Szente B. Levente (hát mégis) – (ipak)

Szente B. Levente Szörényvár, 1972. szeptember 21. –

(hát mégis) …úgy fognak, mint őrző kutyák a vadszagot, mikor a mindig keresőt lehagyja most a koldus, a vándor, a hazatérő, miként egy kilincset, kézről-kézre adnak, szorítanak, el nem engednek, csak jönnek és jönnek, belém lépnek emlékestül, ott sokasodnak, itt gyülekeznek, úgy tesznek , mintha otthon lennének, bennem élnek-halnak, leköpnek és lenyalnak, arcul ütnek, megcsókolnak, lelaknak, más nevében megáldanak, taposnak, ó, mit kibír a test, ha szárnyal az önmagát kereső lélek, micsoda rettenet, ahogy közben mardos a hideg belülről, a test-tájaim szócsaták zúzzák, törik, fogvacogva már, csontjaim kificamodva, loholunk hát mégis a semmi közepén, véges-végig, valahova, el, el innen, csal el, mondják vacogva az emberek – aztán néha mikor elhagynak, szomorúan bár, de emlékezem: csöppnyi meleg kéne, lehetne tenyered szívem melegében, de ki vagyok én, ha te is ezt érzed…

(ipak) ...kao psi čuvari miris divljači tako me hvataju, kad imućni za prosjakom lutalicom, povratnikom zaostaje, kako jednu kvaku iz jedne u drugu ruku daju, stiskaju, ne ispuštaju, samo dolaze i dolaze, sa uspomenama u mene prodiru, tamo se gomilaju, tu se okupljaju, prave se kao da su doma, u meni žive i umiru, pljuju me i poližu, šamaraju, ljube, napuštaju, u tuđem imenu me blagoslove, gaze, o, telo svašta podnosi, ako duša koja sama sebe traži lebdi, užas je kako me usput zima iznutra ujeda, predele mog tela prepirke drobe, već cvokotam, kosti su mi iščašene, ipak u središtu ništa jurimo, od početka do kraja, nekud, dalje, dalje odavde, kažu ljudi cvokotajući – posle kad me koji put ostavljaju, sa setom, ali se sećam: delić topline bi trebala, u toplini mog srca možda tvoj dlan, ali ko sam ja ako i ti isto osećaš... Prevod: Fehér Illés

Forrás: a szerző