Dušan Savić Šetalište Olovka – Irón

 

Dušan Savić Banja Luka 21. avgust 1952. –

Olovka        Herceg Novi najlepši je krajem juna, pre podne, kad se sunce poigrava zracima i površinu mora u bonaci čini jedva primetnom. Seo je u prostranu baštu lepog lokala na obali i poručio kafu. Bašta potpuno prazna iako je već skoro devet. Boja cveća i boja mora u jednom pogledu. Čekajući posluženje udisao je punim plućima nebo mediterana. Gotovo idiličan pogled remeti letargični konobar. Bezvoljan i namrgođen, probija se između stolova. Otežanim pokretima ređa pepeljare. Oseća njegov pogled. Gosti polako pristižu, neki već usluženi a on još uvek čeka. Istrajan rad sve pobeđuje, prisetio se odlomka iz Vergilijevih stihova. Zabavljala ga je slika kasnog buđenja, najlepšeg primorskog mesta. More ga je uvek smirivalo. I ta neponovljiva arhitektura. Ipak mora dalje kako bi još za dana stigao do cilja. Kafu nije dočekao. Popiće je negde usput.      Otkad je postao putujući reporter Branko se nigde nije zadržavao dugo. Gde god da se nalazio bio je kod kuće. Kao da je adresu nosio u prtljagu svog automobila. Naprosto, da mu čovek pozavidi na takvoj lakoći prikrivanja. Bio je u stalnoj potrazi za novim, zanimljivim temama. Kada bi ih našao zapažanja bi izgovarao u diktafon. Kasnije bi ih u nekom hotelu, u pauzama između večere i spavanja, precizno prenosio na hartiju. Ranim jutrom ponovno čitanje, ispravke, dorada teksta i slanje izdavaču, telefaksom, za prvi naredni broj. Ta stalna trka i večito pomanjkanje vremena pomažu mu da na trenutak zaboravi ono što u podsvesti ne može. Danas mu je četrdest peti rođendan, podseti ga kalendar u ruci, a on na putu kroz Crnu Goru prema Peći gde bi trebalo da napiše reportažu o uspeloj ljubavi Albanke i Srbina. Nedaleko od Bijelog Polja ugleda kako ispred jednog restorana s ražnja skidaju sveže pečeno jagnje. Dosadan prilog za reportažu, ali dobar razlog da stane. Uobičajena slika seoskog svratišta. U bašti sva mesta popunjena, što ga prisili da, i pored nesnosne vreline, uđe u polumračan i prilično zagušljiv prostor. Preko celog zida visilo je veliko amatersko platno, jarkih boja, a ispod natpis: Turskog cara Murata raspori jatagan viteza srpskog od učkura do grla bijela! Kosovski boj - 28. juna 1389. Ponovo se priseti rođendana. Tolike godine pisao je o svemu i svačemu, a taj dan, dvadest i osmi juni, nikad nije povezao sa ovim značajnim datumom srpske istorije. Između zalogaja zagledao je u to ogromno platno i više ga je zaokupljala borba naslikanih oklopnika s perspektivom nego što je razmišljao o junačkoj pobedi kneza Lazara i beskrupuloznom pokolju novopromaknutog, mladog sultana Bajazita. Najnovije vesti s podogričkog radija nesumnjivo su navodile na oporu priču da će opet biti sječe i da boj, ustvari, nikad nije ni završen. Vlasnik kafane, po naglasku Srbijanac, primeti kako pomno posmatra bajnu sliku i to doslovno shvati kao poziv za njegov sto. Čovek redom poče da nabraja junaštva svojih prađedova. Nije izdržao do poslednjeg zalogaja. I ponovo nije uspeo da popije kafu. Brzo se našao za volanom i nevoljko otpočeo priču o sebi.      Zašto je ostao sam? U mislima je četvrt veka unazad. Te, 1964. godine upoznao je ženu svog života, Dalmatinku Maricu iz Splita. Lepa studentska ljubav činila se neraskidivom sve dok Marica ne ostade bremenita. Ona htede čak i crkveni brak, a on mlad, zatečen i nespreman. Uzalud nagovori da sačekaju dok bar jedno ne završi fakultet. Patrijarhalno vaspitano devojče nije htelo ni da čuje o prekidu trudnoće. Jednog dana samo je nestala i dugo nije znao gde je. Godinama je pokušavao da joj uđe u trag. Uzalud! Nakon deset godina javila mu se pismom iz Nemačke.      Uz pismo fotografija nasmešene, kovrdžave devojčice, a na poleđini ispisano ime Branka. Pismo je bilo kratko i odrešito:      Na fotografiji je naša kćer koja nosi tvoje ime i prezime. Treba da znaš da postoji. Branka ima divnog poočima koji je voli kao svoju i zna da ima biološkog oca u Jugoslaviji. Iako govori da joj to nije važno, zato što je to moj izbor, ipak često zaviruje u poštansko sanduče. Kada odlučiš da je upoznaš, molim te javi nam na vreme kako bismo mogli da se pripremimo za susret.      Kvrgav potpis Marica, i to je sve.      Od tog dana fotelju u redakciji zamenio je sedištem svoje bube, a suvozač mu postade kožna tašna puna hartije, olovaka, diktafon i ruska kamera Zorkin od pokojnog oca. Precizno je slikala ljudske sudbine i njoj je verovao najviše. Koliko se samo puta pokvasila, a još uvek radi besprekorno. Još je nijednom nije okrenuo prema sebi. Ubrzo je kćerki napisao pismo i priložio svoju stariju fotografiju. Novijih nije imao. Obećao je videće se uskoro, evo samo da obavi još ovaj posao...Godine prolaze brzo kao letnja kiša, evo još samo ovo i ...sledećeg meseca..., a sa štitnika za sunce, s unutrašnje strane vetrobrana, smeši se kovrdžava devojčica u crvenom puloveru, kao da je vreme potpuno stalo. Misli su bujne, naročito na pragu sna. Svaki  čas  se  trzao  kao  da  je  ležao  na  vrhu noža.  Na usponu preko Prokletija buba poče da kašlje. Opet su mu podvalili loš benzin. Put je odjednom naglo uranjao u šumu kao u grotlo koje preti da ga proguta kao neman lak plen. Iza sledeće krivine ugleda nekakav ispust koji je ličio na parkiralište. Dobro će mu doći da malo protegne noge i sredi misli. Zaustavio se. U momentu kad je hteo da izađe iz kola ugleda dečaka kuštrave kose koji je, kao da pade s neba, mirno stajao pored vrata automobila. Ništa ne zboreći ispruži mršavu ruku prema otvorenom prozoru s punom teglom sveže ubranih šumskih jagoda. Iako iznenađen, Branko brzo pruži ruku ka ponuđenoj tegli, a dečak je naglim pokretom povuče prema sebi.      – Aha, u redu, koliko?      – Crvena, sto! – odgovori kratko dečak začuđujuće dubokim glasom za svoje godine.      Branko izvuče „crvendaća” iz džepa i po drugi put ispruži ruku prema tegli. Dečak ponovo trgnu rukom unazad. Tada je shvatio, blago mu se nasmešio i prvo pružio novac. Momčić je zagledao novčanicu sa svih strana kao kakav vrstan službenik na menjačnici. Nedugo zatim zgužva je i zarobi u stisnutoj šaci. Onda napokon ispruži drugu ruku prepuštajući kupcu teglu s moćnim sadržajem. Dečko se, potom, lagano okrenu u nameri da pođe, a novi vlasnik tegle dade mu rukom znak da stane. S velikim zanimanjem posmatrao je kupca kako ruje po unutrašnjosti svoje tašne. Zenice mu se vidno raširiše kad je u Brankovoj ispruženoj ruci ugleda Parkerovu hemijsku olovku. Oprezno podiže levu ruku i s nevericom prihvati ponuđeno. Dubokim i čednim pogledom zadivljeno je odmeravao olovku i gotovo radosno otvorio drugu šaku, u nameri da vrati novčanicu. U dečjim očima odjednom, slika o ponuđenom blagu. Branku zastade dah. Tog trena hteo je mnogo toga da mu kaže, ali reči naprosto zastadoše u grlu. Jedino što je uspeo da mu pokretom ruke pokaže da nije potrebno da vraća novac.      Dečak se odjednom ukoči kao bronzana statua i ostade u tom položaju, podignutih ruku. U jednoj zgužvana crvena stotica, a u drugoj poklon. I dve krupne suze, jedine u pokretu. Prizor nestvaran. Trajalo je samo tren, ali dovoljno da profesionalni reporter mahinalno zgrabi svoj Zorkin i napravi, čini se, fotografiju karijere. Blic je na dečaka delovao kao pucanj i on, kao kakav iluzionista, nestade u gustišu šume isto onako brzo i nenadano kako se i pojavio.      Branko se okretao na sve četiri strane, ne bi li ga negde ugledao i napravio još koji snimak. Poklonio bi mu sve olovke, celu tašnu i sve svoje zapise za samo nekoliko reči. Auto kreće, a pogled unazad, dalek, sve dok vidik nije zaklonila prašina. Nije svraćao u Peć. Ujutro je stigao u Beograd. Svoju staru folciku ostavio je na parkiralištu surčinskog aerodroma. Na avionskoj karti koju je zajedno s teglom šumskih jagoda stiskao u ruci piše: Beograd – Hamburg 29. juni 1989. Kakav strašan dan sječe, pre šesto godina na polju kosovskom.      Kroz okruglo prozorče Boeinga posmatrao je mesec koji je okačio svoju belu svetlost i njome ispirao mahovinom obrasle krovove beogradskih kuća. Soliteri glavnog grada postajali su sve manji.

Irón          Herceg Novi június végén a legszebb, délelőtt, mikor a nap sugaraival játszik és a tenger felszíne a nyugalomban szinte észrevehetetlen. A tengerpati szép vendéglő tágas kertjében foglalt helyet és kávét rendelt. Üres volt a kert, pedig már majdnem kilenc óra volt. A virágok és a tenger színe egyazon látószögben. A kiszolgálást várva teljes tüdővel szívta be a mediterráni levegőt. A már-már idillikus látványt a pincér komor tekintete zavarta. Kedvetlenül, morcosan járt az asztalok között. A hamutartókat nehézkesen sorjázta. Érezte tekintetét. A vendégek egymás után érkeznek, néhányat kiszolgált, ő meg még mindig várt. A kitartás mindent legyőz, jutott eszébe Vergilius sora. Élvezte a legszebb tengerparti város késő ébredése. A tenger mindig megnyugtatta. És ez a megismételhetetlen építészet. Mégis tovább kell mennie, hogy a célt még ma elérje. A kávét nem várta meg. Majd valahol út közben issza meg.        Amióta Branko utazó riporter lett, sokáig sehol sem tartózkodott. Bárhol volt is, otthon volt. Mintha címét gépkocsijában vitte volna. Irigylésre méltó, amilyen könnyedén mozgott. Állandóan új, érdekes kérdések után kutatott. És ha talált, észrevételeit diktafonba diktálta. Később az éppen otthont adó hotelben, a vacsora és az alvás közötti szünetben papírra fektette. A szöveget kora reggel újra olvasta, javította, kiegészítette és a kiadónak telefaxon keresztül továbbította. Ez az állandó rohanás, az örökös időhiány segítette elfeledni azt, amit a tudatalatti nem volt képes. Hogy negyvenötödik születésnapja van, a kezében tartott naptár emlékezteti, ő pedig Montenegróban Peć1 felé tart, ahol riportot kellene készítenie az albán lány és a szerb fiú közötti boldog szerelemről. Bijelo Polje1 közelében egy út menti vendéglőben észrevette, éppen kész a nyárson sült bárány. Riportként unalmas melléklet, de megállni jó indok. Megszokott falusi fogadó. A kerthelyiségben minden hely foglalt, így kénytelen volt, az elviselhetetlen hőség ellenére is a fülledt, félhomályos terembe ülni. Az egész falat élénk színű, műkedvelő festmény borította, alatta meg a következő szöveg: Murát török császárt a szerb vitéz jatagánja szelte ketté! Rigómezei ütközet – 1389. június 28. Születésnapja ismét eszébe jutott. Éveken keresztül mindenről írt, de ezt a napot, június huszonnyolcadikát ezzel a szerb történelem jelentős napjával, sosem kapcsolta össze. Falatozás közben a hatalmas vásznat nézte. Figyelmét Lázár fejedelem hőstetténél, a fiatal, újonnan kinevezett Bajazit szultán meggyilkolásánál inkább a vértezetbe öltözöttek harca kötötte le. A podgoricai2 rádió hírei kétségtelenül arra utaltak, lesz még kaszabolás, a háború tulajdonképpen sosem fejeződött be. A kiejtéséből ítélve szerb vendéglős észrevette, ahogy érdeklődéssel nézi a hatalmas képet és ezt meghívásként könyvelte el. Asztalához ment, elődei hőstetteit sorolta. Nem bírta ki az utolsó falatig. És a kávét ezúttal sem itta meg. Gyorsan a kormány elé ült és kénytelen-kelletlen önmaga meséjébe fogott.      Miért maradt egyedül? Gondolatban negyedszázaddal ment vissza. Abban az 1964. évben ismerte meg élete asszonyát, a dalmát Maricát Splitből. A szép egyetemista szerelem, míg Marica teherbe nem esett, szétszakíthatatlannak tűnt. A lány templomban is meg akart esküdni, ő meg fiatal volt, felkészületlen. Hiába kérte, legalább addig várjanak, míg egyikük nem diplomázik. A hagyományőrző nevelésben részesült lány a terhesség megszakításról hallani sem akart. Egy nap csak eltűnt, sokáig nem tudta, hol van. Éveken keresztül kereste. Hiába! Tíz év után Németországból levéllel jelentkezett.      A levél mellett mosolygós, göndör hajú lány fényképe, hátulján egy név: Branka. A levél rövid, határozott volt:      A fényképen nevedet viselő lányunk van. Vedd tudomásul, létezik. Branka mostohaapja saját lányaként szereti, de azt is tudja, biológiai apja Jugoszláviában él. Állítja, számára nem fontos, mert ez az én választásom, mégis, gyakran tekint a postaládába. Ha eldöntöd, meg akarod ismerni, kérlek,  időben jelezzed, hogy a találkozást elő tudjuk készíteni.      Görcsös aláírás Marica, ennyi.      Azóta a szerkesztőségi fotelt a bogár ülésével váltotta fel, útitársa meg a papírokkal, irónnal tele bőrtáska, a diktafon és a megboldogult apjától örökölt Zorki kamera. Pontosan rögzítette az emberi sorsokat, legjobban neki hitt. Hányszor megázott és még mindig tökéletesen működik. Maga felé még sosem fordította. Lányának hamarosan írt, mellé régebbi fényképét csatolta. Újabb nem volt. Megígérte, hamarosan találkoznak, csak ezt az egy munkát befejezi… Nyári esőként múltak az évek, csak még ezt és …a következő hónapban… a napellenző belső oldaláról meg mosolyog a piros pulóveres, göndör hajú lány, mintha megállt volna az idő. Gondolatai nyugtalanok, főleg alvás előtt. Meg-meg rándul, mintha késen feküdne. Prokletije3 hágóján keresztül köhögni kezdett a bogár. Megint hígított benzint kapott. Az út hirtelen erdőbe vezetett, szinte kráterbe, mely fenyegette, hogy szörny könnyű zsákmányaként elnyeli. A következő kanyarban parkolóhoz hasonló kitérőt látott. Jó lesz, ha sétál egyet és rendezi gondolatait. Megállt. A kiszállás pillanatában göndör hajú fiút látott meg. Mintha az égből pottyant volna le, nyugodtan állt a kocsi mellett. Mit sem szólva, kezével tele tányér frissen szedett szamócát nyújtott a nyitott ablak felé. Meglepődött, de Branko a kínált tányér felé nyújt, ám a fiú hirtelen mozdulattal magához húzta.      – Ja, mennyibe kerül?      – Egy piros, százas! – felelt a fiú, korához képest meglepő mély hangon.      Branko zsebéből kivette a „pirosat” és másodszor is a tányér felé nyúlt. A gyerek kezét ismét visszarántotta. Felfogta, elmosolyodott és most már a pénzt nyújtotta. A fiú, szakavatott pénzváltóként, a pénz mindkét oldalát megnézte. Majd összegyűrte, ökölbe szorított markába rejtette. Ezután végre másik kezét is kinyújtotta és a finom gyümölccsel tele tányért átengedte a vevőnek. Majd lassan megfordult, indulni akart, de a tányér új tulajdonosa intett neki, álljon meg. Érdeklődve nézte, ahogy a vásárló táskája belsejében kutat. Látva Branko kezében a Parker golyóstollat, szembogara láthatóan kitágult. Bal kezét óvatosan emelte fel és hitetlenkedve vette át az ajándékot. Mély, tiszta tekintettel, megigézve nézte az irónt és másik kezét szinte örömmel nyitotta ki, hogy a pénzt vissza adja. A gyerek szemében a felkínált kincs jelent meg. Brankonak elállt a lélegzete. Abban a pillanatban sok mindent szeretett volna mondani, de a mondandó torkában rekedt. Egyedül, amit sikerült egy kézmozdulattal jeleznie, hogy a pénzt nem kell visszaadnia.      A fiú egyszerre bronzszoborként merevedett meg és feltartott kézzel abban a testhelyzetben maradt. Egyik kezében a piros százas, a másikban az ajándék. És szemében két hatalmas könnycsepp, az egyedüli mozgó tényezők. Csak egy pillanatig tartott, de elég ahhoz, hogy a hivatásos riporter Zorki kameráját megragadva valószínű élete felvételét örökítse meg. A villanófény puskalövésként hatott a fiúra és holmi szemfényvesztőként, oly gyorsan tűnt el az erdő sűrűjében, ahogyan meg is jelent.      Branko csak forgolódott, hátha meglátja és még néhány fényképet készíthet. Néhány szóért írószerkészletét, az egész táskát, minden iratát oda adta volna. Indul az autó, visszafelé tekint, míg a látvány a porfelhőben el nem tűnt. Peć, mint úti cél, kimaradt. Reggel Belgrádba ért. Öreg bogarát a surčini reptér parkolójában hagyta. A kezében a szamócával tele edénnyel együtt szorongatott repülőjegyen ez áll: Belgrád – Hamburg 1989. június 29. Micsoda irtózatos mészárlás napja, hatszáz évvel ezelőtt, a Rigómezőn.      A Boeing kerek ablakán keresztül a holdat figyelte, ahogy fehér fényét felakasztva a belgrádi, mohával borított háztetőket mosta. A fővárosi toronyházak egyre kisebbek lettek.   1Peć, Bijelo Polje – montenegrói városok 2Podgorica – Montenegró fővárosa 3Prokletije – hegy Montenegróban   Fordította: Fehér Illés

Izvor: Dušan Savić: Glavnom ulicom, Gradska Biblioteka Karlo Bijelicki Sombor, 2019. str. 47-52.