Jasmina Topić Šaputanje – Suttogás

Jasmina Topić Pančevo 4. avgusta 1977. –

Šaputanje

Šta je svitalo mesecima? Pukotina ružičasta kroz
koju je najzad sevnulo sunce? I stotine trnaca
protutnjalo duž tela! – Mislim o tome dok sedim
na pesku, ulazim u vodu. U šaputanje. Nikad više
erotična lirska ekspresija, nikada slabija rima,
odgovori, njihova estetika. Zagledana u to
iščekivanje, svitanje, simbol višemesečnih
značajnih šaputanja. Lajtmotiv. Prati me.
To su ti snovi koji hoće da izađu iz polja spavanja,
kao da će odjednom postati stvarni.

Tako i mislim: nikada se ne skloniti sa sunca ili,
ne izaći iz vode, ne otići nazad u sobu u kojoj se lome
senke sa snovima, u kojoj se dugo šapuće...
Mmmm, uzmi... U sobi svaka fantazija oživljava
na način neshvatljivo nedorađen. Lepi se za kožu
iza neočekivane granice. To je platno na koje
pokušavaš da prilepiš, ne čak ni zvezde, već ono
što je preostalo, i buniš se što im, najzad,
nema mesta... u šaputanju. Onda i iz šaptaja –
više sliče uzdahu – pobegnu želje, i ostane soba.
Naelektrisana... prazna. I ko kuca na vrata, kao da
bez glasa izgovara: trpeza, je li postavljena?!

Tela koja fantaziraju uplaši svetlost...
Šta je svitalo mesecima? Nije li kroz tu pukotinu
sevnulo sunce? I da jeste, ko bi još uvek umeo da ga
prepozna? – Eto je, ta fantazija, živa i na javi!
Ulazim u vodu, tako odlučno kao da ću plivati
do samog ušća u najveće more. Tragovi krljušti
na koži podsete na prašinu iz fantazije.
Brzo zatim rasklimatanim tramvajem odlazim
u grad. Žurim, da sa tobom o tome,
u pesmi, porazgovaram.
Treba se potom vratiti, nazad, u sobu...

Zavibrira moblini telefon u 1 i 13 posle ponoći.
Upravo tu, dok duva noćna košava, možemo
dočekati i kraj – pepeo i prašinu grada. A i sveta!

Izvor: http://agoncasopis.com/arhiva/stari_sajt/broj_6/poezija/7_jasmina_topic.html

Suttogás

Mi derengett hónapokig? Rózsaszín hasadék

melyen végre keresztültört a nap? És a testen

számtalan tövis robogott! – A homokban ülve

erre gondolok, a vízbe megyek. A suttogásba. Soha többé

erotikus, költői megnyilvánulás, soha rosszabb rím,

felelet, a művészet szemszögéből. Ezt a várakozást,

pirkadatot, a többhónapos jelentős suttogás

jelképét szemlélem. Vezérfonál. Kövess.

Ezek azok az álmok, melyek az alvás tisztásából akarnak

kitörni, mintha egyszerre valósággá válnának.

Vallom is: a napról sohase húzódj félre,

a vízből ne gyere ki, a szobába, ahol az álmokkal árnyak

keverednek, vagy sokáig suttognak, ne menj vissza...

Hmmm, vedd el... A szobában fel nem fogható

képlékeny formában kel életre a képzelet. Nem várt

határon túl tapad  bőrre. Lényegében vászon, amelyre

nem is a csillagokat, azt, ami megmaradt, azt szeretnéd

ragasztani és lázadsz, mert annak végül is

nincs helye... a suttogásban. Akkor a suttogásból is –

inkább sóhaj az – eltűnik a vágy és marad a szoba.

Felvillanyozva... üresen. És ki kopog az ajtón, mintha

szótlanul mondaná: terített az asztal?!

A fellegekben járó testek riasztják a fényt...

Hónapokon keresztül mi derengett? Hát azon a hasadékon

nem tört át a nap? És ha mégis, képes lenne-e valaki is

felismerni? – Íme, ez a képzelet, a valóságban is élő!

A vízbe megyek, olyan eltökélten, hogy egészen

a legnagyobb tenger torkolatáig úszok. A bőrön

a pikkelynyomok képzeletporra emlékeztetnek.

Rögvest ezután rozoga villamoson a városba

megyek. Sietek, hogy erről veled,

költeményben, beszélgessek.

Azután meg vissza kell térni, vissza, a szobába...

Éjfél után 1 13-kor megcsörren a mobiltelefon.

Pontosan itt, míg éjjel a kosava* fúj, megvárhatjuk

az végzetet is – hamuvá, porrá válik a város. És a világ is!

*kosava – az Aldunán uralkodó metsző, északi szél.

Fordította: Fehér Illés