Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2012. október 22., hétfő

Boszniai útijegyzet

Ízek, versek és a szivárvány a Pliva fölött

Vendégségben a Banja Luka-i magyaroknál

Szögi Csaba utijegyzete - Magyar szó, Üveggolyó: 2012. október 15.

A kultúrszomj vákuumát érzem a nézőtér irányából, mielőtt elkezdenénk a műsort. Hamar abbahagyják a zsongást, s minden szem ránk szegeződik, az elnök asszony úgy dönt, nem tartjuk be az „elegáns” tíz perc késést – október másodikán, kedden este pontban hétkor elkezdjük bemutatni dr.Fehér Illés kétnyelvű, Ezüst híd című szerelmesvers-antológiáját a Banja Luka-i könyvtár nagytermében. A Családi Kör gondozásában tavaly megjelent kötetet bemutattuk már néhány vajdasági városban is, de sehol nem voltak rá annyian kíváncsiak, mint a boszniai Szerb Köztársaság székhelyén. A maroknyi boszniai magyar minden lehetőséget megragad, hogy ápolhassa anyanyelvét és kultúráját: úgy fogadtak bennünket, mint az ókori apostolokat a távoli provinciák apró keresztény közösségei.




A Pliva Jajcénál

A Pliva Jajcénál

HÉTFŐ
Hétfőn indulunk, kissé máris csúszva, de annál nagyobb lendülettel – Illés sofőrként nem lacafacázik, beletapos rendesen, kihasználja az autópálya adta lehetőségeket maximálisan. A határokon semmi tolongás, simán átlibbenünk, Horvátország alföldi részét átszelve már ott is vagyunk Gradiškán alkonyatra. Itt egy cseppet elidőzünk a rokonoknál, majd ismét lendületet veszünk a Clióval, hogy – eltévedjünk! Illés tíz évet élt ebben a városban, ahogy Banja Lukán is ugyanannyit – a története egy újabb (hosszú) cikket érdemelne –, most mégsem tud eligazodni… Olyan időket élünk, amikor a városok arculata évente változik: ő pedig még ’89-ben hazaköltözött…
Keringünk egy félórácskát, mire az amúgy igen higgadt fordítónk/sofőrünk/biokémikusunk úgy dönt, most már átvág toronyiránt! Mint utóbb kiderült, ezúttal jól is kanyarodott – csak a telt vonalon ne robogott volna át… Boszniában végig, míg ott vagyunk, igen erős a rendőri jelenlét. Nem tudom, ez mindig jellemző-e – a régió közelmúltja talán indokolttá teszi –, vagy csak a közelgő választások miatt van így. Mindenütt hatalmas plakátok csúfítják a környezetet, megafonnal felszerelt autók cirkálnak az utcákon, de nem azt hallod, peeeerjee, peeeerjee kupujem!, hanem az egyes pártok propagandáját skandálják. És a rengeteg zsernyák az utcákon… ez volt az a nagyon éles, de csak cseppnyi kontraszt az amúgy tökéletes boszniai út szépségével szemben. No, meg a 25 euróba fájó vonalátvágásos „útbaigazítás”…
Ám nyolc körül így is befutunk: a Banja Luka-i Na-Na Hotelben vetünk horgonyt. Mentol, Hotel Mentol! Mondjuk, inkább motelnek nevezném, de örülök is neki: apró, kényelmes, barátságos… és eddig egyetlen szállodában sem rángatott még be a recepciós engem cigistül az épület elől a hallba, és nem kérdezte meg egyik sem, hogyan utaztunk… Gyors lecuccolás, aztán jöhet is a vacsora: tartalmas tyúkhúsleves, ízes borjúragu párolt rizzsel, vegyes salátával. Italt? Mhm… sör? Legyen hazai?, mosolyog a pincér. Rám van írva, hogy ínyenc vagyok?, naná, legyen!!
Mire végzünk, a vendéglátóink is megérkeznek: Milivojević Irén, a Magyar Szó nemzeti kisebbségi szervezet elnöke, Bogosanović Julianna, az alelnök és Đorđe Dodoo Marković, a Banja Luka-i Népszínház színművésze – aki majd a versek szerb fordításait fogja előadni. Bár költői és előadói minőségben érkeztem, nem nyugszik bennem a firkász sem: rövid ismerkedés után lecsapok az elnök asszonyra, és diktafonomat előkapva kifaggatom a boszniai magyarok helyzetéről, életéről.

A vendégek a házigazda társaságában

A vendégek a házigazda társaságában
(Vízimalmok a Pliván - saját megjegyzés)

A Magyar Szó nemzeti kisebbségi civil szervezet 2003-ban jött létre, Milivojević Irén 2004-től az elnöke. Százötven bejegyzett tagjuk van, ennek nagyjából a fele aktív. Pontos számot nem tud mondani a Bosznia-Hercegovinában élő magyarokról, legutóbb ’91-ben volt népszámlálás, akkor cca. 1500-an vallották magukat magyarnak. A történelem folyamán többször telepedtek itt le az atyánkfiai, már a török hódoltság előtt is, aztán sokan a monarchia alatt, aztán rendre visszaköltöztek, avagy beolvadtak a többségi nemzetbe. Ahhoz soha nem voltak elegen, hogy tartós magyar kolónia alakuljon ki. Akik most itt élnek, azok többnyire a második világháború után és még később ideköltözött – legtöbbször ide házasodott – hazánkfiainak leszármazottai. Ők vajon megmaradnak-e magyarnak, vagy beolvadnak lassan ők is? A legtöbben még beszélik a nyelvet, a fiatalok, vegyes házasságokban születettek már kevésbé – viszont az érdeklődés a részükről is megvan! Irénék ebben hatalmas szerepet játszanak: az érdeklődés fenntartásában, a kultúra és a nyelv ápolásában. Ha meggátolni nem is, hatékonyan el tudják odázni a teljes asszimilációt.
A szervezet tagjai havonta egyszer jönnek össze. Igyekeznek minél több rendezvényt – leginkább
zenés, táncos vagy irodalmi esteket – szervezni és utat az anyaországba. Tavaly Budapestre látogattak, idén Szegedre. Ide a szerb barátaik is elkísérték őket, valamint az ottaniakat is meghívják magukhoz. Van folyóiratuk is, az Új Dobos, mely két nyelven jelenik meg évente egyszer vagy kétszer, és a szarajevói HUM nevű magyar kisebbségi szervezettel karöltve adják ki. Ebben – sok egyéb színes téma mellett – be is számolnak ezekről az utakról. Irén hangsúlyozza, hogy nincsenek hátrányos helyzetben a nemzeti hovatartozásuk miatt, sőt az önkormányzat anyagilag segíti a programjaikat. A kultúrminisztériumnál szintén tudnak pályázni. A mi kötetbemutatónkat pedig a magyar külügyminisztérium támogatta.

Milivojević Irén

Milivojević Irén

Most épp az Európai nyelvnapok című rendezvénysorozat zajlik, amiben a kisebbségek is részt vesznek. Így természetesen a magyarok is: ennek keretében mutatjuk be mi is az antológiát. Irén szerint hasonlóra nem is volt még példa Banja Lukán. Hogy hogyan kerülhetett erre sor, arról elmondta, hogy itt tíz kisebbségi szervezet működik, és szerettek volna egy közös antológiát kiadni a nemzetiségek költészetével, 5-10 verssel nyelvenként. Az interneten akadtak rá az Ezüst hídra, mely a XX. század magyar szerelmes verseiből ad egy keresztmetszetet. Azonnal fel is vették a kapcsolatot a fordítóval. Már ekkor felmerült egy kötetbemutató ötlete is. A közös antológia nem realizálódott, ám mi – hála érte! – itt vagyunk, s csakugyan: ragyogunk…
Miután Irénnel befejeztük a négyszemközti „különbeszélgetést”, rendelünk még egy kört a szálló ebédlőjében, és tartunk egy gyors főpróbát. A színészünk mond még előtte néhány magvas gondolatot annak kapcsán, hogy a nagy hűhóval beharangozott magyar konzul lemondta a részvételét – „politikusok… tudod, milyenek… ha ők is így átélnék a költészetet, soha nem lenne háború sehol…” A drága Dodo egyébként igen érzelmes ember – ez szerdán válik majd igazán egyértelművé, amikor ő szó szerint veszi a könnyes búcsút –, elmondja, hogy éppen az én versem érintette meg leginkább, s én hiszek is neki – mutatja a lúdbőrt a karján, miközben szaval. Még egy „hazai” – mmm… Nektar, mennyei!! –, majd irány a puha pihe karjaiba. Morpheus, gyere már! Holnap sok a dolgunk…

Dr. Fehér Illés és felesége, Gyöngyi

Dr. Fehér Illés és felesége, Gyöngyi

KEDD
A keddi nap – akár két! – külön cikket érdemelne. Sonkás omlett, tejeskávé, majd Illéssel, a feleségével, Gyöngyivel és Irénnel bepattanunk a Clióba, és – zuhogó eső, vastag, piszkosszürke felhőpaplan ide vagy oda – elindulunk a Vrbas szűk völgyében Jajce felé. A pocsék idő ellenére a táj szépsége magával ragad. A fölénk tornyosuló sziklafal, a mélyben vadul örvénylő folyó és a jussát vadul követelő ősz sajátosan lenyűgöző hangulatot keltenek.
Végre eljutok ezekre a tájakra is… sok-sok évvel azután, hogy a „hetedikes nagy kirándulásban” makacs fejemnek köszönhetően nem vettem részt. Az ’89-ben volt… utána jöttek a háborúk, a széthullás… több mint két évtizedet kellett várnom, de most – a nyári szlovén minitúra után – végre itt vagyok! Iszom magamba a tájat, az érzéseket, az emberek barátságát… ahova el kell jutnod, oda el is jutsz… mindennek eljő a megfelelő ideje.
S mit ád az Isten? Mire odaérünk Jajcére, és a Šeherben, a muzulmán negyedben a kocsiból kiszállunk, a felhők eltakarodnak, harsányan kisüt a Nap… már csak a szivárványt keresem. Az égen ugyan nem találom, de – engedtessék meg egy aprócska giccs – a szívemben feltündököl hamarosan. Körbejárjuk a központot, minden irányból megcsodáljuk a vízeséseket a Pliván, iszunk egy teát, aztán már itt sem vagyunk: este fellépés.
Illés meg szerette volna még mutatni a Pliva forrását, de arra sajnos nem marad idő. Viszont a vízimalmokat – Vodenice – még megkukkantjuk, és nem sokkal feljebb a folyónál találunk is egy barátságos vendéglőt, ahol az aznapi pompás ebédet elköltjük.
Miközben a teraszon az ínycsiklandó roston sült pisztrángra várunk, egy jól öltözött úriember odaköszön jó hangosan, majd testőrei kíséretében maga is helyet foglal. Az ifjabb Izetbegović, súgja a házigazdánk. Hát igen, ők is kampányolnak…
Miután ínyünket még jó kis itókákban is megfürösztöttünk, máris suhanunk vissza a kanyargó úton – a völgy most újabb, szintén lélegzetelállító arcát mutatja.
Egy gyors zuhanyra még futja az időből, majd irány a könyvtár.
Az est várakozásaimon felül sikerül: Összejönnek vagy negyven-ötvenen, s mind nagyon-nagyon lelkesek. Több tapsot kapunk, mint az összesen három-négy itthoni irodalmi esten megszokott. Az apró technikai malőrt is sikerül viccesen áthidalni, aztán a java csak a hivatalos program után következik.
Még a könyvtárban elbeszélgetünk a helyiekkel, magyarokkal, szerbekkel vegyesen, kortyolunk némi borocskát, gyümölcspárlatot, majd az „ügyeletes bohém” elvisz bennünket a Banjalučanka nevű étterembe, ahol állítólag a legautentikusabb roštilj kapható… s nem csalódok! Azt hiszem, életem legkitűnőbb csevapját szolgálja fel nekem a bájos pincérnő. Éhes ordasként csapok le rá. A csevapra vagy a pincérnőre?, kérdezheted. Nos… a képzeletedre bízom.
Ügyeletes bohémünk még sokat mesél, minden témában nagyon tájékozott, emellett máris boszniai körutat szervez a még nem is körvonalazódó fordításkötetemnek – találgatom is, mit szed, hogy ennyit tud beszélni, haha –, de hozzám már csak csendes duruzsolásként ér el minden szava, értelmüket nem is kutatom, csak élvezem a dallamos beszédet, a sört is csak illemből érintgetem az ajkamhoz – nincs már hely: se a gyomorban, de a szívben sem – elteltem. Boldogság.
Mosolygok, és minden, amire még vágyok, az az ágyam a hotelben. Egy kiadós alvás a másnapi hosszú visszaút előtt.
Szerelmem, Bosznia, visszajövök.

NYELV ÉS KULTÚRA BOSZNIÁBAN
Hogy a rendezvényeken kívül mennyire van lehetősége a helyi magyarságnak a nyelve és kultúrája ápolására, és hogy az utódok beszélik-e még a magyar nyelvet, arról Milivojević Irén, a Magyar Szó nemzeti kisebbségi szervezet elnöke a következőket mondta:
– Szervezünk nyelvtanfolyamokat, évente egyszer vagy kétszer. Természetesen amikor összejövünk, akkor is magyar nyelven beszélünk. Van egy jól felszerelt könyvtárunk, tehát az olvasás lehetősége is adott. Hangsúlyoznám, hogy nem vagyunk hátrányos helyzetben itt a boszniai Szerb Köztársaságban, sőt támogatnak is bennünket. Ami a fiatalabb generációt illeti, sajnos nagyon kevesen beszélik a nyelvet – az asszimiláció megtette a magáét. Leginkább vegyes házasságok köttetnek, mert nagyon kevesen vagyunk. Egyébként megvan a lehetőség, hogy az iskolában magyar tannyelvű osztályt nyissanak, de ez a rendkívül alacsony létszám miatt nem valósul meg. Viszont a nyelvtanfolyamaink iránt a fiatal korosztály körében is nagy az érdeklődés.
Ez a kötetbemutató is nagyon sokat fog jelenteni a kultúránk megőrzésében: szép versek fognak elhangzani, és hallani fogjuk a szép magyar nyelvet.


Ami a beszámolóból kimaradt

Számomra is feledhetetlen kirándulás volt. Csaba „ízes” beszámolója után ehhez nincs mit hozzátennem. Vagy mégis?
Igen, feledhetetlen kirándulás volt, de én mást is észrevettem, amit az arra vetődő idegen, ha sosem járt arrafele, vagy csak felületesen ismerte Boszniát, nem is vehetett észre.
Amit észrevett:
           A rendőrök (zsernyákok) jelenléte tényleges. Nem csak a választások miatt, az utakat a forgalmi rendőrök éberen őrzik. De csak az utakat, egyébként jelenlétükkel nem hívják fel magukra a figyelmet.
           És az emberek szivélyessége is tényleges – odaköltözésem első pillanatától kezdve otthon éreztem magam, köszönve az emberek kedvességének.
Amit nem vett észre:
          Valamikor Banja Luka és Jajce között élénk volt a forgalom, szoros szálak fűzték össze a két várost. És Banja Lukából Szarajevóba Jajcen keresztül vezetett az út. Most B. L.- t elhagyva  szívszorítóan üres úton haladtunk, csak néha találkoztunk egy – egy járgánnyal. Mi történt? Az értelmetlen háború három részre szakította Boszniát. A Szerb Köztársaság szinte semmiféle kapcsolatot nem tart fenn a horvát és bosnyák országrésszel. „Vágni” lehet a különbséget. B. L. a Szerb Köztársaság fővárosa, Jajce pedig a Horvát – Bosnyák országrészhez tartozik. Minek is kellene tartani egymással a kapcsolatot? Hogy ez mennyire így van – erről egy útikönyv is beszélt. A „Menta”  motel (Csaba – Na.Na szálláshelyünk motel, nem pedig szálloda – nem csodálom, hogy motelben érezted magadat) előcsarnokában egy angol nyelvű utazási könyvet találtam Bosznia – Hercegovina címmel. Ebben az utikönyvben hiába kerestem tájékoztatót a Szerb Köztársaságban lévő városokról és magáról a Szerb Köztársaságról.
           Ügyeletes bohémunkat is említette Csaba. Igen – nagyon kedves embert ismertem meg benne. Író/ költő. Megérne egy mesét, miért változtatta meg nevét - muzulmánról szerbre. Akik ott maradtak, azok kevés kivétellel nevet is változtattak. Míg ott éltem egy társaságban volt szerb, horvát, muzulmán és egy magyar. Az irodalmi esten csak volt szerb író/költő barátaimmal volt alkalmam találkozni. A jelenlegi szerb Köztársaság területén a lakosság összetétele az ántiidőkben: kb 50 % szerb, 30 % muzulmán és 20 % horvát; jelen pillanatban 95 % felett szerb. Eltűntek a muzulmán városnegyedek – mert ténylegesen léteztek – és eltűntek a nagyrészt muzulmán lakta falvakból a muzulmánok. 
           Gradiska (valamikor Bosanska Gradiska volt – számomra az is maradt). Tíz évet töltöttem abban a városban. Több mint húsz év távollét után láttam újra – még ez előtt a kirándulásunk előtt. Keveset sérült a háborúban, mégis lerombolták és újra építették. A régi városmagból csak néhány épület maradt meg. Kőhalommá vált – szememben. (Valami hasonlót akarnak Szabadkával is művelni). Nem, nem tudom feltalálni magam – ez már nem az a város, amit szerettem.
           És végül a határállomásokról. „Köszönöm” tisztelt politikusok, hogy elvettétek a hazámat. Ahová azelőtt otthonról haza mentem, most oda két határon át jutok el. Honnan is? Hazámból?...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése