Radomir D. Mitrić Kenotaf za Ernesta i Agnes fon Kurovski – Üres síremlék Ernestért és Agnes von Kurowskyért

Radomir D. Mitrić Jajce 29. aprila 1981. –

Kenotaf za Ernesta i Agnes fon Kurovski

umesto žalobnosti pomisli na rajolik prizor esplanade
malekona. na bogove monmartra koji su mi ovoga jutra
došli na poklonjenje. samuraj sam, olovo je moj bušido,
koitalna sam zmija čiji je rep ukrućen, moja ljubav sija
u noći poput elektrode, var je dubok, plinski, autogeni,
spajajući razlomljeno, napuklo i ubogo. ja sam velika bela
psina, s raljama u koju staju sve šume apenina, agnes,
sećaš li se, celo to leto, bio sam tvoj cepelin, tvoj hrist
i adam, torpedo bejah za tvoju podmornicu. s crnih si
najlonskih čarapa na mene slala električne munje,
u dlanove moje, frkćući, kao na pindu zevs kad presretnu
tifona, pucali su federi poljskih kreveta, sa stropova
otpadao je malter vavilona, gorelo je, kao nebo nad
sajgonom, kao telo svinje sprženo brenerom. rekla si:
tvoja je krv vrela, ti moraš na jug, ja idem gore severnije.
bio sam poput crvenokošca kojem su otrgli vampum pred
vešalima, svi moji totemi behu srušeni, svetilišta popaljena.
mora sam ruma preplovio u tvoje ime, bejah cubano sato,
caballero, revolveraš bez pravog izazivača, od sećanja
na tvoje telo stvorio sam mitologiju, tvoje oči otvarahu
mi pute kojima nikad ne mišljah da bih mogao poći.
ostrvljen bejah, svakom si mi sabljarkom koju ulovih,
iznova probola srce, uplašena bela golubice santerije,
sa dušom đavola. nedelja je, drugojulska, 1969.
anno domini, vreme je da upalim vatre kvazara u čađavim
očima dvocevke, i da se erida konačno smiri, a moj davni
brat, paradžanov, snimi film o nama, bojom prezrela nara.

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.rs/2018/01/kenotaf-za-ernesta-i-agnes-fon-kurovski.html

Üres síremlék Ernestért és Agnes von Kurowskyért

keserűség helyett az esplanade malencón mesés látványára

gondolj. a montmartre-i istenekre akik ma reggel

előttem tisztelegtek. szamuráj vagyok, busidóm ólom,

merev farkú közösülésre vágyó kígyó vagyok, szerelmem

elektródaként izzik az éjben, mély a forradás, autogén,

kettétörtet, hasadtat, szánalmasat összeköt. nagy fehér kutya

vagyok, appeninek erdőit átfogó állkapcsokkal, ágnes,

emlékszel, azon a nyáron zeppelined voltam, krisztusod

és ádámod, búvárnaszádod torpedója. fekete

nylonharisnyádból elektromos villámokat küldtél

tenyerembe, prüszkölve, mint mikor zeusz tüphón

elé vágott, tört a tábori ágy rugózata, a mennyezetről

babilon vakolata hullott, lángolt, mint a saigoni ég,

mint a disznó perzseléskor. mondtad: forró a véred,

délre kell menned, én északabbra megyek.

vöröscsontú voltam, akiről kagylóövét a bitó előtt

szakították le, bálványaim elpusztítva, szentélyeim

felgyújtva. nevedben rumtengereken keltem át, voltam

cubano sato, caballero, kihívó nélküli revolverhős,

testedre emlékezve mitológiát teremtettem, előttem

szemed soha nem álmodott utakat nyitott meg.

számkivetett lettem, minden kifogott kardhallal

szívemet döfted át, a santeria fehér ijedt galambja,

sátánlélekkel. vasárnap van, július másodika, 1969.

anno domini, ideje kormos kétcsövű puskám kvazárlángjait

meggyújtani és végre árész megnyugodhat, ősi testvérem,

paradzsanov meg, túlérett gránátalma színű filmet készíthet rólunk.

Köszönöm Sebestyén Péternek a fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket.

Zahvaljujem se Peteru Šebešćenu za korisne savete tokom prevođenja.

Fordította: Fehér Illés