogled, onako polusanjiv, polulenj i radostan. Nedostaje mi kada se protežeš, kao mačka. Nedostaje mi način na koji me gledaš, sa rukom na bradi a ujedno grickaš nokte zubima. Nedostaje mi ona fleka od kafe na tvojoj majici. Nedostaje mi tvoja majica. Nedostaje mi da zajedno peremo ruke i da se umivamo. Nedostaje mi da te milujem i pokrivam dok spavaš a ti da se praviš kao da ne čuješ i da ti je svejedno. A znam da nije. Nedostaje mi da te mazim, da ti nameštam kosu kako mi odgovara. Nedostaje mi tvoja kosa. Mokra, vlažna, prljava, puštena, uvezana. Nedostaje mi da brojim mladeže na tvom licu i nikad da ih ne izbrojim do kraja. Nedostaje mi tvoje lice, tvoje ruke, tvoj glas, tvoje oči. Nedostaje mi miris tvoje kože. Nedostaje mi da ti kažem svakog jutra "Dobro jutro, ljubavi", ili "Sunce moje, volim te". Nedostaje mi ono "Šta ti se jede", ili "Idi do kupatila, čekam te u krevetu...". Nedostaje mi tvoj hedonizam, koji ne volim kod drugih. Nedostaju mi tvoja obećanja da ćeš manje da piješ i pušiš. Nedostaje mi da te zasmejavam i osvajam, pošto je to izgleda jedina profesija za koju sam predodređen. Sve ostalo još moram da učim… Nedostaje mi da ti grejem stopala rukama i da me to čini srećnim. Nedostaje mi da ti čitam neobjavljene i nezavršene priče. Nedostaje mi život kakav postoji samo u tvojim očima i nigde više. Nedostaje mi to da ti bar malo nedostajem, bar ponekad... Ako nekad čitaš ovo, čitaj polako, najsporije što možeš, reč po reč, i od svih ovih nedostajanja sastavi našu ljubav... Nedostaju mi godine koje nećemo provesti zajedno. Nedostaje mi život koji nećemo proživeti. Nedostaju mi svi oni trenuci koje ćeš pokloniti drugome. Nedostaje mi more na koje nikada nećemo otići. Nedostaje mi ono naše proleće koje očigledno nećemo udahnuti do kraja. Nedostaju mi naša deca koju nećemo imati. Nedostaju mi filmovi koje nećemo gledati. Nedostaju mi tvoji snovi koje ćeš drugima da prepričavaš. Nedostaju mi tvoji problemi koje će drugi da rešavaju. Nedostaje mi sve ono što bi tek moglo da mi nedostaje da smo zajedno... Nedostaje mi tvoje telo pored mog. Nedostaje mi tvoje telo, koje nikada nisam doživeo do kraja. Nedostaje mi da ti se dajem, radujem, usrećujem, da te gledam kako zadovoljno dišeš pored mene. Kako se zadovoljno budiš i uspavljuješ. Nedostaje mi da te ljubim po stomaku, leđima, butinama, tamo dole, svuda. Nedostaje mi da te oslobađam dodirom. Nedostaje mi da ti pričam šta ću sve da budem u životu. Nedostaje mi da budem heroj u tvojim očima. Nedostaje mi tvoja podrška i tvoje divljenje. Nedostaje mi da ponovo budem najjači u tvom pogledu. Nedostaje mi tvoj pogled kao moje najbolje ogledalo. Ali to sam ti već rekao, sećaš se? Nedostaje mi da spustim glavu na tvoje rame, a ti da ostaneš uzdržana, kao da ti ništa ne znači. Nedostaje mi da mi kažeš da moraš da ideš a ja da te zadržim, pa da ostaneš kod mene još puna četiri časa. Nedostaje mi tvoje otmeno odbijanje i način na koji mi to kažeš. Nedostaje mi i tvoje otmeno neverstvo. Nedostaje mi ono tvoje "nismo jedno za drugo", i ono moje "valjda se i ja nešto pitam". Nedostaje mi tvoja ljubomora, koju vešto skrivaš a posle se odaš, kroz smeh... Ako nekad čitaš ovo, znaj da neće niko da te štedi, niko, nikad. Život će te trošiti kao što troši sve i svakoga. Snovi u koje se sada kuneš mogu da te izdaju na prvoj krivini. Ljudi takođe. Ali ne odustaj, nikako ne odustaj. Zbog sebe, zbog mene, zbog nas, zbog života koji vredi odživeti do kraja. I obavezno se nadaj i voli, to je jedino što može da te održi... Nedostaje mi uzbuđenje pred naš susret i razočaranje što nikada nisam stigao sve da ti kažem. Nedostaje mi da budem uz tebe i kada nisi u pravu. Nedostaje mi da te branim kada te napadaju. Nedostaje mi da se razdereš na mene kada poludiš. Nedostaje mi da ti pričam poeziju, pardon, da je izmišljam i prepravljam, u trenutku, onako kako nama odgovara. Nedostaje mi da ti se žalim, na tebe, tebi, u trećem licu, pošto nemam kome drugom. Nedostaje mi tvoje smejanje, tvoja strast za životom, muzikom, ljudima. Nedostaje mi da mi kažeš da ti nedostajem a odavno mi to nisi rekla… Nedostaje mi tvoj neprestani smeh koji traje i kada se zaustavi. Nedostaje mi tvoja ležernost, tvoja otkačenost i ono tvoje čuveno - ma lako ćemo... Nedostaje mi tvoj zagrljaj, dodir, tvoja pravdanja, izvinjenja. Nedostaje mi da te čekam i ispraćam. Nedostaje mi da te ljubim, a ljubim te. Nedostaje mi da te sanjam, a sanjam te. Nedostaje mi da te volim, a volim te… Ako nekad čitaš ovo, okreni, pozovi, znaš, ma nema veze... Nedostaje mi tvoj život, tvoje nade, tvoja očekivanja, tvoji strahovi, tvoja nesigurnost. Nedostaju mi tvoja pitanja, tvoji saveti, tvoja mišljenja. Nedostaje mi sve što je tvoje. Nedostaje mi način na koji me posmatraš dok razgovaram sa tvojima. Nedostaje mi tvoj otac, tvoj brat, tvoja sestra, tvoja majka koju nikada nisam upoznao. Nedostaje mi tvoja soba. Onaj nered koji samo ti znaš da napraviš. Nedostaju mi tvoje čarape, koje uvek pomalo vise a ti ih navlačiš. Nedostaje mi tvoj stomak koji uvek prikrivaš. Nedostaje mi tvoja odeća, tvoje torbe, tvoje knjige. Nedostaje mi tvoj život i sve one stvari oko tebe koje ti ne primećuješ... Nedostaje mi tvoje pojašnjenje da smo samo prijatelji i da je zaljubljenost iluzija. Nedostaje mi moje pojašnjenje da te volim i da je sve osim toga iluzija. Nedostaju mi šifre koje samo mi razumemo, mesta kojima smo samo mi prolazili. Nedostaje mi da te vodim svuda i da te pokazujem svima kao najlepši deo mene. Nedostaje mi da te osvajam, svestan da si vredna tog osvajanja. Nedostaje mi način na koji me poseduješ, praviš se da me nemaš, a dobro znaš da me imaš više od svih. Nedostaje mi da me voliš... Nedostaje mi tvoja energija, tvoja ličnost, tvoja volja. Nedostaje mi tvoj šarm koji se ravna sa najboljim filmom. Nedostaje mi spajanje, lakoća, prisutnost, spontanost, spokojstvo koje osećam kada smo zajedno. Nedostaje mi ona žena u tebi. Nedostaje mi da mi se javiš prva, da me pozoveš, da se brineš o meni. Nedostaju mi tvoje poruke usred noći. Nedostaje mi da ti kažem da si možda najbolje što mi se u životu dogodilo. Nedostaje mi da ti kažem da te volim i da sam spreman sve za tebe da uradim. Kada kažem sve, mislim na sve... Nedostaje mi da budem bolji od svih, zbog tebe. Nedostaje mi da budem luđi od svih, zbog tebe. Nedostajem sam sebi onakav kakav sam sa tobom... Nedostaješ... Mada mislim da to već znaš.

Ha ezt valaha olvasod Ha ezt valaha olvasod, holnap vagy tíz, harminc, ötven év múlva, úgy olvasd, mintha először olvasnád. Nem fontos, lány vagy-e még, koros asszony vagy anyóka. Nem fontos, az övé vagy-e még vagy valakié, senkié, ugyan azzal az odaadással olvasd, mintha most történne... Hiányzik az első mondat, amelyet megláttadkor mondtam. Hiányzik bágyadt, lusti, vidám tekinteted. Hiányzik macskaszerű nyújtózkodásod. Hiányzik az, ahogyan nézel, kezed államon, egyúttal körmeidet rágcsálod. Hiányzik trikódon az a kávéfolt. Hiányzik a trikód. Hiányzik a közös kézmosás és füdés. Hiányzik, hogy míg alszol, nem símogathatlak és takargathatlak és tetteted, nem hallasz, nem érdekel. De tudom, nem így van. Hiányzik, hogy nem kényeztetlek és hajadat ízlésem szerint nem igazítom. Hiányzik a hajad. A nedves, vizes, piszkos, kibontott, felkötött. Hiányzik az arcodon soha véget nem érő anyajegyek számba vétele. Hiányzik arcod, kezed, hangod, szemed. Hiányzik bőröd illata. Hiányzik, hogy reggelente nem köszöntelek “Jó reggelt, szerelmem” vagy “Csillagom, szeretlek”. Hiányzik az a “Mit kívánsz” vagy “Menj a fürdőszobába, az ágyban várlak...” Hiányzik a másoknál megvetett hedonizmusod. Hiányoznak a majd kevesebbet iszom, dohányzom igéreteid. Mert hiányzik az egyedüli hivatás, amire eleve hivatott vagyok, hogy megnevettesselek, hódítsalak. Minden mást még tanulnom kell... Hiányzik talpad tenyerem általi melengetése és boldoggá tételed. Hiányzik, hogy neked nem olvasom fel a meg nem jelentetett, befejezetlen verseimet. Hiányzik az a sehol máshol, csak szemedben létező élet. Hiányzik, hogy legalább egy kicsit hiányozzak, legalább néha... Ha ezt valaha olvasod, lassan olvasd, a lehető leglasabban, szóról szóra és szerelmünket az itt lévő hiányhalmazból állítsd össze... Hiányoznak az együtt el nem tölöttt évek. Hiányoznak a nem együtt átélt évek. Hiányoznak az általad másoknak ajándékozott pillanatok. Hiányzik az általunk sosem meglátogatott tenger. Hiányzik az a közös tavasz, amelyet bizonyára sosem fogunk érezni. Hiányoznak a soha miénk nem volt gyerekeink. Hiányoznak a nem együtt nézett filmek. Hiányoznak a másoknak elmondott álmaid. Hiányoznak a mások által megoldott gondjaid. Hiányzik minden ami még csak ezután hiányozhatna, ha együtt lennénk... Hiányzik tested testem mellől. Hiányzik az általam teljesen sosem megélt tested. Hiányzik, hogy átadjam magam, örüljek neked, boldogítsalak, élvezzem, ahogy mellettem elégedetten lélegzel. Önfeledten ébredsz és térsz nyugovóra. Hiányzik, hogy nem csókolom hasadat, hátadat, combodat, azt ott lenn, mindenedet. Hiányzik, hogy érintésemmel megnyugtassalak. Hiányzik, hogy elmondjam, mi minden leszek ebben az életben. Hiányzik, hogy szemedben nem vagyok hős. Hiányzik támogatásod és csodálatod. Hiányzik, hogy tekintetedben nem én vagyok a legerősebb. Hiányzik, mint a legszebb tükröm, tekinteted. De ezt már mondtam, emlékszel? Hiányzik fejem válladra borulása, a te visszafogottságod, mintha nem érdekelne. Hiányzik mennem kell kijelentésed, én meg visszatartalak és még teljes négy órát nálam maradsz. Hiányzik előkelő elutasításod és a mód, ahogyan tudtomra adod. Hiányzik előkelő hűtlenséged is. Hiányzik az a te “nem vagyunk egymáshoz valók” és az én “talán én is számítok valamit” állítás. Hiányzik jól leplezett féltékenységed, amit később nevetve bevallasz... Ha ezt valaha olvasod, tudd, senki sem fog kímélni, soha, senki. Az élet, ahogyan mindenkit, téged is tékozol. Az álmok, melyekre most esküszöl, az első lépések után sorsodra hagyhatnak. Az emberek szintén. De ne add fel, semmiképp se add fel. Magadért, értem, érettünk, az életért, amit teljes odaadással érdemes megélni. És kétséget kizáróan remélj és szeress, ez az egyedüli, ami fenntarthat... Hiányzik a találkozásunk előtti nyugtalanság és a csalódás, mert neked sosem tudtam mindent elmondani. Hiányzik, hogy melletted legyek akkor is, mikor nincs igazad. Hiányzik, hogy mikor mások támadnak, megvédjelek. Hiányzik szilaj szidalmazásod. Hiányzik a költemények felolvasása, bocsánat, a nekünk éppen akkor megfelelő rögtönzés és javítás. Hiányzik, hogy nem panaszkodhatok miattad, neked, harmadik személyben, mert nincs kinek. Hiányzik nevetésed, az élet, zene, emberek iránti sóvárgásod. Hiányzik a te hiányzol nekem állításod, és ezt már régen nem mondtad... Hiányzik nevetésed utáni szűnni nem akaró nevetésed. Hiányzik könnyedséged, szeszélyességed és a te közimert – megoldjuk... Hiányzik ölelésed, érintésed, mentegetőzésed, sajnálomod. Hiányzik, hogy várjalak és kikísérjelek. Hiányzik, hogy rajongjak érted, pedig rajongok érted. Hiányzik, hogy rólad álmodjak, pedig rólad almodok.  Hiányzik, hogy szeresselek, pedig szeretlek... Ha ezt valaha olvasod, fordíts egyet, hívj fel, tudod, na nem érdekes... Hiányzik életed, hited, bizalmad, riadtságod, bizonytalanságod. Hiányoznak kérdéseid, tanácsaid, gondolataid. Hiányzik minden, ami a tiéd. Hiányzik a mód, ahogyan figyelsz, míg szüleiddel beszélgetek. Hiányzik apád, fivéred, nővéred, anyád, akit sosem ismertem meg. Hiányzik a szobád. Az a rendetlenség, amit csak te tudsz teremteni. Hiányoznak a mindig valahol lógó harisnyáid, de te hordod. Hiányzik a mindig eltakart hasad. Hiányoznak ruháid, táskáid, könyveid. Hiányzik életed és minden körülötted lévő aprósag, amit te észre sem veszel... Hiányzik magyarázatod, csak barátok vagyunk és illúzió a szerelem. Hiányzik magyarázatod, hogy szeretlek és illúzió minden más. Hiányoznak a csak általunk használt jelszavak, a csak általunk látogatott helyek. Hiányzik, hogy mindenfelé vezesselek és mint a legszebb részemet mutassalak. Hiányzik, hogy hódítsalak, tudva azt, a hódítást megérdemled. Hiányzik a mód, ahogyan birtokolsz, úgy teszel, mintha nem lennék, pedig tudod, mindenkinél jobban a tiéd vagyok. Hiányzik szereteted... Hiányzik energiád, személyiséged, tetterőd. Hiányzik a legjobb filmekkel vetekvő vonzerőd. Hiányzik a kapocs, az a könnyedség, közvetlenség, nyugodtság amit együttlétünkkor érzek. Hiányzik az a benned lévő nő. Hiányzik, hogy először jelentkezel, felhívsz, gondoskodsz rólam. Hiányoznak éjjeli hívásaid. Hiányzik az, hogy mondhassam, talán te vagy a legjobb, ami az életben velem történt. Hiányzik az, hogy mondhassam, szeretlek és érted kész vagyok mindent megtenni. Mikor azt mondom, mindent, a mindenre gondolok... Hiányzik, hogy mindekitől jobb legyek, érted. Hiányzik, hogy mindenkitől meggondolatlanabb legyek, érted. Hiányzok saját magamnak, olyannak amilyen veled vagyok... Hiányzol... De azt hiszem, ezt már tudod. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://www.facebook.com/stefan.simic3/posts/10151473952879759?notif_t=like