Mišo L. Korać Posmrtna svadba – Posztumusz menyegző

Mišo L. Korać Sombor 10. mart 1950. –

Posmrtna svadba Roditeljima Ponoć je prošla Gase se lampe u daljini. Majci niz obraz suza. Poljubac u  ruku, put ka tmini. Kao sat na raskršću, na vjetrometini, tiktakće srce u tišini i stane... Riječ se u suzu pretoči. Hvala... Sestrinski jauk u daljini "Jesi l' nam se majko, naspavala, Jesi l 'morne zatvorila oči"... Roditeljski okup. Posmrtna svadba. Košulja s opšvicama, Broš, skup prsten vjenčani... Najljepši osmjeh na ivicama još toplih usana njenim... Poslednji silazak niza stepenice, Ni da se okrene,                 jekne,                    naljuti... Crni svatovi,               promiču ulice,                          umrlice,                            telegrami, opet umrlice.... Prinose tužni prvičari posmrtnu mladu sa ocem na ponovno vjenčanje. Skup crnih marama, sestrinsko do boga naricanje. Božje svadbeno pojanje... Stisak koščate ruke, kao spas od muke, spored imetka i ostatka, spored reda i redka. Sa dobrim od danas                  da vam se vraća,                  da vam se u domu,                  da vam se u rodu,                  sa pjesmama,                  sa veselim kolima,                  dolazi na vrata... U sjećanju mi počasni plotun,                  očeva ordenja,                  govori,                  odlikovanja... Starica majka, posmrtna mlada, budi u nama nježnost,                   osjećanja. Od svakog sina ponaosob                    zaklinjanja... Odive, sestre, tužbalice kite svadbare crnim krinovima na dar Bogu pred oltar vječni ponosne porodice pale svijeće nektar tečni, vječitiom mladencima... Kao Hor mudrih staraca pred pokajanje, dvoglasno zapjevaše "svatovsku pjesmu" mrtvaca sa nijemih usana i mlada i mladoženja: "Blago nama nađe radovanje, dolaze nam djeca na vjenčanje"... A kad noć padne nad gradom, bezglavo šetamo ja i ulica... Samo me negdje iz prikrajka čuva majčina slika sa umrlica...

Posztumusz menyegző Szüleimnek Éjfél elmúlt. A távolban lámpaoltás. Anyám arcán könnycseppek. Kézcsók, sötétbe vezet az út. Útkereszteződésben, szélfújta óraként ver a szív és megáll a csendben... A beszéd sírásba fullad. Köszönet... A távolban nővérem sikolya „Anyám, elget aludtál-e, Szemedet fáradtan húnytad-e le“... Szülők összejövetele. Posztumusz menyegző. Ing paszománnyal, Melltű, becses jegygyűrű... Anyám még meleg ajkán a legszebb mosoly... Utoljára jön le a lépcsőn, Meg sem fordul,            nem szól,                  nem haragszik... Fekete nász,             vonulnak az utcák,                      gyászjelentések,                                  sürgönyök, ismét gyászjelentések... Szomorú tanúk kísérik a posztumusz arát apával az újabb menyegzőre. Fekete kendők gyülekezete, nővérem síránkozása. Isten menyegzői igehirdetése... Csontos kezek kézfogása, gyötrődések megváltása, vagyon és egyebek ellenére, a rend és fegyelem ellenére. Ez a jóság kísérje                   utunkat,                   otthonunkat,                   rokonainkat,                   dalolva,                   vidám kocsikísérettel                   kopogtat a kapukon... Emlékeimben díszsortűz,                  apám emlékérmei,                  beszédei,                  kitüntetései... Öreg édesanyám, a posztumusz ara gyengédséget, jószándékot                  ébreszt bennünk. Külön-külön minden fiától                      fogadalmat... Gyászolók, nővérek, siratók fekete liliomokkal díszítik a násznépet, Isten kegyelmére a büszke család örökös oltára előtt gyertyákat gyújtanak, cseppfolyós nektár a mindörökre fiatal párnak... Mint bűnbánat előtt a bölcs öregek Kórusa, a halottak “ nászdalát“ néma ajkakkal kánonban énekelte az ara és a vőlegény: “Jó nekünk, önfeledten örülhetünk, gyerekeink köszöntenek esküvőnkön“... És ahogy a várost az éj betakarja, céltalanul bolyongunk, én és az utca... De nemlétező rejtekhelyről, a gyászjelentésről anyám képe vigyáz rám... Fordította: Fehér Illés

Izvor: Mišo L. Korać Balkanski voz, Oktotih Podgorica, 2000. str. 51 – 54.