Petar Miloradović Pognute glave – Lehajtott fők

Petar Miloradović Gornji Milanovac 1970. –

Pognute glave

Plavi kristalu

                      anđeoskih krila,

cvileća mrežo nervnog sistema postojanja, siroče

                                            koje na čelu mrtvih bazaš.

Ferenc Juhas

Pojavio sam se u Segedinu

pred vitkim spomenikom Atile Jožefa,

došavši šinobusom.

Njegov duh lutao je železničkim pragovima,

svirale kosti pored skretnica i signala.

Popunio sam dvojezični formular,

dobio forinte i krenuo da koračam gradom.

Kupio točkić sira,

gledao cene tokajca.

Ne baš pribran

pod jesenjim svetlom.

Primetio sam cvetne reljefe

čak i na poklopcima šahtova.

Žice cimbala i citre drhtale su,

a penzioneri dovršavali večeru

u restoranima.

Vozovi su stizali u stanicu,

grmeli motorima i munjama strujnih vodova;

odjekivali su prazni holovi kao napuštena zdanja.                 

Prolazio sam kroz parkove, poeziju,

nesvestan da nas iz nekog ugla i ti posmatraš,

Atila.

Prespavao sam u zgradi koju je osvajala puzavica,

crvenih listova u to doba godine,

raskošna kao krvotok koji te je činio.

Svoje male pesme čuo sam na tvom  jeziku.

Dobacio sam ti ih pred noge

i njihov zvuk ponirao je u važnijim stvarima,

brujao bronzom.

Stavio sam ti ruke na ramena,

tamo gde je metal dobijao sjaj,

i ti si bio sve veći.

Izvor: autor

Lehajtott fők

...angyalszárnyú kék kristály, a lét idegrendszerének nyüszítő hálózata,

halottak élén őgyelgő árva fiúcska,...

Juhász Ferenc

Szegedre sínbusszal érkezve

József Attila megkapó szobra előtt

találtam magam.

Szelleme a síneken bolyongott,

csontjai a váltókon, jelzőkön zörögtek.

Kitöltöttem a kétnyelvű űrlapot,

megkaptam a beváltott pénzt és a városba indultam.

Kerek sajtot vettem,

a tokaji borok árát mérlegeltem.

Az őszi fényben

nem  éppen nyugodtan.

Virágdomborműveket

még a csatornafedőkön is láttam.

Az éttermekben cimbalom- és citeraszó mellett

fogyasztották vacsorájukat

a nyugdíjasok.

Szikráztak a vezetékek,

dübörögve érkeztek a vonatok az állomásra;

elhagyott épületekként visszhangzottak az üres termek.

A parkokban sétálva magamban költeményeket mormoltam,

nem sejtve, egy sarokból te is figyelsz bennünket,

Attila.

Abban az évszakban vöröslevelű kúszónövénnyel

behálózott házban töltöttem az éjszakát,

dús volt mint a vérkeringés, mely téged alkotott.

Verseimet nyelveden hallottam.

Lábad elé dobtam,

hangjuk fontosabb dologba süppedt,

bronzként visszhangzott.

Kezemet válladra tettem,

oda, ahol fényes volt a fém

és te egyre nagyobb lettél.

Fordította: Fehér Illés