Turczi István: Filozófusbejáró – Ulaz za filozofe

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Filozófusbejáró
 
Írok, áthúzom. Felállok, lefekszem.
Jövök, megyek, csak teám gőzölög.
Semmi izgalom, zaklatott kiváncsiság.
Az idő sóval hinti be a reggeleimet.
Kortyonként elhatárolódom.
 
Egyre nehezebb lesz mondani valamit.
 
Ezt is áthúznám, de aztán mégsem.
Jól jöhet még odaát. Jól jöhet még odaát?
Fűvel benőtt sírok közt járkálok,
a nyomok szép lassan semmivé enyésznek,
és az sem segít, hogy az imént szoktam le
a vágyakozásról. Mindenki magában vezekel.
Nézem a jegyzeteimet, van belőlük bőven:
Platón épp egy költői versenyre készül;
Augustinus egy Rómába induló hajóra száll;
Montaigne hosszasan beszél a betegségeiről,
kopasz fejéről és dús bajuszáról. A „tiszta ész”
nevében ehhez fűznék valamit, de Machiavelli
szerint „ez nem a legalkalmasabb időpont arra,
hogy ellenséget szerezzek magamnak.”
Kierkegaard szakít Reginével, és meg sem áll
Berlinig, ahol szobát vesz ki a Gendarmenmarkt
közelében, de ki sem mozdul onnan. Ellenben
Nietzsche a kreatív lelkesedés korát éli
hosszú sétái során a festői silvaplanai tónál.
Az első világháború akkor ér véget, amikor
Wittgenstein befejezi az Értekezést, amelynek
legutolsó mondata: „Amiről nem lehet beszélni,
arról hallgatni kell.”
 
Jövök, megyek, kihűlt a maradék teám.
Susogást hallok, minden hang egy homokszem,
és egykedvűn pereg. Egykori kezemmel
végigsimítom régi arcomat.
 Csak a mosoly nem ismerős.
A vers, amit mindig meg akartam írni,
csendesen kimúlt.
 
Forrás. a szerző
 
 
Ulaz za filozofe
 
Napišem, precrtam. Ustajem, legnem.
Šećkam po sobi, samo se čaj isparava.
Nikakvog uzbuđenja, uskomešane znatiželje.
Moja jutra vreme posoli.
Gutljaj po gutljaj se ograđujem.
 
Sve teže će biti nešto reći.
 
I to bi precrtao, pa se predomislio.
Preko još može poslužiti. Preko još može poslužiti?
Između travom obraslih grobova hodam,
tragovi pomalo iščezavaju te ni to
ne pomaže da od žudnje sam malopre
odvikao. Svako u sebi se okaja.
Svoje beleške gledam, mnogo ih je:
Platon se baš na takmičenje poezije sprema;
Avgustin se na brod što u Rim plovi ukrca;
Montenj nadugo o svojoj bolesti, ćelavoj glavi i
silnim brkovima priča. U ime „zdravog razuma”
tome bi nešto dodao, ali po Makijaveliju
„za to da sebi protivnika stvorim
nije baš najpogodniji momenat.”
Kirkegor ostavlja Reginu i do Berlina se ne
zaustavlja gde u blizini Gendarmenmarka sobu
uzima ali od tamo se ne miče. Međutim Niče
tokom šetnji pored idiličnog jezera Silvaplana
na vrhuncu kreativne ushićenosti je.
Prvi svetski rat tad se završava kad
Vitgenštajn Raspravu završi čija je zadnja
rečenica: „O čemu se ne sme pričati,
ćutati treba.”
 
Šećkam po sobi, ostatak čaja se ohladilo.
Šuštanje čujem, svaki glas je po jedno zrno peska
i ravnodušno se vrti. Nekadašnjom rukom
svoje lice gladim.
Samo osmeh je stran.
A pesma, koju sam oduvek hteo napisati,
tiho se ugasla.
 
Prevod: Fehér Illés