Miodrag Jakšić Beograd,
16. april 1969. –
Prestao
sam pevati
Pesma
je monolog, sebi dovršen.
Pesma je dom
izgnaniku,
utočište
nadanju, večnom.
Pesmom u
ljubav uranjaš, lagano.
Pa voliš, potajno,
pa voliš spontano, učiš da voliš, želiš da voliš. Voliš.
Samo u pesmi,
ljubav je večna.
U istoj, njoj,
ljubav je plačna.
Prestao sam pevati.
Pesma sreću, znači.
Prestao sam pevati.
Nesmetano voleti je ideal zaljubljenih.
Težnja, oduvek neostvariva.
Daljina, jednostavna, neizmerna.
Jedan tu uvek
čeka, drugog...
Na stanici,
prolaznosti.
Pišem
jednostavno, rečetim odnosom poruka. Dalje, pojednostavljujem sebi osećaje, da
mogu razumeti stanje. Iskrenost me vraća, sebi. Pesma je monolog... Rekoh,
nerazumevajući, je.
Pesma je kuća.
Pomislih, gradeći je, poslednji put.
Objašnjenja
dobijaš samo u susretu sa svojom iskrenošću. Na putu iznutra javlja se odgovor.
Takav, konačan, dok čeka od tebe, šum. Nedolazni.
Dečak kad ode,
on se i vrati.
Devojčica, nikad.
Izvor: autor
Verset
többé nem írok
A vers
monológ, önmagába zárt.
A vers a
száműzött otthona,
a remény
menedéke, mindörökre.
A
verssel a szerelembe merülsz, lassan.
És
szeretsz, titokban, szeretsz önként, tanulsz szeretni, szeretni akarsz. Szeretsz.
A
szerelem csak a versben örök.
Ugyanabban,
a lány számára, fájdalmas a szerelem.
Verset többé
nem írok.
A vers
örömet jelent.
Verset többé
nem írok.
Zavartalanul
szeretni a szerelmesek eszményképe.
Öröktől
fogva elérhetetlen törekvés.
Távolság,
egyszerű, mérhetetlen.
Az egyik
mindig vár, a másikra…
A
mulandóság állomásán.
Egyszerűen
írok, az üzeneteket figyelembe véve. Továbbá, érzéseimet egyszerűsítem, hogy megérthessem
a jelent. Az őszinteség visszavezet önmagamhoz. A vers monológ… Mondtam,
érthetetlen.
A vers
otthon. Gondoltam, utoljára építve.
Magyarázatot
csak őszinteségeddel találkozva kapsz. A felelet belsődben jelentkezik. Ilyen,
végleges, míg rád vár, a susogás. A meg nem érkező.
A fiú
elmegy, de vissza is tér.
A lány,
soha.
Fordította: Fehér Illés

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése