Szente B. Levente Hetedik mennyország – Sedmo nebo

Szente B. Levente Szörényvár, 1972. szeptember 21. –

Hetedik mennyország

(részlet a Sárgaház folyosója c. naplójegyzékből)

Ana Nikvulnak, tisztelettel

Úgy bánnak velem, mint egy kisgyermekkel,

mondtam apámnak, aki rég meghalt, de gyakran látom

fura és különös álmaimban, mindig abban a fekete bőrben,

szép fehér arcában hatvanévnyi bölcselet,

és amikor integet vissza nekem,

mostanában lehunyom szemem,

nem engedte sosem, megnézzem, hová tűnik, merre megy,

és ő hallgatott, kezének egy-egy mozdulatával jelezte,

ami történt, megtörtént, ami fog, az köztünk marad,

és gyakran kérdezik, hol jár most az eszem,

hová, merre tévedtem,

mire gondolok éppen?

Hogy mondhatnám el nekik, bárkinek,

hogy gondolataim messze-messze,

távoli időkben járnak, hol dadogni tanult

a gyermek ember,

s hogy az egyetlen pajtása, egy nagy és hatalmas úr volt éppen,

ki a világok közötti terek zöld és buja kertje közepén

a szűk ösvényre mutatott,

finom gyümölcsök és békés állatok mellett

nyelvi szóképeket úgy rakosgatott

egyik a másik mellé, akár a pályájukat lefutó

kívánatos csillagok.

És én érteni akarom,

megérteni az élőt, az elesett fákat,

azokkal együtt kik a kert túloldalán

néha észrevétlen, de a félárnyékban őrt állnak,

azokkal együtt, akikről a pataksodrásban talált

szép kövek egy másmilyen világról mesélnek,

mégis, a nyomokat teremtőket eddig soha nem láttam,

hát megérteni akarom a hangokat jelentő alakokat,

az erős és lágy után kívánkozó gyöngéden erőteljes

képnyomok tudatomba való érkezését,

az ismeretlen érzéseket, fülemnek is másmilyen

hangszíneket, az övékét is, kikről sejtem csak,

hogy körbevesznek, álmaimban fölém hajolnak,

beszélnek, megérintenek, dédelgetnek, mintha

a lelkem titkaiba valakik belesnének,

ma is elhitetik velem,

ez lehet a hetedik mennyország.

Csak ez a bizonytalanság ne lenne.  

Forrás: Aranypor – folyóirat 2019. nyári szám 26. oldal

 https://drive.google.com/file/d/1KLaBLvSXyCXPHbYguquecAyzJBdi03T3/view

Sedmo nebo

(odlomak iz zabeleške dnevnika: Hodnik žute kuće)

Ani Nikvul, s poštovanjem

Sa mnom poput malog deteta postupaju,

rekao sam ocu koji je odavno umro ali u svojim čudnim,

neobičnim snovima često ga vidim, uvek u onoj crnoj koži,

na njegovom belom licu šezdesetgodišnja mudrost sjaji,

i kad mi rukom znakove šalje,

u zadnje vreme oči zatvaram,

nikad nije dozvolio da pogledam gde nestaje, kud ide,

i ćutao je, sa po kojim pokretom javio

šta se desilo, desilo se, a šta će, među nama ostaje,

i često pitaju gde mi misli tavore,

gde sam zalutao,

baš sad na što mislim?

Kako bi mogao njima, bilo kome ispričati,

misli mi daleko-daleko,

u udaljenim vremenima kolaju gde je čovek još kao dete

mucati učio,

i da mu je jedini pajdaš baš jedan ogroman i moćan gospodin bio,

ko je između trgova sveta usred zelenog i bujnog vrta

na uzanu stazu pokazao,

pored sočnih voća i pitomih životinja

slike od reči,

jedne pored druge, poput poželjnih zvezda

na kraju svojih putanja slagao.

A ja želim razumeti,

shvatiti živog bića, oborena stabla,

zajedno sa onima koji su na drugoj strani vrta

koji put neopaženo, ali u poluseni stražare,

zajedno s onima o kojima u brzaku potoka

nađeni belutci o nekom drugom svetu pričaju,

ipak, stvaraoce tragova do sada nikad nisam video,

pa želim shvatiti osobe koji zvukove stvaraju,

stizanje blago snažnih tragova slika

koje iza čvrstog i blagog slede u moju svest,

nepoznate osećaje, i za moje uho drugačije

tonove, i njihove, o kojima samo naslućujem

da me okružuju, u snovima nad mnom vise,

pričaju, dotiču me, maze, kao da

se neki u tajne moje duše stropoštaju,

i danas me uveravaju,

to sedmo nebo može biti.

Samo da nema te neizvesnosti.

Prevod: Fehér Illés