|
Cipele
Osetljiv sam
na cipele. Kućni ormarić mi je pretrpan. Kao da sam žena, poistovećujem ih sa
svetim Gralom. Kad preteram s količinom
odlučim da prošetam gradom. Sredinom ulice. Posmatram ljude u prolazu.
Osećam, posmatraju i oni mene. Ubrzo pobedi sram i odluka je neopoziva. Od
tog dana nesebično ih delim. Tamo gde treba. Prvo poklanjam one najnovije,
još neprošetane. Lakše mi je dok se ne saživim s njima. Tada nastupa veliko
olakšanje. Imam više nego što mi je potrebno. Ponekad novcem kupujemo sve
osim sreće. Kao radost u trenutku dok poklanjam cipele.
Tog poslepodneva
sa ženom šetam glavnom ulicom. Magična sila zaustavlja me pred izlogom punim obuće.
Ne odvajam pogled. One, dosad najlepše, šepure se na centralnom mestu. Kao da
mi mašu i vabe da uđem u prodavnicu. Nećkam se, onako prividno. Kao devojka
na prvom sastanku. Žena već zna i lagano me usmerava prema ulazu. Prodavačica je
više nego uslužna. Probam cipele. Savršene su. Kupljeno! Toliko su udobne da
ne želim da ih skidam. Stare mi pakuju u kutiju. Žena koristi priliku i kupuje
sandale iako je na pragu zima. Ćutim. Neka se nađe. Strast nam je ista.
Ponovo smo na ulici, svako sa svojom vrećicom.
Na pola puta do kuće osećam kao da mi je jedna noga kraća. Pogledam nadole užasnut.
Nema leve cipele. Sigurno sam je, u onoj brzini i nadahnuću, slučajno izuo pored
pulta dok sam vezao pertle. Vraćamo se ubrzanim korakom.
– Ne, gospodine, izašli ste sa obe na
nogama – tvrdi prodavačica i gleda me zabrinuto.
Unezveren otvaram kutiju i zavirujem.
Prazna! Nema ni starih cipela. Kao da su isparile. Spreman sam da kupim još
jedan par. Ne mogu ulicom bos.
– Žao mi je, gospodine, bio je to jedini
par.
Žena me nagovara da kupim neke druge.
Oko mene bezbroj divnih modela. Ali... Tvrdoglav sam, ili te ili ništa! Desnu
cipelu stavljam u kutiju. S jednom cipelom izgleda suludo. Prodavnicu napuštam
samo u čarapama. Oči spuštam na pola koplja da izbegnem začuđene poglede.
Očni kapci poskočiše na reski lavež psa.
Moj pas, Lole, stoji pored kreveta. Veselo maše repom. U zubima drži povodac.
Vreme je za juratnju šetnju. Osećam kako me nešto žulja ispod slabina. Vadim levu
cipelu. Desna je pokraj kreveta. Ustajem.
Gle čuda,
sinoć sam zaboravio da skinem čarape.
|
Cipők
Érzékeny vagyok a cipőkre. A szekrényem
túlzsúfolt. Mintha nő lennék, szent Grállal azonosítom őket. Ha túlzok a
mennyiséggel, sétálok. A városban, az utca közepén. Nézem a mellettem
elhaladó embereket. Érzem, ők is figyelnek. Hamarosan a szégyen győz,
végérvényesen. Attól a naptól kezdve önzetlenül osztogatom a cipőket. Ott,
ahol kell. Először az újakat, a kitaposatlanokat ajándékozom. Könnyebb, míg
nem szokom meg. Akkor fellélegzek. Több van, mint amire szükségem van. Olykor
pénzért,
a szerencsén kívül, mindent vásárolunk. Mint cipőm ajándékozásának
pillanatában a boldogságot.
Azon a délutánon feleségemmel a főutcán
sétálok. Egy cipővel teli kirakat előtt mágikus erő állít meg. Odaszegezem
tekintetem. Azok, az eddigi legszebbek, a kirakat középen pöffeszkednek.
Mintha hívogatnának, menjek az üzletbe. Vonakodok, látszólag. Mint első
randikor a lány. Feleségem már tudja és alig észrevehetően a bejárat felé
irányít. Az elárusító hölgy valóban készséges. Próbálom a cipőt. Tökéletes.
Megvettem! Le se akarom venni, annyira kényelmes. Feleségem él az alkalommal,
szandált vesz, pedig küszöbön a tél. Hallgatok. Hát legyen. Szenvedélyünk
azonos.
Ismét az utcán vagyunk, mindenki saját
csomagjával. Hazafelé, félúton, úgy érzem, egyik lábam mintha rövidebb lenne.
Megrökönyödve nyugtázom. Eltűnt a bal cipő. Biztosan abban a sietségben és fellángolásban,
véletlenül, míg a pertlit kötöttem, a pult mellett, levetettem. Gyors
léptekkel megyünk vissza.
– Uram, távozáskor mindkét lábán cipő
volt – mondja az elárusító hölgy és aggódva néz.
Zavarodottan nyitom ki a dobozt,
belenézek. Üres! A régi pár sincs. Mintha elpárologtak volna. Kész vagyok még
egy pár cipőt venni. Mezítláb nem járkálhatok.
– Sajnálom uram, az volt az egyetlen
pár.
Feleségem biztat, vegyek másikat.
Körülöttem a kecsegtető modellek sokasága. De… Makacs vagyok, vagy azt, vagy
semmi mást! A jobblábas cipőt a dobozba teszem. Egy cipővel rohadtul fest. Az
üzletet zokniban hagyom el. Szemem lesütöm, hogy elkerüljem a csodálkozó tekinteteket.
Szemhéjam átható kutyaugatásra rebben. Az
ágy előtt kutyám, Lole áll. Farkát vidáman csóválja. Foga közt póráz. Itt a
reggeli séta ideje. Érzem, ágyékom alatt valami tör. Előhúzom a jobblábas
cipőt. A ballábas az ágy mellett van. Felkelek.
Láss csodát, az este a zoknit elfelejtettem
levenni.
Fordította:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése