Lejla Kašić Ipak jesi tu – Mégis itt vagy

Lejla Kašić Prijepolje 15. april 1996. –

Ipak jesi tu Dolaziš mi. Hladna kao ova noć. Nepomično stojiš. Gledaš me, a gledaš kroz mene. Gledam te, a gledam kroz tebe. Očiju tvojih nema, spojile su se sa tamom. Dodirujem ti ruke. Bijele su. Smežurane kao tvoje lice starice koje nikada neću vidjeti. Ledene su. Ne osjećaš moj dodir. Tu si, a nisi. Nisi, a jesi. Ne govoriš ništa. Gradiš zidove neobjašnjive tišine. A iz tišine vrišti istina. Istina koje me strah. Progovori nešto! Otjeraj sumnju, obuzdaj turobne misli. Okončaj turobne sate, dane, mjesece. Ne dozvoli turobne godine. I dalje ćutiš. Progovori, molim te, progovori! Zašto spuštaš glavu? Kaži mi ono što želim da čujem. Slaži me. Zagrli me. Zagrli me jako, slomi mi bol. I dalje ne mrdaš. Razderaću crvena usta krikom do neba, a ti me nećeš čuti. Suze će oprati moje lice, a ti me nećeš vidjeti. Pružiću ti ruke, ti ih nećeš uzeti. Mrtva si, zar ne? Ne postojiš, zar ne? Nisam, smrt ne postoji – govori odjek dobro poznatim intonacijama. I dalje imaš smiješan akcenat. Volim te.

Mégis itt vagy Megérkeztél. Éjhidegen. Mozdulatlanul állsz. Nézel, de rajtam keresztülnézel. Nézlek, de rajtad keresztülnézlek. Szemed a sötéttel egyesült. Karodat érintem. Fehér. Aszott akár anyókához hasonló arca, amit sosem fogok látni. Jéghideg. Érintésemet nem érzed. Itt vagy, mégsem létezel. Nem vagy, mégis létezel. Ne szólj. A csend megmagyarázhatatlan falait építed. És a csendből csend üvölt. Az igazság, melytől rettegek. Szólj valamit! Űzd el kételyeimet, fékezd meg komor gondolataimat. Szüntesd meg a komor órákat, napokat, hónapokat. Ne szentesíts komor éveket. Továbbra is hallgatsz. Szólalj meg, kérlek, szólalj meg! Mért hajtod le a fejed? Modd azt, amit hallani szeretnék. Hazudj. Ölelj meg. Erősen ölelj meg, törd el bánatomat. Továbbra sem mozdulsz. Vörös számat égbe szálló sikollyal szétszaggatom, de te  nem hallasz. Arcomat könny mossa, de te nem látod. Karomat feléd nyújtom, ne fogod meg. Halott vagy, igaz? Nem létezel, igaz? Nem, halál nem létezik – szól a visszhang jólismert hangján. És továbbra is furcsa a kiejtésed. Szeretlek. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://okf-cetinje.org/lejla-kasic-gnijev-bogovima/