Zoran Bognar Protoklepsidra – Ősklepszidra

Zoran Bognar Vukovar 30. januar 1965. –

Protoklepsidra (milenijumski paradoksi) Pevanje IV-VI Stari–Novi Svete, tvoje danas biće sutra juče... Tin Ujević IV Protoklepsidra I                            Za Vukicu Mikaču Između bezgraničnih zidova drveća i daljina koje se stapaju sa noćima, između neba gde se pojavljuju zvezde svetlije od vatre i prekomerne snage        gašenja dana, smenjuju se godišnja               305 doba u našim životima, a mi nismo ni svesni da smo samo umorni putnici koji, igrom slučaja, zajedno putuju po meandrima vremena. Gde se nalazi        Knjiga Prostora u kojoj je zabeleženo            310 bekstvo u kristalna zrnca peska... O, Protoklepsidro, proždrljiva moruno, ti što u svojoj utrobi drobiš nestale gradove – histrione prekookeanskih        duša, vijadukte Ovostranog i                          315 Onostranog, ti što bespoštedno topiš mauzoleje svetih fragmenata, reci, gde skrivaš testament iskona. Reci, ko je Točak Večnog Kruga        ograničio i ponizio lošom karmom:               320 večno se vraćati, a znati da se ne možeš vratiti; znati da nestaješ, a želeti ići samo napred; ići napred, a znati da je svaki kraj samo novi         početak; počinjati iznova i iznova,                325 a znati da su vremena uvek ista i da se samo smenjuju filistari kojima je svet sačinjen od kazni i nagrada vredniji od sopstvenih duša... O, lakomi        svete, ako je uopšte imaš, gladan sam            330 tvoje svetle strane. Oživi svoje, vekovima umrtvljene, svetionike, nek nam napokon osvetle introvertne zastave što vijore na Trgu Postanja; nek nam sjedine tela         i senke, te disharmonične ptice rugalice        335 što nervozno lete ka oblacima hedonizma poput ishitreno izgovorenih misli; nek nam vrate u krvotok auru mrtvih vajara... Gledaj, hodočasnici se i        dalje ispovedaju. Prema položaju                    340 Sunca i Meseca određuju vreme obreda. Nisu oni nered koji trebaš da pospremiš, niti zombiji kojima je glupost jedini uteg za uspostavljanje ravnoteže        na kantaru intelekta. Naprotiv, oni su,             345 poput majčinog mleka, oganj na kojem ključa život; smaragdi kulta duha i plodnosti koji ne zaboravljaju svoje korene: Gea ih rađa, uz nju rastu,        umiru i vraćaju joj se sa obiljem                      350 hrane, nakita i poletnim zvucima panove frule... DEAD CAN DANCE! Uz miris blagostivog tamjana donose nam spoznaju da ne postoji ni početak,        ni kraj, ni utvara, ni strah, ni beda, ni              355 sjaj, ni poslednji dah...; ne postoje čak ni zločin ni greh, ni moj ni tvoj, ni bol ni podsmeh, ni kontrolni broj; ne postoji ni nevera ni prevara, ni        moć ni vlast, ni granice ni zakoni,                   360 ni moral ni čast... Postoji samo zatvoren krug: vreme i prostor ko zemlja i plug; lepota Ništavila, ognjena peć, prostranstvo i prisustvo, tišina        i reč... O, Protoklepsidro, nezasiti                    365 ambisu, zašto si uslovila svoje kćeri putosmerom jeresi, mistike, pohlepe i entropije... Zašto im nisi dozvolila da sretnu svoga Heruvima i        upoznaju vlastitu pustinju, taj bizarni               370 introvertni labirint koji nas, gotovo uvek, podseća da je detinjstvo jedina religija iz koje se treba preobraćati. Ono je odgovor na pitanje bez reči...        Trebalo bi živeti za čudnovate                          375 trenutke, okupane mirisom pokošene trave, osveštene ručicom tek rođene kćeri... Znaš, na ovom svetu postoji mnogo više stvari od smrti i poraza... Treba        im samo dati priliku. Zen mistik reče:              380 To sve zavisi od tebe. Život je po sebi čisto platno. On postaje ono što ti naslikaš na njemu. Ti možeš naslikati haos, a možeš naslikati i blaženstvo.          Ova sloboda je tvoja slava. Ti je                       385 možeš upotrebiti na način koji može tvom životu doneti pakao, a isto tako i na način koji može doneti lepotu, blaženstvo i nešto rajsko. Sve        to zavisi od tebe: čovek poseduje                    390 svoju slobodu*.... Pravi dijalog je samo s Bogom. Pravi dijalog je sa samim sobom. O, Protoklepsidro! O, Oče, Sine, Sveti Duše, kako živeti a znati da je        vreme jedini prostor za koji se vredi                395 boriti. O, Enigmo Sveta, epifanijo drevna... Tražiti celinu u onom što je porozno, pronaći ključ sopstvenog trezora. Tražiti neprolazno u onom što je        prolazno, pronaći Put duhovnog jezera...         400 Beograd, 12. 4. 1998. * Izvor: Ošo Radžniš – „Život, ljubav, smeh“ Protoklepsidra II Kažem: vreme je jedini prostor za koji se vredi boriti; gordi Big-Ben u grudima hodočasnika. I kažem: vreme je u nama prostor, rastuće ništavilo, ničija        zemlja, odgovor na pitanje bez reči...              405 Senka zna, vreme poravnava granice, otključava mrakove; u utrobi Vrhovnog Časovnika čuva nestale gradove: Vavilon, Tir, Kartaginu... Eto, u ovom        trenutku Venecija se preobražava                     410 u akvarijum. Njene drevne temelje proždiru svevremene morune i Trg Svetog Marka, izgrižen solju gordih sekundi, postaje milenijumski paradoks.        Samo će još vreme, ubitačno, živeti na            415 tom praznom trgu: minuti će postati faraoni tog večnog kruga zveri koji poprima karakter večnosti kao da više ništa ne mora da se dogodi u tom        svetu jednosmernog proticanja. Kako to          420 da se život sveo na otmeno podnošenje torture časova? Nije li čas što otkriva da nebo menja boju samo glasnik noći koja prethodi požaru nevidljivog        zbivanja? Zar podnositi jaram ove                  425 barijere života podignute pred barijerom divovskih kazaljki znači samo još bolje razumeti kakva je priprema za ropstvo ovog svevremenog        utamničenja? Pritešnjeni sporošću                  430 njegovog proticanja, poput glave zveri u klopci, dani su postali estetski klonirani... kao da ništa nije moglo da umakne toj indigo metamorfozi.        Svaku novu misao uništili su ti                        435 samodovoljni gorštaci: buknulo je neukrotivo poniženje Hominisa priklještenog sopstvenom sudbinom. Borba protiv svrgnuća razularila        se u njemu kao libido nateravši                      440 ga da se vrti, u smeru kazaljki na satu, oko leša svoje hrabrosti. Potresao ga je prizor paklenih muza Protoklepsidre: izbledela slova        na stranicama Svetih Knjiga, ruinirani           445 mauzoleji u Aleji velikana, zaboravljeni jezik starosedelaca i kolci zastava-rugalica, uvek zabodenih u još neosvojeno parče        zemlje... Besomučna spoznaja da sve to,         450 naizgled, nevidljivo zbivanje postoji samo iz razloga da bi jedan čovek, najzad, mogao da pljune u lice toj Svevremenoj Onaniji, najčistije        savesti i po slobodnoj volji, dovela                  455 ga je do nekontrolisanog urlika. Mahnito ga je obuzimao zanos da igra više nego u svoju smrt; ona je postajala do te mere njegova        odmazda protiv vaseljene, njegovo                460 oslobađanje od iskona, da je u magnovenju osetio da se bori protiv opčinjavajućeg ludila, protiv neke vrste neobjašnjivog nadahnuća.        Snaga što ga je dizala slabo je                        465 poznavala njegove kosti iz kojih su vekovi isisali pranu i srž. Svaki korak ukočenih nogu odjekivao je u njegovim krstima i vratu; svaka        travka iščupana stopalima, koju nije             470 video, privezivala ga je sve čvršće za zemlju, pojačavala otpor njegovog tela, a ono je padalo s jedne noge na drugu njihanjem koje je presecalo        sledeći korak. Nikada nije toliko                  475 koračao ne savijajući kolena... Još svega nekoliko koraka udaljavalo ga je od kopalja-kazaljki koja su nejasno sijala u svetlosti na        izdisaju... Još nekoliko koraka, još              480 nekoliko sekundi i još jednom će se naći usađen u zemlju, pobeđen telom, utrobom i vremenom, svim što se može pobuniti protiv čoveka i        nevremena. Ovoga puta neće biti                 485 mesta za strah, jer će znati nastaviti svoj hod ranjenog bika. Sudbina će moći da učini više od uništenja njegove hrabrosti i on će se vratiti        korenima savijenih kedrova što                    490 blistaju u crvenom vazduhu proplanka. Svežina Novog Jutra pokloniće mu saznanje da je vreme jedini prostor za koji se vredi boriti, gordi Big-Ben u        grudima hodočasnika; da je vreme u            495 njemu prostor, rastuće ništavilo, ničija zemlja, odgovor na pitanje bez reči... Senka zna, vreme poravnava granice, otključava mrakove; u utrobi Vrhovnog        Časovnika čuva nestale gradove...               500 Tivat-Beograd, 1998. VI Protoklepsidra III Protoklepsidro, uspori malo, svi smo očevi... Imam i ja svoj san, no sad sam budan i znam: strpljenje je dokaz visokog roda; nered-nedostatak        samopoštovanja... Izgubljene duše               505 ne bi trebalo prizivati jer ko zna u kakvoj su i čijoj sada misiji. Trebalo bi tražiti celinu u onom što je porozno, pronaći ključ sopstvenog trezora.        Tražiti neprolazno u onom što je                  510 prolazno, pronaći Put duhovnog jezera. Pamtiti izvornost Božije poruke... Razlika između prošlosti i sadašnjosti, sadašnjosti i budućnosti, nije ništa        drugo nego debela senka sudbine.                 515 Toliko toga je prošlo pored nas a da nismo osetili ni dašak života, ni smisao poruke, ni stisak tople ruke; da nismo čuli ni uzbunu        podsvesti, ni sirene poroka, ni                      520 odvratan krik na cesti... U svojoj samodovoljnosti izgubili smo osećaj i za vreme, i za stvarnost i za fantaziju, ali nam je, ipak, ostalo        dovoljno snage da rukama znatiželje             525 otvorimo vlastite škrinje. Učinimo to nervoznim trzajem. Umesto oglodanih kostura ugledaćemo papirnatu ceduljicu na crvenosjajnoj svili na kojoj je        paučinom ispisana jevrejska izreka:              530 SVRHA UČENJA NIJE ZNANJE, NEGO ŽIVLJENJE. SVRHA MOLITVE NIJE DA SE ČUJETE, NEGO DA SLUŠATE... Pravi dijalog je samo s Bogom,        pravi dijalog je sa samim sobom...                535 Čudno kako vreme provodimo bežeći od onoga što jesmo, kako želimo sve i kako želimo odmah. Međutim, Bog nije tako podesio        klepsidru. U pepeljari pseudovečnosti           540 gore dve cigarete uprljane zelenom čojom koje simbolizuju naš zajednički lanac. Dok gore, dobro je, povezani smo istim karikama, ali        svakog sledećeg trenutka pepeo                     545 postaje sve veći, a naše karike sve nagriženije... Odakle potiče ta slepa vera u čudo da će čikovi postati nove cigarete?        Odakle to ropstvo eskapade? Budnost            550 i svest su nam bili važni kao vazduh koji dišemo; visprenost kao sveta voda; a sada isprazna retorika jednosmernog proticanja vlada ovim        svetom. Predali smo se bez strasti,                  555 amputirali duh bez žaljenja... O prokleta Protoklepsidro, ti što imaš moć da istopiš čak i uklesane glave onih trgovaca bioritmom sa        planine Rašmor, ti što u svojoj utrobi             560 drobiš nestale gradove – histrione prekookeanskih duša, vijadukte Ovostranog i Onostranog, ti što bespoštedno topiš mauzoleje        svetih fragmenata i pretvaraš ih                      565 u stalaktite, reci, gde skrivaš testament iskona. Reci, ko je Točak večnog kruga ograničio i ponizio lošom karmom: večno se vraćati,        a znati da se ne možeš vratiti;                         570 znati da nestaješ, a želeti ići samo napred; ići napred, a znati da je svaki kraj samo novi početak; počinjati iznova i iznova, a        znati da su vremena uvek ista                        575 i da se samo smenjuju filistari kojima je svet sačinjen od kazni i nagrada vredniji od sopstvenih duša. O Protoklepsidro, razbijam te i        izlazim iz tvoga ropstva, iz tvoga                  580 logora jednosmernog proticanja. Bežim od tvojih kerbera-simulakruma, od tvog vekovnog pamćenja velikih pogroma. Bežim od tvojih nezasitih        kopalja-kazaljki koja nejasno                        585 sijaju u svetlosti na izdisaju... Još nekoliko koraka, još nekoliko sekundi i moći ću da pevam o tvojoj moći i o njenoj nemoći jer        sada znam da ne postoji ni početak              590 ni kraj, ni utvara ni strah, ni beda ni sjaj, ni poslednji dah; ne postoje čak ni zločin ni greh, ni moj ni tvoj, ni bol ni podsmeh, ni kontrolni broj; ne        postoji ni nevera ni prevara, ni                    595 moć ni vlast, ni granice ni zakoni, ni moral ni čast... Postoji samo zatvoren krug: vreme i prostor ko zemlja i plug; lepota ništavila, ognjena peć,        prostranstvo i prisustvo, tišina i reč...          600 Beograd, 1998.

Ősklepszidra* (ezredéves ellentmondások) IV-VI Ének Te Régi-Új Világ, a ma holnap tegnapod lesz... Tin Ujević IV Ősklepszidra I                            Vukica Mikač-nak A végtelen fák-alkotta falak és az éjjel összeolvadt távolság között, ahol az égen a tűztől fényesebb  csillagok jelennek meg és a naplemente hihetelen        ereje között, életünkben egymást                  305 váltják az évszakok, mi meg még nem értettük meg, csak fáradt utasok vagyunk, akik az időzónákon keresztül, köszönve a véletlennek, együtt utaznak. Hol van        a Tér Könyve, amelyben jegyzik,                  310 menhely a homokkristályszem... Ó, Ősklepszidra, te falánk tőkehal, te, aki bensődben eltűnt városokat zúzol – óceántúli lelkek komédiásait,        Innenoldali és Túlodali szakadékok              315 feletti hidakat, te aki a szent töredékek mauzóleumát könyörtelenül rombolod, mondd, az őstestamentumot hol rejted. Mondd, az Örökös Kör Kerekét viseltes        karmával ki korlátozta és alázta meg:            320 szüntelnül visszatérsz, ám tudod, nem térhetsz vissza; tudod, eltűnsz, de csak előre mégy; előre mégy, ám tudod, minden vég csak új        kezdet; mindig újra és újra kezded,               325   ám tudod, az idő váltig ugyanaz, csak a nyárspolgárok változnak, akik szerint saját lelküktől is értékesebb büntetésekből és kitüntetésekből áll a világ... Ó, te kapzsi        világ, ha egyáltalán létezik, fényes                330     oldaladra vágyok. Támaszd fel a századok óta tetszhalott lámpásodat, világítsa meg végre a Lét Terén lobogó befelé-fordult zászlókat; egyesüljön testünk        az árnyakkal, ezekkel a meggondolatlanul     335   kimondott gondolatokként a hedonizmus felhői felé repülő ellentétes gúnymadarakkal; vékeringésünkbe helyezzék vissza a halott szobrászok kisugárzását... Lám, a zarándokok        továbbra is gyónnak. A Nap és a Hold          340 állása szerint határozzák meg az imaidőt. Nem rendetlenség ez, nem kell rendet tenni, nem is fajankók, akiknek az értelem mérlegén a butaság az egyetlen nehezék, mellyel        egyensúlyt teremtenek. Sőt, akár                   345 az anyatej, örökmécsesek, ahol az élet forr; a szellem és a termékenység tiszteletének drágakövei, akik gyökereiket nem feledik: Gea szülöttei, mellette nevelkednek,        halnak meg és térnek vissza hozzá                 350 étel, ékszer bőségében, a pánsíp lendületes hangja kíséretében... DEAD CAN DANCE! Áldott tömjénillatban hozzák számunkra a felismerést, nem létezik se kezdet, se        vég, se látomás, se félelem, se szükség,         355 se fény, se utolsó lehelet... ; még bűn se vétek se létezik, az enyén se a tiéd se, fájdalom se gúny se, ellenőrző szám se; hűtlenség se átverés se létezik, hatalom se        uralom se, határ se törvény se,                       360 erkölcs se becsület se... Csak a bezárt kör az, ami létezik: idő és tér mint föld és eke; a Semmiség, a kályha melege, a térség és a jelenlét, a csend és a szó        szépsége... Ó, Ősklepszidra, telhetetlen         365 szakadék, te, lányaidat miért ruháztad fel az eretnekek, a titokzatosság, a vágy és az entrópia útmutatójával... Miért nem engedted meg, hogy saját Kerubjukkal találkozzanak és        önnön pusztaságukat megismerjék,                370 azt a bizarr belső útvesztőt, mely emlékeztet  bennünket, a gyerekkor az egyedüli vallás, amelyből átalakulni érdemes . Az válasz a szó nélkül feltett kérdésre...        A frissen kaszált fű illatában fürdetett,          375 éppen most született lányod keze által eszméletre tért csodálatos percnek kellene élni... Tudod, ezen a helyen túl sok a halál- és vereségbeli holmi... Csak        alkalomra várnak. Zen, a rejtélyes                 380 mondja: Minden tőled függ. Maga az élet tiszta vászon. Olyanná válik, ahogyan festesz rá. Ráfestheted a káoszt is, de ráfestheted az üdvösséget is.        Dicsőséged ez a szabadság. Te                    385 úgy is használhatod, hogy életed pokollá válik, de úgy is, a legszebb pillanatokat hozza, mámort, valami mennyeit. Minden        tőled függ: saját szabadságod                       390 rendelkezésedre áll**... Istennel valódi a párbeszéd. Önmagaddal valódi a párbeszéd. Ó, Ősklepszidra! Ó, Atya, Fiú, Szentlélek, hogyan élni a tudattal,        az idő az egyetlen tér, amiért érdemes          395 küzdeni. Ó, te Szent Rejtély, ó ősi megtestesülés... Holmi porózusban keresni a sértetlent, kincstárad kulcsát meglelni. Holmi múlhatatlanban keresni        a mulandót, a lélektó Útját meglelni...          400   Belgrád, 1998. 12. 4. * klepszidra – vízióra (gör.) **Forrás: Osho Radzsnis: Az élet, a szerelem, a nevetés      Ősklepszidra II Állítom: az idő az egyetlen tér, amelyért érdemes küzdeni; büszke Big-Ben a zrándokok szívében. És állítom: tér bennünk az idő, terjedő semmi, senki        földje, a kérdésre néma válasz...                    405  Az árny tudja, az idő a határokat kisimítja, a sötétet kitárja; a Főidőmérő gyomrában eltűnt városokat őriz: Babilon, Tyros, Kartágó... Íme, ebben        a pillanatban Velence is akváriummá             410 alakul át. Ősi cölöposzlopait mindenidők vizái zabálják és a Szent Márk tér is, a büszke perccsóktól kikezdve, millenniumi pradoxon lesz.        Csak az idő, a gyilkos, él majd                       415          azon a puszta téren: a percek ennek a vadállatok alkotta időtlen tulajdonsággal rendelkező örökös kör fáraói, mintha többé már semmi sem történhetne ebben        az egyirányba folyó világban. Hogy-hogy     420 az élet a gyötrelemórák előkelő elviselésére szorítkozott? Hát nem az a pillanat, mely felfedi, a változó égszín csak az éj hírnöke és megelőzi a láthatatlan események        lángbaborulását? Elviselni a hatalmas           425 mutatók korlátai előtt felállított ezen élet korlátainak fogságát azt jelenti, még jobban megérteni, milyen ennek a mindenidők börtönének rabságára        való felkészülés? Lassú múlásának                430 szorításában, mint a kelepcében lévő vadak, a napok választékosan klónozottakká váltak... mintha ezen indigómetamorfózis elől elszökni képtelenség lenne.        Minden új elképzelésedet tönkretették         435 az önelégült hegylakók: saját sorsának szorításában lángol az Ember fékezhetetlen megalázása. A megbuktatás elleni harc sóvárgásként        szabadult korlátaitól és kényszerítette,         440 bátorsága teteme körül, az óra járásával egyirányba peregjen. Ősklepszidrai pokolmúzsák látványa rázta meg: kifakult sorok        a Szentírás lapjain, romokban heverő           445 mauzóleum a Kiválóak sétányán, az őslakosok elfeledett nyelve és zászló-csúfság karók mindig a még meg nem hódított földterületekbe        szúrva... Eszeveszett a felismerés,                 450 mindez, a látszólag láthatatlan események csak azért vannak, hogy egyetlen ember, végre, tiszta lelkiismerettel, önszántából szemközt köphesse        a Mindenkori Kielégülést, majd                    455 ellenőrizetlen ordításba kényszerítse. Eszelős lelkesedés vette hatalmába, saját halálától több ez a játék; a világegyetem elleni bosszúvágya,        az eredettől való elszakadás                          460 oly mértékűvé vált benne, hogy abban a pillanatban érezte, megigéző téboly, megmagyarázhatatlan sugallat ellen küzd.        Az őt emelő erő csontrendszerét, melyből     465 a századok kiszívták a csontvelőt alig ismerte. Minden merev lábbal megtett lépés derekában és nyakában visszhangzott; minden        nem észrevett, de talpával kitépett                470 fűszál a földhöz csak erősebben kötötte, teste ellenállását növelete, az meg egyik lábáról a másikra esve, hintamozdulattal vágta át        a következő lépést. Térdét nem hajlítva         475 soha ennyit nem gyalogolt... Már csak néhány lépés választotta el a lándzsáktól-mutatóktól, melyek a kihaló fényben zavarosan csillogtak        csillogtak... Csak néhány lépés, még            480 néhány másodperc és még egyszer földbeágyazott lesz, testtel, zsigerekkel, idővel legyőzött, minden olyannal, ami az ember és az ítéletidő ellen        fordulhat. Ezúttal nincs mitől félnie,             485 mert vándorútját, sebzett bikaként képes lesz folytatni. A sors majd bátorsága megsemmisítésétől többet tesz és vissza fog térni        a tisztás vörös légterében csillogó                 490 hajlított cédrusok gyökereihez. Az Új Reggel Lelkesedése felismeréssel ajándékozza, az idő az egyetlen tér, amelyért küzdeni érdemes, büszke       Big-Ben a zarándokok mellében; benne         495 tér az idő, növekvő megsemmisülés, senki földje, válasz a szó nélkül feltett kérdésre... Az árny tudja, az idő rendezi a határokat, kinyitja a sötétségeket; a Főidőmérő        gyomrában eltűnt városokat őriz                   500   Tivat-Belgrád, 1998. VI Ősklepszidra III Te Ősklepszidra, lassíts, mindannyian apák vagyunk... Álmom nekem is van, de most ébren vagyok és tudom: a türelem magasabbrendűség; rendbontás-        önbecsüléshiány... Nem kellene szólítani       505 ez elveszített lelkeket mert nem tudni, kik milyen küldetésében vannak. Porózus anyagban kellene keresni az egységet, saját kincstárunk kulcsára bukkanni.        Holmi múlhatatlanban keresni                       510 a mulandót, a lélektó Útját meglelni. Az eredeti istenüzenetet megjegyezni... A múlt és a jelen, a jelen és a jövő közötti különbség        nem más, mint vastag árnyéksors.                 515 Annyi minden haladt el melletünk, ám sem az élet leheletét, sem az üzenet értelmét, sem a meleg kézszorítást nem éreztünk; nem hallottuk        a tudatalatti riadót, sem a bűnszirénát,          520 sem az utcán az undorító sikolyt... Megelégedettségünkben elveszítettük az idő, a valóság és a képzelőerő iránti érzékünket is, de még mindig,        maradék erőnkkel, kíváncsiságkarral,            525 saját szencénket ki tudjuk nyitni. Ezt ideges rántással tegyük. Lerágott csontok helyett fényesvörös selyemvásznon papírcédulát találunk, melyen        pókhálóval írt zsidó bölcselet áll:                  530 A TANULÁSCÉL NEM A TUDÁS, AZ ÉLÉS. AZ IMACÉL NEM AZ, HOGY HALLJANAK, HALLGASS... Csak az Istennel őszinte a párbeszéd,        önmagunkkal őszinte a párbeszéd...              535 Különös, ahogy önmagunk elől menekülve élünk, ahogy mindent akarunk és azt bizony azonnal. Ám az Isten a klepszidrát nem így        állította be. Az álörökkévalóság                    540 hamutartójában két, közös kapcsolat- rendszerünket szimbolizáló, zöld posztóval piszkolt cigaretta ég. Míg égnek, jó, azonos szálakkal vagyunk összekötve,        de minden következő pillanattal nő              545 a hamumennyiség, szálaink meg egyre vékonyodnak... Honnan az a csodátváró vak bizalom, hogy a csikkek új cigarettákká válnak?        Honnan a csíny rabsága? Az éberség            550 és a tudat számunkra mint a levegő, olyan fontos volt; a találékonyság szenteltvíz; most viszont ezen a világon az egyirányú, üres ékesszólás uralkodik.        Indulatok nélkül adtuk meg magunkat,        555 lelkünket nem sajnálva csonkítottuk... Ó átkozott Ősklepszidra, te aki képes vagy bioritmussal még a Rašmor-hegyi kereskedők bevésett koponyáit is        felolvasztani, te aki zsigereiben                     560 eltűnt városokat zúzol – óceántúli lelkek komédiásait, Innenoldali és Túlodali szakadékok feletti hidakat, te aki a szent töredékek mauzóleumát        könyörtelenül rombolod és azokat                565 sztalaktitokká változtatod, mondd, az őstestamentumot hol rejted. Mondd, az Örökös Kör Kerekét viseltes karmával ki korlátozta és alázta meg: szüntelnül        visszatérsz, ám tudod, nem térhetsz vissza;   570 tudod, eltűnsz, de csak előre mégy; előre mégy, ám tudod, minden vég csak új kezdet; mindig újra és újra kezded,        ám tudod, az idő váltig ugyanaz                    575 és csak a nyárspolgárok változnak, akik szerint saját lelküktől is értékesebb büntetésekből és kitüntetésekből áll a világ. Ó Ősklepszidra, darabokra törlek,        rabságodból kilépek, egyirányba                   580 menetelő táborodat elhagyom. Menekülök látszatlény-cerberusaidtól, az évszázadok óta emlékezetedbe vésett kiűzetésektől. Menekülök        a kihaló fényben zavarosan fénylő                 585 telhetetlen lándzsa-mutatóidtól... Még néhány lépés, még néhány másodperc és dalolhatok majd úgy hatalmadról, mint tehetetlenségedről,        mert tudom, nincs sem kezdet sem vég,        590 sem látomás sem félelem, sem nyomor sem fény, sem utolsó lehelet; bűntett sincs bűn sincs, nincs enyém nincs tiéd, nincs fájdalom nincs gúny, ellenőrzőszám sincs;        nincs se hűtlenség se átverés, se hatalom       595 se uralom, se határok se törvények, se erény se erkölcs... Ami egyedül létezik az a bezárt kör: idő és tér úgymint föld és eke; a semmi gyönyöre, kályhaláng,        csend és szó, tér és jelenlét...                         600 Belgrád, 1998. Fordította: Fehér Illés

Izvor: Zoran Bognar: Novi čovek, Kairos Sremski Karlovci 2016. str. 21 – 34.