Dušan Gojkov № 27 - № 27

 

Dušan Gojkov Beograd 11. avgust 1965. –

№ 27
 
izlazak iz kuće
rano jutro
stojimo tu
kao dve voštane figure
iz muzeja za zaludne turiste
na jednoj provincijskoj
balkanskoj
autobuskoj stanici
što miriše na prašinu
naftu
istrošene autobuske gume
 
gledamo jedno u drugo
zurim:
zelene tačkice
u tvojim plavim očima
bledo lice od mučnine
nabrekle dojke
(stomačić se još ne vidi, prerano je)
rukom mi skidaš
neku nevidljivu trunčicu s lica
kažeš
sve će biti u redu
 
ulaziš
u lep, beli autobus
sedaš
ja patetično vadim izgužvanu maramicu
iz džepa
kao u šali mašem
ti odmahuješ rukom
naočari su mi očigledno zamazane
jer ne vidim više ništa
kao one noći u hamburgu
kad sam
smrznut
čekao da stigne brod
koji će me odvesti
još severnije
negde kod hiperborejaca, verovatno
tako i sad drhtim
jer
znam
nikad se više
nećeš vratiti
znam
 
eto, ima tome već deset godina
ni ja već dugo... dugo nisam u svom rodnom gradu
ranije sam
tu i tamo
i dobijao pokoju vest
o tebi
pa je i to
vremenom
prestalo
 
no
vraćam se
povremeno
da obiđem rodbinu
prijatelje
kojih je sve manje
kako vreme prolazi
ovaj put
samo na kratko
samo na sprovod
dragoj osobi
 
ako se ne varam
autobus staje
na isti peron
s kojeg sam te otpratio
ne nosim prtljag
osim jedne torbice
 
šta li me vezuje
za ovo mesto
pitam se
prvo idem tramvajskim šinama
vlažne su od kiše
rano je jutro
kao i onaj put
još uvek nema saobraćaja
nakon toga
penjem se
lagano
nekad kaldrmisanom
sad asfaltiranom
ulicom
ovde su davno prodavali klaker
kabezu
bozu
bajate krempite i šampite
kačkete
grozne džempere
saračku robu
žice za gitare tamburice violine mandoline
svega toga više nema
 
ipak
sve je
ostalo isto
 
grad
siv
sa grčevima na licu
koje ljudi nose sobom na posao
 
pobogu
ovde sam živeo
tridesetak godina
manje – više
šta je od toga ostalo
 
voleo sam u ovom gradu
ljubio
neke žene
e,
sa kim sam sve pio
za kafanskim stolom u skadarliji
pisao tamo svoje prve novinske članke
reportaže
čak i pokoju knjigu
prosio neke divne žene
(neke su i pristajale, što je najzačudnije)
udisao miris parka
što okružuje gradsku tvrđavu
živeo
sahranjivao neke mrtve
bivao na nekim venčanjima
gledao, mazio male bebe
 
čudnovato
ništa od toga mi ne pada na pamet
ništa od toga nije ostalo
samo ono jutro
kad sam te pratio na autobusku stanicu
i znao da se nećeš vratiti
 
Izvor: Dušan Gojkov: Tužne šansone, Kornet Beograd 2015. str. 51 – 54.
 
 
№ 27
 
ki a házból
kora reggel
két turisták látogatta
múzeumi viaszfiguraként
állunk itt
egy vidéki
poros
nafta- és
elhasznált gumiszagú
balkáni
buszállomáson
 
egymást nézzük
bámulom:
kék szemedben
a zöld pontokat
meggyötört sápadt arcodat
duzzadt melleidet
(hasad még nem látszik, túl korai)
arcomról kezeddel
láthatatlan pihét távolítasz el
állítod
minden rendben lesz
 
felszállsz
a szép fehér buszra
helyet foglalsz
zsebemből ünnepélyesen húzom elő a gyűrött
zsebkendőt
mosolyogva integetek
kezeddel visszaintesz
szemüvegem vitathatalanul piszkos
hisz semmit sem látok
mint akkor éjjel hamburgban
mikor
átfázva
azt a hajót vártam
amelyik még északabbra
visz
valahová a hüperboreaiakhoz, valószínű
most is így remegek
mert
tudom
többé sosem
térsz vissza
tudom
 
íme, ennek már tíz éve
már régóta… régóta én sem szülővárosomban vagyok
régebben
néha néha
hallottam
rólad
de idővel
ez is
megszűnt
 
azért
időnként
visszatérek
meglátogatom rokonaimat
barátaimat
akik ahogy az idő múlik
egyre kevesebben vannak
ezúttal
csak rövid időre
csak a kedves személy
temetésére
 
ha nem tévedek
a busz ugyanazon
a peronon áll
ahonnan kikísértelek
egy táskán kívül
poggyászt nem viszek
 
mi is köt
ehhez a helyhez
kérdem magamtól
először a villamossíneken megyek
eső-áztatottak
kora reggel van
mint akkor
forgalom még mindig nincs
majd
lassan
az egykor macskaköves
ma aszfaltozott
utcán
kaptatok felfelé
itt valamikor málnaszörpöt
kabezát¹
bozát
állott krémest egyéb süteményeket
micisapkákat
ronda pulóvereket
szíjakat
a legkülönbözőbb hangszerekre húrokat is árultak
mindebből semmi sincs
 
mégis
semmi
sem változott
 
a város
szürke
arca görcsbe-rándult
melyet az emberek a munkára magukkal visznek
 
istenem
mintegy
harminc évig
éltem itt
mi maradt abból
 
ebben a városban szerettem
asszonyokat
csókoltam
na,
kivel nem ittam
a skadarliján²
ott írtam első újságcikkeimet
riportjaimat
még egy-egy könyvet is
gyönyörű nőkkel kacérkodtam
(néhány el is fogadott, ami igazán meglepő)
élveztem a várfalat körülvevő
park illatát
éltem
néhány halottat eltemettem
esküvőkön voltam
pici babákat simogattam
 
furcsa
mindebből semmi sem jut eszembe
semmi sem maradt meg
csak az a reggel
amikor a buszállomásra kísértelek
és tudtam nem jössz vissza
 
¹kabeza - egykori szerb ásványvizes üdítőital
²Skadarlija (Szkadarlija) – Belgrád bohém negyede
 
Fordította: Fehér Illés