Bíró Tímea részlet – odlomak

 

Bíró Tímea Csantavér 1989. december 17.  –

részlet a félelem egyik télálló fajtája átsüt a falakon, az épületekben megremeg a szigetelés. nem találja a mézeskalácsházakat, a díszes fakeretbe foglalt, bizakodó tekinteteket az ablaküveg túlsó oldalán. kevesebb zsebre-tett kezű ember mászkált az utcán, mert volt mit fogni, ki lehetett tapintani a gerincet, az arc- és a szívéleket. a konyhában a béke meleg kifújt levegője itatta át a bőrt és filmkockaszerűen mosolyogtunk a gőzben. a paranoia gazdátlanul hánykolódott a sarkokban és a párkányok alatt. és egyesek megálltak. az ég, a fák, a szecesszió, a lámpafény alatt, de ma már menekülés közben nem lehet ölelkezni. csak egy túlfeszített ködös kergetőzést folytatunk le magunkban, a kijárat a száj lesz, de arra inkább nem merészkedünk, növekedjenek bennünk a ciszták, a kezelhetetlen csomók, és a télálló félelem. a temető középpontján állva a jobb és a bal oldalon is van halottam, nem tudok dönteni, liberálisra gyászoltam magam? egyik délután leültettem velem szemben a rákot, és felszólítottam, hagyja abba az ásatásokat. anyámban egy sötét lyuk tátongott, hangtalanul tűrte a munkálatokat, tudtam, hegedű szeretne lenni, hogy visszaköltözzenek belé a dallamok. kitöltik a teret a fúrások és magasba emelkednek a daruk, más családok is csonkítják a jövőt. a fák törzseit próbára teszi a széles vállú szél. egy francia gyerekkórus éneke körkörösen diktálja bennem az ütemet. a kiábrándultak éjszakánként a földbe bújtatott szókincset ássák ki és próbálják megtisztítani a nyelvet. váltják egymást, mert néhány napon belül minden értelmét veszti. Fáradtan fekszenek az ágyban, közelükbe csak a csend merészkedik. más ingerekkel tanultak meg élni, és valahogy fel kell dolgozniuk, a balta nem csak eszköz, fegyver is lehet.

odlomak strah što zimu podnosi preko zidova zrači, na građevinama izolacija drhti. kuće od medenjaka, okićeno uokvirene ozarene poglede sa druge strane prozorskog stakla ne nalazi. na ulici u džepove umetnutim rukama manje ljudi su hodali, jer bilo je šta uhvatiti, moglo se kičmu, rub lica i srca opipati. u kuhinji kožu toplina izduvanog vazduha mira prožimala i u pari smo se poput filmskih kadrova osmehivali. paranoja u ćoškovima i ispod atula napušteno se koprcala. i neki su zastali. ispod neba, drveća, secesije, svetla uličnih svetiljki, ali danas tokom bekstva grliti se više ne može. u sebi samo nategnutu, maglovitu jurnjavu sprovodimo, izlaz su usta, ali u tom pravcu ići se ne usuđujemo, neka u nama ciste, tvrdokorni čvorovi i strah što zimu podnosi rastu. usred groblja stojeći pokojnike i sa leve i sa desne strane imam, odluku ne mogu doneti, jesam li tokom korote liberalna postala? jednog popodneva raka sam ispred sebe stavila i pozvala ga da prekine iskopavanja. u majci crna rupa zjapila, radove bez reči podnosila, znala sam, violina bi volela biti da se melodije u nju ponovo usele. Prostor bušotine ispunjavaju, gorostasne dizalice u vis se dižu, budućnost i druge porodice krnje. Stabla širokog ramena vetar iskušava. u sebi ritam pesma francuskog dečjeg hora kružno diktira. oni koji su razočarani tokom noći u zemlju sakriveno rečničko blago iskopavaju i pokušavaju jezik očistiti. jedan drugog smenjuju jer tokom nekoliko dana smisao svega se gubi. u krevet toliko umorno ležu da tek tišina im se usudi približiti. živeti drugim podražajima su učili te nekako moraju shvatiti da sekira nije samo alat, može i oružje biti.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://irodalmijelen.hu/2019-okt-03-1421/megkoronazott-felelmek