Giacomo Leopardi Il sabato del villaggio – Szombat a faluban – Subota na selu

Giacomo Leopardi (1798 – 1837)



Il sabato del villaggio

La donzelletta vien dalla campagna
in sul calar del sole,
col suo fascio dell'erba; e reca in mano
un mazzolin di rose e viole,
onde, siccome suole, ornare ella si appresta
dimani, al dí di festa, il petto e il crine.
Siede con le vicine
su la scala a filar la vecchierella,
incontro là dove si perde il giorno;
e novellando vien del suo buon tempo,
quando ai dí della festa ella si ornava,
ed ancor sana e snella
solea danzar la sera intra di quei
ch'ebbe compagni nell'età piú bella.
Già tutta l'aria imbruna,
torna azzurro il sereno, e tornan l'ombre
giú da' colli e da' tetti,
al biancheggiar della recente luna.
Or la squilla dà segno
della festa che viene;
ed a quel suon diresti
che il cor si riconforta.
I fanciulli gridando
su la piazzuola in frotta,
e qua e là saltando,
fanno un lieto romore;
e intanto riede alla sua parca mensa,
fischiando, il zappatore,
e seco pensa al dí del suo riposo.
     Poi quando intorno è spenta ogni altra face,
e tutto l'altro tace,
odi il martel picchiare, odi la sega
del legnaiuol, che veglia
nella chiusa bottega alla lucerna,
e s'affretta, e s'adopra
di fornir l'opra anzi al chiarir dell'alba.
     Questo di sette è il più gradito giorno,
pien di speme e di gioia:
diman tristezza e noia
recheran l'ore, ed al travaglio usato
ciascuno in suo pensier farà ritorno.
     Garzoncello scherzoso,
cotesta età fiorita
è come un giorno d'allegrezza pieno,
giorno chiaro, sereno,
che precorre alla festa di tua vita.
Godi, fanciullo mio; stato soave,
stagion lieta è cotesta.
Altro dirti non vo'; ma la tua festa
ch'anco tardi a venir non ti sia grave.

Renato Martini illusztrációja

 

Szombat a faluban

Menyecske tér most vissza a mezőről,
a nap aranyba vonja,
szénacsomó a hátán s a kezében
frissen szedett csokor, ibolya, rózsa,
hogy, szokásnak adózva,
fürtjeit, keblét csinosítsa,
ahogy kívánja a másnapi ünnep.
Szomszédok települnek
a lépcsőre, és fonni kezd a néne.
Ott hanyatlik le a nap vele szemközt.
És szóra fakad régi, jó időkről,
amikor még testtel és serényen
ő készült ünnepére,
mikor még táncra perdült este azzal,
ki leggyönyörűbb éveit kisérte.
Leszáll a barna alkony,
tágas az ég derűje s a kelő hold
fényén megnyúlnak újra
az árnyékok a háztetőn s a dombon.
Most jelt ad a közelgő
ünnepre a harangszó,
s gyorsabban ver e hangra,
úgy érzed, még a szív is.
Gyerekek zsivajogva
szerteszét hancuroznak,
zsibong a piacocska,
csupa vígság e lárma.
És közben hazatér a kapás fütyörészve
a szűkös vacsorára,
s magában vágyva vár a pihenőre.
      Midőn a többi fáklya mind kialszik,
s egyetlen nesz se hallszik,
hallod, kalapács koppan, hallod, sír a fűrész
az asztalosnál, aki virraszt
a műhely magányában, mécsvilágnál
a fát vésve, gyalulva,
hogy kész legyen a munka pirkadatra.
     Ez a legkedvesebb napja a hétnek,
boldogan múlik, víg-szorongva,
de unalom, bánat sodorja
az órákat már holnap, s gondolatban
ki-ki heti gondjára visszaréved.
     Tréfáskedvű fiúcska,
bimbózó korod, ez a korszak
olyan, mint egy elröppenő, vidám nap,
napja derűnek, tisztaságnak,
és előtte fut az ünnepnapoknak.
Vigadj én gyermekem. Kegyes e percben
az ifjúság hozzád, a zsenge.
Mást nem mondok neked. Csak az a messze
ünnep majd hozzád ne legyen kegyetlen.

                                Fordította: Rába György

Subota na selu

Devojčica sa polja se vraća,

dok se dan već bliži kraju,

sa snopom trave, noseći u ruci

stručak ruža i ljubica,

kojim će, po običaju,

o prazniku sutra da ukrasi

nedra i vlasi.

Uz susetke sedi

pred vratima bakica i prede,

okrnuta licem danu što se gasi;

i spominje doba kad je mlada bila,

kada je za praznik spremala se,

i zdrava i hitra

igrala uveče sa onima koji

drugovi joj behu najlepših godina.

Vazduh već je prepun tmine,

ističe se opet plavet neba; senke

slaze sa krovova i sa brežuljakaž

u belasanju mlade mesečine.

Zvono najavljuje

praznik što nastupa;

i od tog zvuka, rekao bih,

srce ponovo se snaži.

Gomila dečurlije viče

na malenom trgu,

i skačući tamo-amo

ves΄o žamor stvara:

međutim, vraća se svom obedu skromnom

kopač, zviždućući,

misleć na dan kad će da se odmara.

Zatim, okolinom kad svaki plam zgasne,

čuje čekić se zvëka,

i testera drvodelje,

što u zatvorenoj radnji bdi uz žižak,

i žurno se trudi

pre no što zarudi zora da rad svrši.

Od svih dana dan je najmiliji ovo,

pun nade i sreće:

sutra časovi doneće

žalost i čamu, i jad svakidašnji

vratiće se svakom u srce ponovo.

Momčiću nestašni,

cvetno tvoje doba

jeste poput dana veselošću štedra,

dana sjajna, vedra,

što prethodi slavlju sveg života tvoga.

Uživaj, dečače, jer su dani beli

i radosni tvoji.

To ti velim samo; al praznik tvoj koji

još ne stiže, nek ti srce ne ucveli.

Prevod: Vladeta Košutić