Somlyó György - Đerđ Šomljo
(Balatonboglár, 1920. november 28. – Budapest, 2006. május 8.)
Psalmus Eroticus
A szűzen-fogant s szűzen-kínhalált-halt
fájdalmas istenfiának
e siralom völgyében mi mást is hihettek,
az örömükben megfélemlítettek,
mikor gyötrelmes napjaik után az éjben
rájuk tört ez az érthetetlen éden –
mint hogy a sátán
lovagol gerincük megbokrosodott paripáján,
s aki gyönyört hal,
szügyében hegyével a férf nyilának,
s csak annál szilajabb létre támad,
bűn szörnye az asszonyi állat?
Mit is hihettek,
míg súgták fulladozva: szeretlek,
s henteregve a selymen vagy a szalmán,
ajkukon más, iszonyúbb-édes szó is kiszaladt tán,
akiből a reggel szent áhitatot fakasztott,
Ave Maria gratia plena…,
s mégis csak az éj, a
kárhozott hozott rájuk malasztot, –
mit is hihettek, élve e
mindenestül-a-rosszra-teremtve-lenni-látszott
világot,
ahol össze nem illett egymással sehogy, sohase
a vágy meg a törvény, a tett s az ige:
mi is illeszthetné össze a testüket
ily félelmes-pontos-gyönyörűn,
ha nem a Bűn?
Te is ha kérded,
ma is ha nem érted,
ha egy pillanatra a mindenséget
énbelőlem kiszakadni,
te magadba-szakadni érzed,
s ha utána lassan kiválik körülöttünk
a kettőnkön-kívüli élet:
pohár az asztalon, fény a poháron,
ablak, ablakon túl a hajnali járat, –
nem ránt-e magához
karja valami testetlen aggálynak,
nem az egyistennek, a kétmilliárdnak,
az emberfiának
keresztje nem nyúl-e utánad?
Mintha felszaggatnám az ereidet,
mintha én lennék gyümölcsös húsodban
az ágas ideg,
mintha újra egysejtűvé
egyszerűsödnék bennünk a százrétű szövet.
De minek?
Ketten,
egymássá teljesedetten
(a végzetben-e? vagy csak az élvezetben?
párzásban? kétségbeesésben?
valamiben, aminek neve hiányzik?)
beteljesítünk-e valami mást is?
Van-e közös Térítő a naprendszerekben
hasadtól az Aldebaránig?
És vissza?
Van-e, ami a távolságot kiszorítsa,
mint összetapadt bőrünk közül a levegőt,
a vágy meg a törvény, a tett s az ige között?
Tested meg a sár között,
mely a katona iszonyú szeretője?
A mozdulat között,
amivel fejed a vállamra dől le,
s aközött, amivel
a magány hideg kulcscsontjára tapadnak?
A szó közt,
melyet az ajknak a hangtalan ajk ad,
s a vezényszó közt, amelyre,
orvul fölébük repülve, kioldják
a bombát?
Többek
leszünk-e
rendhagyó alapműveletében a gyönyörnek,
a mámoros összeadásban,
ahol a kettőből egy lesz
(hódításban-e? meghódolásban?) –
vagy kevesebbek?
Vagy semmit se keressek
azon a túlon túl, ami a tesem, a tesed?
Szerelem, aki voltál,
valláselőtti hitek katakombáiban
misztikus oltár,
főt-földbe-verő titok ortodox iszonyoknál,
leszakított alma, vér a lepedőn, seb a húson,
pellengér és paradicsom,
ahogy az egyszerű ténynek,
hogy az élőlények szervei
csodamódra egymásra-mértek,
(miként épp 300.000 km/sec
sebessége a fénynek,
s miként e gondolatok úgy hordják
magukban a rímet, mint a sejtet s a petéket,)
– ó, mindenkori emberi végzet! –
mindig fekete ebként sarkába szegődik
a mefisztói képzet.
Csodás-szép,
húsunkba-csomagolt ajándék,
ne a kárhozat vagy a feloldozás légy,
ne a legutolsó menedék,
a bombabiztos fedezék,
míg egymásra omlik a föld meg az álom,
a város, az ég;
ne a mentség,
ha már úgy látszik, nincs, ami megvéd;
légy a minta,
a mindig-ép, –
mindig-cserepekre-tört álmainkra,
a mindennapos bizonyság,
hogy magához igazítja
még-be-nem-töltött sorsát
a teremtés
mindenkivel-megosztott gyönyörű titka.
Psalmus eroticus
Nevino-začetom i nevino-na-krstu-umrlom
božjem sinu bolnom
u toj dolini plača šta su drugo mogli verovati
u radosti zastrašeni
kad iznenada nakon patničkih dana na njihovu noć
neshvatljivi raj se sručio –
nego da sotona
jaši na podivljalom konju njihovih kičmi,
i ona koja sa vrhom strele muškarca
u nedrima u užitku umire
još razuzdanije se svesti,
zar užas greha iz ženke izvire?
Šta su mogli verovati
oni, koji su: volim te, gušeći šaputali,
i kotrljajući se na svili ili slami
možda su i slatko-strašnije reči izgovarali
dok ih je jutarnja rosa na molitvu nagnala
Ave Maria gratia plena…
ipak samo prokleta,
crna noć im je milost donela –
šta su mogli verovati
u tom kao-da-je-u-celosti-na-zlo-stvorenom
svetu,
gde jedno uz drugo nikad, nigde nisu pristajali
želja i zakon, delo i propoved:
tela šta bi moglo vezati tako
divno-strašno-tačno
ako ne Greh?
Ako i pitaš,
ako danas i ne priznaš
kad na trenutak tako osećaš
iz mene se čupa
a u tebi se prolama vasiona,
i posle polagano se izdvaja
život što je izvan nas:
pehar na stolu, svetlost na peharu
prozor, iza prozora praskozorje, –
neće li te prigrabiti
ruke neke bestelesne zebnje,
ne od jednog boga, od dvemilijarde,
krst sina čovečjeg
neće li te dotaknuti?
Kao da ti ja cepam krvne sudove,
kao da ja pletem razgranate nervne čvorove
u tvom plodnom mesu,
kao da se u nama ponovo
u jednu ćeliju pojednostavljuje mnogoslojno tkivo.
Ali zašto?
Nas dvoje
ispunjujući se u celinu
(u sudbini? ili samo u užitku?
u parenju? očajavanju?
u nečemu što je bez imena?)
nadopunjujemo li i nešo drugo?
Ima li zajedničke Obrtnice u sistemu galaksija
od trbuha do Aldebarana?
I nazad?
Postoji li nešto, što će istisnuti daljinu
poput vazduha između naših slepljenih tela,
između želje i zakona, dela i propovedi?
Između tela i blata
šta je užasna ljubavnica vojnika?
Između pokreta
s kojim glavu mi na rame spuštaš
i nečega, s čime se
na hladnu ključnu kost samoća lepi?
Između reči
koje neme usne daju usnama
i tvrde zapovesti
kojima se, leteći iznad nas, bombe
bacaju?
Bićemo li
vredniji
u nepravilnim ritmovima naslade,
u zanosnom sabiranju,
gde od dvoje jedan postaje
(da li u osvajanju? ili pokoravanju?) –
ili siromašniji?
Ili da ne tražim ništa
iza zadnje stepenice, iza naših tela?
Ljubavi, koja si
u katakombama paganskih vera
mistična crkva bila,
tajna ukopa živih kod ortodoksnih jeza
otkinuta jabuka, na plahti krv, na mesu rana,
sramotište i sreća rajska,
kao jednostavna činjenica
da su organi živih bića
začudo jedan drugom prilagođeni
(kao što je brzina svetlosti
baš 300.000 km/sec
i da te misli tako nose
rimu u sebi kao ćelije i jajašca)
– o, neizbežna sudbino! –
uvek ti je za petama kao crna kučka
mefistovska sudba.
Prekrasan,
u naše meso umotan dar,
ne budi prokletstvo ili moral,
ne poslednji spas,
zaklon siguran,
dok jedno za drugo stradaju zemlja i san,
nebo i grad;
ne isprika
kad se već tako čini da nema utočišta;
budi uzor,
večno neokrnjen –
svakodnevna izvesnost
na komade razbijene snove
da prema sebi formira
još neispunjene sudbine
sa svakim podeljiva
čarobna tajna stvaranja.
Prevod: Fehér Illés (Ileš Feher)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése