Kristina Babić Tri sata posle ponoći – Éjfél után három órakor

Kristina Babić Berane 19. maj 1994. – 

Tri sata posle ponoći Tri sata posle ponoći. Kiša bijesno bije u okno prozora moje male sobe, mog skrovišta i skloništa. Zovem samo da ti kazem još ovo, znaš, nikada ti neću oprostiti Tišinu, ona je bila jača od svake moje buke, od svake ljutnje, teža od svakog tvog prijekog pogleda. Tri sata je posle ponoći, ti si pogasio zvijezde sve i pošao na spavanje, kao da se ama baš ništa promijenilo nije. Tri sata je posle ponoći, kiša će potopiti svijet, zovem te samo da ti kažem još jednu stvar, a Tišina svira sa druge strane slušalice, vjetar šapuće riječima koje ne razumijem. I najednom, čujem ti glas, otrgnut iz sna, i odjednom je sve nevažno. I kiša i jesen, i ova hladna, prazna soba, i to što me nerviraš, što nas prodaješ za sitan novac i što mi nikada nećeš reći neku lijepu riječ, pa makar i slagao. Odjednom je nevažno to što ne umiješ jednom rukom da naručuješ pjesmu, a drugom da mi zapališ cigaretu, odjednom sam zaboravila tvoju crnu jaknu koju ne volim, jer ti je u njoj uvijek hladno, i to što ne gledaš ni lijevo ni desno dok prelaziš ulicu, što ti oči nikada ne zasijaju kad me ugledaš, i što stalno okreneš glavu od mene, kao da se ne poznajemo, što nikada nisi okrenuo moj broj, da čuješ moju neku tišinu, koja bi ti mnogo rekla. Čujem ti glas i zaboravim kako zvučiš kad si ljut, zaboravim koliko puta si izgovorio zbogom, umjesto da mi kažeš da ostanem. Zaboravim koliko puta sam promrzla na tvojoj hladnoći, a ti nisi ponudio zagrljaj. A nije trebalo tako. Nije smjelo tako. I zato nikada nemoj da me pitaš zašto sam te zvala u tri sata posle ponoći, i šta sam to toliko važno htjela da ti kažem, jer ne znam, zaboravim, omamljena, opijena, hipnotisana, dok kiša bijesno bije u okno prozora moje sobe, mog skrovišta i skloništa, nikada nemoj da me pitaš, jer jednom ću skupiti hrabrosti da ne zaboravim.

Éjfél után három órakor Éjfél után három órakor. Kis szobám, mentsváram, rejtekhelyem ablakát eső áztatja. Hívlak, csak még ezt akarom megmondani, tudd, sosem bocsátom meg neked a Csendet, minden harsogásomnál, minden haragomnál hangosabb volt, becsmérlő tekintetedtől súlyosabb volt. Éjfél után három órakor, eloltottad a csillagokat és aludni tértél, mintha éppen semmi sem változott volna Éjfél után három órakor, az eső elárasztja a világot, hívlak, csak egy valamit akarok mondani, a vonal másik végén a Csend szól, a szél érthetetlen szavakat suttog. És egyszerre, hallom hangodat, az álomból felvertet, és egyszerre semmi sem fontos. Se az eső, se az ősz, se ez a rideg, üres szoba, se az, hogy bosszantasz, hogy aprópénzért adsz el bennünket, hogy még hazudva sem mondasz egyetlen kedves szót se. Egyszerre az sem fontos, hogy képes vagy egyik kezeddel nótát rendelni, a másikkal meg cigarettámat meggyújtani, egyszerre megfeledkeztem a nem szeretett fekete dzsekidről, mert abban mindig fáztál, és kelekótyaságodról, ahogyan az utcán mégy át, hogy meglátva engem, szemed sosem csillan és fejed tőlem elfordítod, mintha egymást nem ismernénk, és hívószámomat sosem tárcsázod, hogy sokatmondó csendemet meghallgassad. Hallom hangodat és elfeledem milyen, mikor dühös vagy, elfeledem, marasztalás helyett hányszor mondtad, isten veled. Elfeledem, jéghideg környezetedben hányszor fagytam meg és ölelésed menedéket nem nyújtott. Pedig nem kellett volna így. Nem lett volna szabad. Ezért sose kérdezd éjfél után három órakor miért hívtalak és mi az a nagyon fontos, amit mondani akrtam, mert nem tudom, megbabonázva, megigézve, hipnotizálva elfeledem, míg az eső kis szobám,  mentsváram, rejtekhelyem ablakát áztatja és sosem kérdezz, mert egyszer összeszedve bátorságom nem feledek. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://www.insp.rs/2017/10/kristina-babic-tri-sata-posle-ponoci.html