Turczi István: Elfogy az ember – Čovek nestaje

 

Turczi István Tata 1957. október 17. – 

Elfogy az ember        Dienes Eszter auspiciuma   Töredéknek lenni maga az élet. Úgy gondol rá, ahogy a fű hintázik a szélben. Itt semmi se mozdul. Nevek, arcok törlődnek, vezeklő szürkében a táj. Fekete tollú, fehér madár röptét figyeli egyre, mennydörgésből, villámokból, állatok járásából jósol. Feszültségeit nem földeli el az ég. Már Eudémosz gyűrűje sem segít. De minek is átkozódna: a sötétség neki nem ellenség. Egy távlatvesztésre hajló éjjel visszahátrál a homályba, hol lecsukhatja végre kígyót agyaggá változtató szemét. Elmegy a test a porhoz, mondja, hiába tiltják. A hosszan tartó álom büntetés. Lejegyzi az első szót, mi ébredéskor az eszébe jut. Tűzzel megtisztítja, vízzel átmossa. Úgy gondol rá, ahogy a fű hintázik a szélben.

Čovek nestaje          Auspicium Estera Dieneša   Biti odlomak sam život je. Kako trava u vetru se leluja, tako misli na njega. Tu se ništa ne miče. Brišu se imena, lica, predeo u ispaćenom sivilu je. Let bele ptice crnog perja svagda posmatra, na osnovu grmljavine, sevanja, hoda životinja gata. Nebo njene napetosti ne pokopa. Ni Eudemov prsten ne pomaže. A što bi i proklinjala: tama nije njen protivnik. Jedne noći kad se perspektiva gubi u nevid se vraća da može konačno oči koje zmiju u glinu pretvaraju zatvoriti. Telo do prašine odlazi, kaže, zalud zabranjuju. San što dugo traje kazna je. Zapiše prvu reč šta prilikom buđenja na pamet joj pada. Vatrom čisti, vodom pere. Tako misli na nju, kako trava u vetru se leluja.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://www.esolap.hu/authors/2-turczi-istvan/1598.html