Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2024. október 12., szombat

Slobodan Boco Bajić Dorat moj - Az én Dorátom

 

Slobodan Boco Bajić (Banja Luka 1951 – )

Dorat moj
 
Nije prošao zaprežnim kolima ni desetak metara
uz strmu ulicu, što je iz grada vodila ka selu,
Rade je shvatio da su pretovarena i siđe.
Dorat njegov, snaga i ponos njegov, teško je vukao kola.
Pod kopitima, od snažnih udaraca o kamen,
iskrilo je, sijevalo, grmilo, ali su se kola lagano kretala.
Postiđen, skidao je stvari sa kola i tovario sebi na leđa.
Mala pomoć, ali nekako, duši lakše.
Trajalo je!
Dan se gubio, a iskre ispod Doratovih kopita rojile su se.
Svaki mišić se napeo, sapi su nabrekle,
a bijelu pjenu ni noć nije mogla sakriti.
Na proplanku stade, zarza i krenu brže.
Laknu i Radi!
Pred kućom skide s konja amove i sjede na prag.
Dorat,
snaga njegova i ponos njegov, krenu kasom
ka livadi gdje je mirno pasla siva lipicanerka.
Išli su jedno uz drugo, malo pasli, a više stajali,
posmatrali se i nježno lizali.
U času, Dorat se prope!
Samo su poslednje zrake umirućeg sunca
mogle istaći tu lepotu.
Prednjim nogama kao da hvata nešto nevidljivo,
stojeći na zadnjima, sapi nabreklih od želje
i istaknutom muškošću, blago se spusti na leđa lipicanerke.
Trajalo je toliko da je Rade, sjedeći na kućnom pragu
uspio povući dva, tri dima iz svoje lule i još jednom zadrhtati,
u mislima prelazeći put koji su njih dvojica,
samo prije koji čas snagom volje, ljubavi
i uz Božiju pomoć uspjeli savladati!
Ždrebac, lijep, prelijep, graciozan na majku,
a stamen i snažan na oca, tu je negdje u Sremskim selima,
zajedno sa majkom.
Dorat, ostade zauvijek na Čemernici.
Deda je umro, a ni puta više nema.
 
Morović, 31.08.2024.g.
 
Izvor: autor
 
 
Az én Dorátom
 
A városból a faluba vezető kaptatón
a szekérrel még tíz métert sem tettek,
Rade belátta, túlterheltek és leszállt.
Dorátja, ereje és büszkesége nehezen húzta a szekeret.
Ahogy a paták a köveket erősen ütötték,
szikrázott, villámlott, de a szekér azért haladt, lassan.
Szégyellte, könnyített a szekéren, amit levett, hátára vette.
Ha nem is nagy segítség, de lelkén könnyített.
Kitartott!
Múlt a nap, Dorát patái alatt meg a szikrák szaporodtak.
Feszültek az izmok, fara dagadt,
eltakarni száján a fehér habot az éj sem tudta.
A tisztáson megállt, nyerített és gyorsított.
Rade is megkönnyebbült!
Házuk előtt levette a lóról a kantárt és a küszöbre ült.
Dorát,
ereje és büszkesége a mező felé vágtatott,
ahol egy lipicai kanca nyugodtan legelt.
Egymás mellett mentek, legeltek, megálltak,
egymást méregették, nyalták.
Dorát hirtelen felágaskodott!
Azt a szépséget csak a lenyugvó nap sugarai
tudták kiemelni.
Első lábaival, mintha láthatatlant fogna,
hátsó lábain állt, fara a vágytól, a kifejezett hím
szenvedélyével feszült, a lipicai kanca hátára ereszkedett.
Addig tartott, míg Rade a küszöbön ülve pipáját
néhányszor megszívta és még egyszer megremegett,
gondolataiban azt az utat járta végig, amit
pár perccel előbb a két állatnak az akarat, a szerelem
és Isten segítségével sikerült megtenni!
Gyönyörű a csikó, mint az anyja, kecses, meg
szilárd és erős, apja fia, itt valahol, a Szerémségben,
anyjával együtt legel.
Dorát örökre Čemernicán maradt.
Nagyapám meghalt, és az út is eltűnt.
 
Morović, 2024. 08. 31.
 
Fordította: Fehér Illés


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése