Turczi István: Hétfőellenes vers – Pesma protiv ponedeljka

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Hétfőellenes vers Le a hétfővel. Töröltessék. Felkel mindig, és lehull megint. Árnyképe annak, amit az az egy, az eredendő lehetőség önmagába zár. Koravén eső. Valahol hegedűt nyúznak. Csönget a postás, talpára levél ragadt. Déli hírek; az űr tartalommal telik. Az sincs, hogy elegem van a nincsből. Mi jöhet még? Akar-e jönni, vagy épp most fordít hátat? A legtöbb elvermelt gondolat szétszórja magát a decemberi szélben. Mondom, le a hétfővel. Reménytelen. A keddel így-úgy szolidáris vagyok, amióta nincsenek gyakorlati célok. Célok sincsenek, de legalább az. A fájdalom izzó hangyái a testben. Az egyéltűek mindennapi keservei. Élet az, ha csak élünk?! Befagyott tócsák repedt tükreiből nem néz vissza senki ránk. Elütjük az időt. Karambolozgatunk. Te a nyolcvanat, én a hatvanat. Összegyűltek páran a két nagy csattanásra. Tessék? Nem kell, hogy mindenki lássa, mikor egyszerre fogdos bába és halottkém. A kezek mozgását azért érzékeled. A távol nem hallgat senkire, de a közel sem jól hat ránk. A legközelebb hozzád te vagy. A legközelebb hozzám meg én. Marad a posta, ritkábban a telefon. Mi múlt el? Csak a múlt. Utólag minden előzmény, hallom, a ránk fagyott füstben a szavak kezdőpontjukra visszahullanak. Le a hétfővel. Töröltessék. Felkel mindig, és lehull megint. Árnyképe annak, ami mozgat, amit kezdettől hiába mozgatunk. Akik most vagyunk, jóvátehetetlenül, majd megszűnünk egy pillanatra, hogy elsőként a holtakat érje a fény, és ne kelljen többet, ne kelljen többet magunkról beszélni. Jöjjön hát a kedd! Hang és visszhang közt a csend legyen a másnapé. Ne kelljen semmit, csak feloldódni végül az önmagánál súlyosabb anyagban.

Pesma protiv ponedeljka Do đavola sa ponedeljkom. Neka bude brisan. Uvek ustaje i ponovo opada. Senka je onoga šta ona jedina iskonska mogućnost u sebi sadrži. Starmala kiša. Negde na violini sviraju. Poštar zvoni, list mu je na tabane zalepljen. Podnevne vesti; vasiona sa sadržajem se puni. Ni toga nema da mi je od nema dosta. Šta još sledi? Dal će doći ili upravo sad leđa okreće? Većina pokopanih misli u decembarskom vetru se rasprši. Dakle, do đavola sa ponedeljkom. Beznadežan je. Odkada praktični ciljevi ne postoje sa utorkom kako-tako solidaran sam. Nem ciljeva, ali je bar taj. U telu su mravi usijanih bolova. Svakodnevne jadi onih koji jednom žive. Dal je život, ako samo živimo?! Nikog ko bi nas iz polomljenih ogledala zaleđenih lokvi pogledao. Prolazi vreme. Sudaramo se. Ti sa osamdeset ja sa šezdeset. Neki su zbog velikog praska zastali. Molim? Ne treba da svako vidi kad te istovremeno babica i mrtvozorac hvata. Ali pomicanje ruku još osećaš. Daljina nikog ne sluša ali na nas ni blizina povoljno ne utiče. Tebi najbliži ti si. A meni najbliži ja sam. Ostaje pošta, ređe telefon. Šta li je prošlo? Samo prošlost. Naknadno svaki prethodni događaj, čujem, na nas nataloženom dimu reči na izvornu tačku padaju. Do đavola sa ponedeljkom. Neka bude brisan. Uvek ustaje i ponovo opada. Senka je onoga šta pokreće, šta od početka zalud pokrećemo. Koji smo sada, nepopravljivo, na momenat prestajemo postojati da svetlost prvo mrtve ozari i da ne treba više, da ne treba više o nama pričati. Pa neka dođe utorak! Između glasa i odjeka tišina neka sutradanu pripadne. Nek ne treba ništa drugo tek konačno odahnuti se u materiji od sebe teže. Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/turczi-istvan-hetfoellenes-vers.html