Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2019. december 17., kedd

Ranko Pavlović Damari Jasenovački – Jaszenováci ütőerek


Ranko Pavlović Gornja Šnjegotina kod Teslića 19. 01. 1943 –


Damari Jasenovački

 (Nijemi oratorijum za prošle i buduće)

1. Nevin zalogaj

          (Glas preplašene djevojčice, uz pratnju trube od
          vrbove kore s piskom od ljeskovine s kozarski prisoja)

Kuda me vode, kuda mi te vode?
Čemu vrisak jutra, plač jasenova?
Zašto rijeka jeca, brda zašto
suze i nijemi vapaj nebesa
doziva? Ne daj me, mama, ostani
sa mnom. Žicu što nas dijeli sprži
vrelom suzom, zarij nokte u tminu,
prokrči put oku i ruku pruži
                                      ukočenu.

Jutro s uma sišlo, vučje čeljusti
žderu komad dana, podne tetura
po žednoj prašini, raspamećeno
sunce ište vode, znoja; i krv bi
da žeđ utoli. Samo sudba muklo
iz prikrajka vreba nevin zalogaj.
Čuješ li lavež? Iz mračnih pećina
dolaze stoglavi zmajevi, vode
                                  vilenjake.

Preklinjem te, mama, pruži mi ruku.
Neću u zvjerinjak, ne daj me nikom.
Hoću tvoja njedra i na njima san,
topal kao mlijeko, mirisniji
od pogače rumene na trpezi.
Ne daj me, mama, u tvom zagrljaju
biću samo drhtaj, klupko damara,
i nikada neću iskati kruha
                         nedostižnog.

2. Jauk večeri

             (Grca za dan ostarjela majka; samo joj u oku vatra.
             Moguć diskretan zvuk flaute, tanan kao da dopire
             iz sna)

Skutren u paviti, ogrnut maglom,
skončava ranjen dan. Jauče veče.
Naš djelić vasione osvaja noć.
U blato kaplju zvijezde, krastače
žabe žderu njihov sjaj. Bljuje nebo
tamu. Zemlja kostima bremenita
utrobu bolnu krije od pogleda.
Počinje bludni pir satanskih kama
                                            nezasitih.

Kuda mi te vode, kuda me vode­
Ko drumove mrsi u čvor bespuća?
Premosti ponor i pruži mi ruku,
drhtaje tvoje hoću da osjetim
na grudima svojim. O, čedo moje,
nevene rumeni, od tratinčica
vijenac što si mi ga plela, čizma
grubo gazi, u prašinu pretvara
                                  nepovratno.

Nemoćne mi ruke ranjava usud.
U duši pustoš. Kosu raspletenu
kljuju crne ptice, u praznoj duplji
ugasli sjaj oka traže, ptiće da
nahrane. Zove noć na gozbu bola.
Vidiš li, diko, oganj na Planini?
Pamti puteve zgarištu što vode,
plamičke gledaj, za povratak to su
                                           putokazi.

3. Prazno gnijezdo

               (Bolno cvili majka kojoj su oteli nerođeno dijete;
                 najprije u daljini, potom u približavanju,
                 grmljavina gromova)

Kob je odbravila paklena vrata,
stud daždom krvavim ognjišta škropi,
sofra korovom obrasla, ni mrsa
na njoj, ni soli; samo klupko guja
ljetinu tamani. Prazna gnijezda
natkrilili kopci. U vrutke mutne
skrio se muk. Predaka davnih kletva
stiže li nas, ili je nevremena
                              predskazanje?

Vatra u mozgu, led mi u utrobi.
Šta traži kama tamo gdje je nježni
izvor prapočela, u odaji sna
zar čeliku je ležaj? Drhti dašak
života životu još neuk, uza se
ledene pelene privija. Zraka
ište pupoljak, a zraka se boji.
O, sudbo, u utrobi mojoj kosmos
                                       zadrhtao.

Žuč plod omotala, postelju tvrdu
u trnju mu sprema. Pjevaju mrtvi
u horu nijemom. Nabrekle dojke
plaču u pomami, mlijeko traži
damare potomstva. Utroba prazna,
ohola pustoš u njoj bol gnijezdi.
Skončalo i proviđenje. Zar ne znaš,
kamo, da je kosmos cijeli jedna
                                   materica?

4. Sramni konjanici

              (Tiho, uz tamburu trožicu, govori djevojka koja još
               nije život spoznala)

U čednost moju prodrli uljezi.
Divlje mustange gvožđem potkovali,
na kopita im koplja postavili,
oklope tvrde trnjem iskitili
i sada haraju beskrajem nade,
požudu tole sramni konjanici.
Na latici jutra, tek propupaloj,
otvaraju rane, trgaju niti
                          praiskona.

U njedrima tajne, ni pomisao
gdje kročila nije, vatreni korbač
plamen je tražio, a našao led.
Čujem topot. Pod kopitama drhti
sva Planeta. Zar ptica da ostane
u tutnju neranjena? U krletki
sanja draganu sam svome goluba
čuvala, a golubu mome krila
                               podrezali.

Da li su suroviji konji ili
jahači? Vri bol u duši. U ambis,
u trbuh napaćene zemlje pada
nebo. Zvijezde lednim sjajem tješe
ukroćene vulkane. Čednost moja
roni nijeme suze. Bez oslonca
ostaje kosmos. Hoće li ždrijepci
podivljali pregaziti embrion
                                     vasione?


5. Brodovi i brodari

             (Pjeva hor mrtvih, bez muzičke pratnje; čak je suvišan
              i reski psik kame)

Ižednjela Rijeka ište naša
tijela, oni joj ih daju. Svikli
da gubimo, duž beznadnih obala
u vodi čudne brodove gradimo
i tako bivamo istovremeno
i brodovi i brodari. Kormila
polomljena pa uprkos razumu
brodovlje nam plovi od ušća ka
                                    izvorištu.

Žeđ da utoli, u svoju maticu,
u krvotok hladni, popucale vene
iz naših tijela Rijeka spaja,
i vodotokom krv tmasta otiče
u prapočelo. Virovi prijete,
kob oluje sprema, nemani gladne
razjapljenih ralja traže zalogaj.
Ali, šta nam mogu? Mi smo već danas
                                                 uspomena.

Plove mrtve lađe kraj divljih njiva,
oranicama korov ižđikao,
znoj zemlja ište, krv joj mrtvu daju
da iskon snage njene zavaraju.
Život je zamka za naivne, vatra
što gasne nenadano. Ostaje nam
samo Planetu da prekoračimo
i smjelo nadom zakoračimo u
                               univerzum.


6. Kosci i otkosi

           (Hor snažnih a nenadano sputanih muškaraca, uz
           čobansku pjesmu i sjetni zvuk dvojnice)

Pod strehama trošnim samuju kose,
varcarke ljute u korov gledaju,
u trave zelene i prezrela žita,
čekaju muška snaga da se vrati.
Snatre u dosadi, prkose gromu
oštrim vrhovima, podatno suncu
sječiva britka nude. I htjele bi
da pjesma umjesto vriska odjekne
                                  kosilištem.

Snagu mišića priželjkuju kose,
prašnjavi klepac i vodijer stari,
pa bi u livade, u rosu, u žar;
i kamen bi ljuti, i zmiji glavu,
i pčeli žaoku, i draču trnje,
sve bi u otkose. Al' snage nema.
Muk na plandištima. Skriven u šušnju
mre život i nemoć baulja pustim
                                      drumovima.

Snagu hoće kose, a naša snaga,
kamom sputana, u žicama kopni.
Drugi su kosci dograbili kose
i sada pomamno, mjesto u vodu,
u krv močila umaču, travu traže
među lobanjama. Vene bi naše
u snoplje, prkos da ukrote. Kosci
više nismo. Samo smo brojevi u
                                       otkosima.


7. Jasenka među jasenovima

                (Govori se uz vrlo tihu klavirsku pratnju koja
               nadjačava kanonadu topova)

Zagledan u ljepotu travke, tamo
iza žice, koju stražareva noga
još zgazila nije, kostur je jedan,
opčinjen bogatstvom rajske trpeze,
vidio leptira. Kroz vrisak i jauk,
tananom niti što smrt od života
razdvaja, radost je s krila šarenih,
okrznuvši travku, u zgasli pogled
                                           pohrlila.

Bijedo nebeska, pohlepi sklona,
da li vidiš raskoš ovozemaljsku?
Travka i leptir u vremenu istom,
u istoj vaseljeni. Čovjeku da l'
treba više? Bljesak sa kame u kal
uranja, stidi se bljesak sjaja svog,
sunce bi u goru, u vodu, u mrak,
i dan se srami, ništavna mu svjetlost
                                               skamenjena.

Odjednom škripnu kostur. Mrak sprži sve.
Ostade samo travka i ostade
leptir. I čudo se zbi: sjedinjeni,
prkoseći prahu i nevremenu,
leptir i travka čedo iznjedriše,
djevojku vitu od snova sazdanu.
I Jasenka među jasenovima
vito kolo vodi, mrtvoga traži
                                     kolovođu.


8. Bajka o srcu

                (Pjeva mješoviti hor, uz vedru orkestarsku pratnju)

Kuca mrtvo srce, tihi damari
svemir uzdrmali. Pred snagom klice
što iz njega buja drhte planine,
rijeke tok mijenjaju, u nova
korita vodu bi i sputanu moć.
Strahuje čelik pred krilom leptira,
oluje strašne zaustavlja dašak,
niti sna lome okove i žice
                         podivljale.

Nad grobnicama raste bujna trava.
Za zelen njenu kuca mrtvo srce –
u vodi, u ognju, na zgarištima.
U veni zri nada. Izrasta cvijet
iz sveloga stabla, latice rosne
pruža ka Planini, hoće istinu
da nadraste, prašnikom da oplodi
tučak vasione i da dosegne
                              nemoguće.

S lica dana sunce razgoni maglu,
oblaci nova utočišta traže.
Kuca mrtvo srce. Mrske nemani
u nigdinu bježe, u neprohodu
da neizlječive rane vidaju
bez vidara. Vidicima tijesno
u očima. Na zgarištu raskovnik
izlistao, iz svakog lista rastu
                                 stolisnici.

Izvor: Ranko Pavlović: Damari Jasenovački nacionalni park Kozara, 1987.


Jaszenováci ütőerek

(Néma oratórium múltaknak és jövendőeknek


1. Ártatlan falat

         (Riadt kislány-hang, fűzfa-trombita meg kozarai lejtőkről
           eredő mogyoró-szopóka kísérettel)

Hová vezetnek, hát hová vezetnek?
Miért a reggel-sikoly, a kőris-sírás?
Miért zokog a folyó, miért sír
a hegy és hívja a menny néma
segélykiáltását? Anyám, ne hagyj, maradj
velem. A bennünket elválasztó drótot
forró könnyel semmisíts meg, vájd körmöd a sötétbe,
törj utat a szemnek, nyújts kezet
                                               a dermedtnek.

Elborult a reggel, nap-részeket
ordas-fogak szabdalnak, forró porban
tántorog a dél, a tébolyodott nap
vizet, izzadtságot követel; és vért is
csak szomjat oltson. Rejtekhelyről 
les a sors az ártatlan prédára.
Hallod a csaholást? Sötét odúkból
százfejű sárkányok jönnek, koboldokat
                                                     vezetnek.

Könyörgök, anyám, nyújtsd a kezed.
Farkasok közé ne engedj.
Nyugalmam tej-meleg
öledben találom, illata
akár a friss pogácsa-illat.
Ne engedj, anyám, karodban
csak remegés leszek, ütőér-dobbanás,
sosem követelem majd az elérhetetlen
                                                  kenyeret.


2. A est jajkiáltása

         (Hörög az idős anya; csak szemében a tűz.
         Halk fuvola-hang, olyan visszafogott, mintha
         álomból eredne)

Iszalaggal körbefont, ködbe burkolt
a múló, sebesült nap. Jajgat az est.
Éjt világegyetem-részünk hódít.
Sárba hullanak a csillagok, fényüket
varangyok falják. Sötétet ont
az ég. Vészterhes zsigereket
csontokkal tele föld takar.
Mohó gonosz kések tivornyája
                                      következik.
        
Hát hová vezetnek, hová vezetnek,
Az utakat járhatatlan csapássá ki kócolja?
Hidald át a szakadékot, nyújtsd a kezed,
rezgéseidet egész  lényemmel
akarom érezni. Ó, pirospozsgás
teremtményem, százszorszépből
szőtt koszorúdat durva csizmák
gázolják, mindörökre porrá
                                     zúzzák.

Védtelen kezemet a sors sérti.
Lelkemben sivatag. Kibontott hajamat
fekete madarak csipkedik, üres szemgödörben
kihalt szem-fényt keresnek, hogy fiókáikat
etessék. Fájdalom-lakomára hívják az éjt.
Látod, kedves, a tüzet a hegyen?
Jegyezd meg az üszökmaradványokat,
a lángot figyeld, a visszatérés
                                       útjelzői.


3. Üres fészek

               (Mert meg nem született gyerekét elvették, nyüszít az anya;
               először a távolban, majd egyre közelebbről,
              villámok villámlása)

Kinyitotta a végzet a pokol bejáratát,
véres jégesőt szór az otthonokra,
az asztalon teríték helyett kóró, morzsa
sehol, de só sem; csak termést pusztító
kígyótömeg. Holló-temette
üres fészkek. Csend fészkel
a zavaros forrásban. Őseink átka
ér bennünket vagy rossz időket
                                              sejtet?

Agyamban tűz, bensőmben jég.
A gyengéd kezdetek kezdeténél
mit keres a tőr, hát acél-fekhely
az álom-nyoszolya? Remeg
az életre még nem érett élet, köré
jeges pelenka csavarodik. Levegőt
kíván a rügy, de fél a levegőtől.
Ó, végzet, megremegett az űr
                             bensőmben.

Epe-bugyolált a termés, kemény fekhely
a tüskésben várja. Néma kórusban
énekelnek a halottak. Dagadt mellek
sírnak az őrületben, utód-ütőér
után kutat a tej. Üres a benső, benne
fájdalmat szül a kevély sivárság.
Enyészet és látomás. Hát nem tudod,
te tőr, az egész kozmosz egy hatalmas
                                              anyaméh?


4. Szégyen-lovagok

              (Csendesen, tamburakíséret mellett beszél az életet
             még nem ismerő lány)

Ártatlanságomba betolakodók hatoltak.
Vad musztángokat vassal patkoltak,
patáikra kopjákat raktak,
kemény vértezetet tüskével díszítettek,
most a reménytelenségben pusztítanak,
a sóvárgással szégyen-lovagok végeznek.
Az éppen pirosodó hajnalon
sebeket nyitnak, ősszálakat
                               szaggatnak.

Titkok a keblekben, ahová
gondolat sem ért, a tüzes korbács
ott lángot keresett, jeget talált.
Dobogást hallok. A paták alatt
a Planéta remeg. Madár a dübörgésben
maradhat sértetlen? A kalitkában
egyedül őrzött kedveséről álmodik
a galamb, de galambom szárnyait
                                          levágták.

Vajh a lovak vagy a lovasok
a kegyetlenebbek? A lélekben fájdalom forr.
Szakadékba, a föld meggyötört gyomrába hull
az égbolt. Megfékezett vulkánokat hideg fénnyel
csillagok vigasztalnak. Ártatlanságom
néma könnyeket ont. Támasz nélkül
marad az univerzum. Legázolják-e
a megvadult csikók a világegyetem
                                                magzatát?


5. Hajók és hajósok

             (halottak kórusa énekel, zenekíséret nélkül; még az átható
             kés-szisszenés is hasztalan)

A szomjazó Folyó testünket
kívánja, ők neki is adják. Vereséget
megszokva, reményvesztett partok
mentén furcsa hajókat építünk,
így egyszerre hajók is, hajósok is
vagyunk. Töröttek a kormányok,
mégis a józan ész ellenére
az eredettől a torkolatig úszik
                           a tákolmány.

Hogy szomját oltsa, sodrába,
hideg vérkörébe, a Folyó
testünk felszakadt vénáit kapcsolja
és a vér, az a sötét, a vízárammal
az őskezdetbe ömlik. Örvények
fenyegetnek, fergeteget készít a sors,
az éhes szörnyek falatra vágynak.
De mit árthatnak? Már csak emlékek
                                                 vagyunk.

Vad mezők mellett halott hajók úsznak,
a szántóföldeket felverte a gaz,
a föld izzadtságot óhajt, halott-vért kap,
hogy ezzel őserejét félrevezessék.
A naivak számára kelepce az élet,
váratlanul kihunyó tűz. Nem
tehetünk mást, áthágva a Bolygót
bátran, reménnyel tele az éterbe
                                           lépünk.


6. Kaszások és kaszálék

           (A pásztordallal kísért erős, de váratlanul megfékezett
            férfi-kórus és a női hasonmás szomorú hangja)

Rozzant tetők alatt magányos sarlók,
dühösek a kaszák, látják a kórót,
a zöldellő füvet, az érett kalászt,
az erős férfiak visszatérték várják.
Unalmukban bágyadtak, villámmal
dacolnak, élüket a napnak
megadóan kínálják. És kívánságuk,
sikoly helyett dal szóljon
                               a kaszálón.

Erős izomzatot kívánnak a kaszák,
poros gyerkőc idős tárcsával
mezőre, harmatos fűbe, forróságba készül;
kemény sziklát, kígyófejet, méhfullánkot,
bozóttüskét, mindent a kaszálékba.
De erő nincs hozzá. Nesztelen a delelő.
Avarba rejtetten haldoklik az élet,
a kihalt országutakon tehetetlenség
                                                botorkál.

Erőt kíván a kasza, de erőnk
szuronnyal fékezett, drótok között kopik.
A kaszákat mások kaparintották meg,
élvezettel most nem vízbe, vérbe
mártják, füvet koponyák között
keresnek. Hogy a dacot fékezzék,
kévébe érrendszerünket kötnék. Nem
vagyunk már kaszások. Csak számok
                                         a kaszálékban.


7. Kőriske* a kőrisek között

                (Ágyúdörgést elnyomó, nagyon halk zongoraszó
                melletti beszélgetés)

Az őr csizmája által még nem
letaposott, drót mögötti friss füvet
bámuló csontváz, a mennyei terített
asztal gazdagságát csodálva,
lepkét látott. Sikoly és jajszón keresztül
az öröm, az életet és halált elválasztó
keskeny szálon, a tarka szárnyakról,
füvet súrolva, kihunyt tekintetbe
                                              sietett.

Te sóvárgásra hajlamos égi nyomor,
ezen a földön a fényűzést látod-e?
Fűszál és lepke ugyanabban a jelenben,
ugyanabban az űrben. Kell ennél több
az embernek? Késről a csillám sárba
merül, szégyelli fényét a csillám,
a nap hegyre, vízbe, sötétbe hatolna,
a nap is szégyenkezik, semmis a fény,
                                               kővé vált.

Most csont csikordul. A sötét mindent felperzsel.
Marad a fűszál és a lepke.
És íme a csoda: egyesülve,
porral és ítéletidővel dacolva, a lepke
és a fűszál újszülöttet hoznak létre,
káprázatból teremtett menyecskét.
És Kőriske a kőrisek között
vezeti a kólót, halott előtáncosát
                                           keresi.

*Kőriske – Jasenka szerb női névből a fordító által képzett női név.


8. Mese a szívről

                (Vegyes kórus énekel, vidám zenekar kísérettel)

Dobog a halott szív, csendes ütőerek
világűrt rendítenek. A belőlük eredő
csíra erejétől hegyek remegnek,
folyók irányt váltanak, új mederben
immár a visszafojtott erő.
Lepkeszárnytól retten az acél,
hatalmas viharokat sóhaj állít,
álomszálak bilincseket, drótokat
                                           zúznak.

A sírok felett dús a fű.
Ha zöld is, halott szív dobog –
vízben, tűzben, tűzmaradványokban.
Remény érik az erekben. Virág nyílik
a hervadt szárból, harmatos szirmokat
nyújt a Hegy felé, az igazság fölé
kapaszkodik, porzójával az űr termőjét
akarja termékenyíteni és a lehetetlent
                                                     elérni.

A nap az arcokról ködöt oszlat,
a felhők új menedéket keresnek.
Dobog a halott szív. Komor szörnyek
a semmibe szöknek, az átjárhatatlanba,
gyógyítatlan sebeket természetgyógyász
nélkül gyógyítanak. Szűkös a láthatár
a szemnek. A tűzmaradványon kocsord
virít, minden egyes levélből cickafark
                                                     bújik elő.

Folyó = Száva
Hegy = Kozara
 A jaszenováci haláltábor a Száva partján épült, ahonnan látszik a Boszniában lévő Kozara hegy.

Fordította: Fehér Illés

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése