Alen Bešić Bihać
17. maj 1975. –
podne
Paziš kome se
pričaš i ko te svjedoči. Jer, sa
svakom riječju
što promine u druge manje te
ima. Slutiš
kako se, u tami hladnih odaja, lјušte
slova zaboravlјenog lјetopisa. Pohranjuješ slike
kao sjeme
egzotičnog bilјa, čekajući
strplјivo
iz herbarijuma
da prolista. Utvarno sam, ispijaš
orošenu čašu
rizlinga, i pomišlјaš da
prava poezija
vjerovatno
prebiva u jednostavnosti koju nikako da
dosegneš: u
nasušnoj očiglednosti kriške hlјeba na stolu,
očaravajućoj
običnosti zdjele maslina, neporecivoj toplini
kamene klupe
na koju polažeš dlan. Odjednom –
podne. I
zaista, kako ne zavidjeti oku na čistoj
blagovijesti,
na plavetnilu što rezbari konture zvonika
u kom se opet
sabira tišina? Jato golubova poput
crnog
sazviježđa u divlјoj spirali
odmiče van
pogleda, svijesti, pamćenja. I jedan se srebrni balon,
ispušten od straha, otiskuje niz agoniju odjeka.
Bezglasna, podrhtava sjenka sunčanog sata.
Izvor: Alen Bešić: Hronika sitnica Ratkovićevi večeri poezije Bijelo
Polje 2014. str. 53.
dél
Arra
figyelsz, kinek mesélsz és ki tanúsít. Mert
minden másokba veszett szóval kevesebb
vagy.
Sejted, a rideg terem mélyén, az elfeledett
évkönyvről
hogyan peregnek a betűk. A növénygyűjteményben
türelmesen virágzásra váró forró égövi magként
tárolod
a képeket. Kísértetiesen egyedül iszod
az
izzadt pohárból a rizlinget és arra gondolsz, az igazi
költészet
valószínű az általad el nem érhető egyszerűségben
rejlik: az
elemi valóságban kenyérszeletek az
asztalon,
a csodás
megszokottban olajbogyóval tele tálak, a vitathatatlan
melegben
kőpadok, melyekre tenyerelsz. Egyszerre –
dél. És
valóban, irigylésre méltó a szem ott, azon
a
tisztáson, a harang kötvonalait véső kékségen,
melyben
ismét a csönd halmozódik? A galambseregek
fekete
csillagképekként vad csigavonalban tűnnek el
a
tekintet, a tudat, az emlékezet elől. És egy félszből elengedett
ezüstléggömb
a visszhang halálküzdelme mentén halad.
A napóra
nesztelen, remegő árnyéka.
Fordította:
Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése