Nenad Grujičić Tihi lament – Csendes sirám

Nenad Grujičić Pančevo 12. septembar 1954. –

Tihi lament

Zalud mišice i motori
kojima rušimo zidove i rijemo zemlju,
zalud prevrtljivi um
što čereči meso i kosti,
zalud ljubav što spaja i razdvaja
a kojom nemilice obasipamo svet
da bismo ga mrzeli potom,
zalud uspomene iz detinjstva i zavičaja
na biciklu osvajajući svet,
zalud trag čudesne letelice nad Kozarom
one večeri kad šljive opadale su s grana,
zalud školsko znanje kojim sam opljačkao
siromaštvo roditelja,
zalud lavež pasa i pesma propalica u tmini,
zalud pati pesnik,
zalud otkucaji pumpe u grudima
roneći Dunavom,
zalud beskrajna suprotnost crne i bele boje
na sahranama širom sveta,
zalud sile koje nas okupljaju
u velike skupine gde vršimo
osnovne životne potrebe
i bledimo kao lepinje,
zalud krik embriona u snu majke,
zalud brzina svetlosti razmenjena
u zenicama mačke i zmije,
zalud Jejtsov stih:
"Kako da igrača raspoznamo od igre?"
zalud mentol-bomboni i topli dlanovi
kojima darujemo nestašnu decu i teramo u san,
zalud bdenje nad ovim lamentom,
zalud Gutembergove raskoši i smicalice,
zalud govorništvo i pasulj pod jezikom,
zalud filmske trake
sa kojih blešti smrt uživo,
zalud narodi što lutaju tuđim postojbinama,
zalud Ajnštajnov smeh i njegova formula
još jednom pomnožena zagonetnim brojem Pi,
zalud žubor znoja i krvi u mojoj senci,
zalud lampe i klikeri u mozgu,
zalud strah od zemljotresa dok ljubim
draganu na ledini,
zalud: ogledalce, ogledalce . . .
zalud moja čestica što zrači
mesečevom energijom
i približava božanstvima
što nas napustiše zanavek,
zalud njihov povratak.

Izvor: http://riznicasrpska.net/knjizevnost/index.php?topic=234.0

Csendes sirám

Hiábavalók a falat döntő és földet szántó
izmok és gépek,
hiábavaló a húst és csontokat marcangoló
csapodár elme,
a kíméletlenül világra zúdított
egyesítő és szétválasztó szerelem,
utána gyűlölünk,
hiábavaló a gyerekkori és szülőföldi emlék,
a kerékpáron meghódított világ,
a Kozara feletti csodálatos repülőnyom
az ágakról lehullott szilva estjén,
hiábavaló a szüleim szegénységét kifosztó
iskolában szerzett tudásom,
a sötében a kutyaugatás és a bukott dala,
a költő szenvedése,
a Dunába merüléskor a mellkasban
a pumpadobbanás,
hiábavaló szerte a világon temetésekkor
a fehér és fekete szín végtelen ellentéte,
a bennünket nagy közösségekbe
tömörítő erő, ahol
mindennapi életünket éljük
és lepényekként fakulunk,
hiábavaló a magzatsikoly az anya álmában,
a macska és a kígyó szeme között
váltott fény sebessége,
Yeats sora:
“Hogyan különböztetni meg a játéktól a játékost?”
hiábavaló a csintalan gyerekeket alvásra terelő
mentolcukor és a meleg tenyér,
e sirám feletti virrasztás,
Gutenberg fényűzése és fondorlata,
az ékesszólás és a nyelvalatti bab,
a filmszalagról
élőben villogó halál,
az idegen hazákban bolyongó nemzetek,
hiába Einstein mosolya és a titokzatos
π számmal még egyszer szorzott képlete,
árnyékomban a veríték- és vércsobogás,
agyamban a lámpa- és golyósokaság,
a földrengéstől való félelmem
míg kedvesemet a mezőn csókolom,
hiába: a tükröm, tükröm...
a holderővel
sugárzó részecskéim és
az örökre elveszített
istenek felé való közeledésük,
hiába térnek vissza.

Fordította: Fehér Illés