Kristina Babić Svojom stranom pođi, kao nekada i kao uvijek – Azon az oldalon menj, mint egykor, mint mindig

Kristina Babić Berane 19. maj 1994. – 

Svojom stranom pođi, kao nekada i kao uvijek Bila je ono naša jesen, poslednja u nizu srećnih jeseni – pamti me po njoj… Možda moje nebo, najednom, dosegne smisao postojanja, možda je naša nit sazdana od pukih slučajnosti, što neprestano se prepliću između moje i tvoje težnje da prevladamo jedno drugo. Naprosto me cijelim našim putem iznenađuješ, zapanjuješ banalnim stvarima, gledaš u mjesec, brojiš korake odustajanja, postavljaš zamke. Sunovraćemo se stranputicama koje sami odabrasmo. Možda se na onom raskršćcu susretnemo, Ko zna, već jednom, nenajavljeno, jesmo. Slutim da je ono naše. Svojom stranom pođi, kao nekada i kao uvijek, nemoj me slučajno iznenaditi, ne bih povjerovala, ne, ne bi to bio ti. Navikla sam na sječivo tvog odlaska. Navikla na hod po tvom trnju.  Svakog pjesnika iscrpjela sam do kraja, bojim se da više nemam pokriće a i naša zvijezda slabašno je ostala bez sjaja. Lucidno se sjećam prstiju tvojih nesputanih, nešto mi govori da je ovo tek jedan od života u kojim smo se sreli. Neki od njih je čak trajao čitavu vječnost, i malo mi bilo. Nekada mi se čini da odlutaš, nikako te ne mogu vratiti. Onda nastanu tvoji dani otuđenja, no, nikada mi ne mozeš biti dalji no što si, pa me ne pomjera. Već su ti oči sanjive i Aurori nestaje rumenilo sa obraza, tragom njenih bisernih suza hodismo onog jutra, jedinog sunčanog jutra mog bitisanja, bila je ono naša jesen, tetovirana iglama tvojih riječi, pamti me po njoj. Ostavljam pero za neki drugi put, možda tad te zagolica. Sjetim se riječi koje ti ne rekoh, pa zaboravim. Neka, doći ćeš ti meni, nijedna zora nije zaboravila da svane.

Azon az oldalon menj, mint egykor, mint mindig Az a mi őszünk volt, a boldog őszök sorában az utolsó – arról jegyezzél meg... Egem talán egyszer, váratlanul, megleli a lét értelmét, talán vezetékünk merő véletlenekből áll, és hogy egymást legyőzzük, állandóan kívánságaink között botladozik. Egész utunk alatt egyszerűen tetten érsz, elcsépelt dolgokkal  képesztesz el, a holdat bámulod, a véget-értek lépteit számlálod, csapdákat állítasz. A saját magunk által választott tévútba bukunk. Talán találkozunk azon a kereszteződésen, Ki tudja, egyszer már, bejelentetlenül, összefutottunk. Sejtem, az a miénk. Azon az oldalon menj, mint egykor, mint mindig, véletlenül ne lepj meg, el sem hinném, nem, az nem te lennél. Megszoktam távozásaid élét. Megszoktam, tüskéiden járok. A költőket kimerítettem, félek, menekülnöm nincs hova és csillagunk halovány fénye is kialudt. Élénken őrzöm ujjaid emlékét, valami azt súgja, ez csak egy az életek sorából melyben találkoztunk. Egy-egy egész örökkévalóság és számomra az is kevés lenne. Néha úgy érzem, bolyongsz, téged visszahozni képtelen vagyok. Majd elidegenedésed napjai következnek, de sosem tudsz messzebb lenni, mint vagy, hát nem mozdít. Szemed már álmodozó, Aurora arcáról is eltűnt a pír, azon a reggelen gyöngykönnycseppjei nyomán jártunk, létem egyetlen verőfényes reggelén, az a mi őszünk volt, kifejezéseid tűszúrásaival tetovált, arról jegyezzél meg. A tollat egy másik alkalomra hagyom, talán majd érdekel. A neked ki nem mondott szavakra emlékezem, majd feledem. Sebaj, eljössz te még, hajnalodni egyetlen hajnal sem felejtett el. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.insp.rs/2017/07/kristina-babic-svojom-stranom-poi-kao.html