Omar Khayyam – Edward Fitzgerald – Rubáiját*

Ghijaszu-d-din Abu-l-Fath Omár ibn Ibrahim al-Kháyyám – XI. század

Rubáiját¹

I.

Ébredj! Fölgyújtva az Ég sátorát
szétverte az Éj csillagtáborát
a Nap, s Kelet Vadásza szórja már
a Szultán Tornyára nyílzáporát.

II.

Még föl se szállt a hajnali Homály
s a Korcsmát, úgy rémlett, bezengte már
egy Hang: "Miért kuksol szomjan kint a nép,
ha a Templom ünnepre készen áll?"

III.

Kakasszó harsant át a Reggelen
s bekopogtak: "Hé! nyitni odabenn!
Nincs sok időnk, s ha egyszer elmegyünk,
nem jövünk vissza sohasem."

IV.

Itt az Új Év, a vén Vágy ujra forr,
lelkünk Magányban tűnődik, ahol
MÓZES HÓKEZE nyit az ágon és
Jézus sóhaja száll a Föld alól.

V.

A rózsás Irám bizony elveszett.
S Dsemshyd hétgyűrűs Kelyhe hova lett?
Mindegy, ma is rubint-láng a Bor, és
Virág tömi a parti Kerteket.

VI.

S Dávid is hallgat már; de isteni
magas pehlévijén: "Csak bort neki,
csak piros bort!" - csattog a Csalogány
s bíborodnak a Rózsa arcai.

VII.

Gyere, tölts! csapjon Tavasz tüze a
Megbánásod téli ruháira;
rövid Utazás előtt áll a gyors
Idő, s - látod? - röpűl a Madara!

VIII.

Élj Naishápurban, Babylon felett,
fanyar vagy édes töltse serleged:
az Élet Bora lassan elapad,
az Élet Lombja hull, hull s eltemet

IX.

Hoz a Ma, mondod, Rózsát eleget;
de a Tegnap Rózsája hova lett?
S e rózsabimbó, boldog, ifju Nyár
elviszi Kajkobádot, Dsemshydet.

X.

Nos, hát vigye! Bánjuk, hogy tűnik el
Nagy Kajkobád, s Kajkhoszrú mit müvel?
Döngesse mellét Zál és Rusztum, és
lakomázzék Hátim - nem érdekel.

XI.

Itt egy folt Fű, jobbra-balra Homok,
itt nincs Szultán és nincsenek Rabok,
itt heverek, heverj mellém Te is
és - Allah áldja trónján Mahmudot!

XII.

Egy jó Verskötet a Pálmák alatt,
s Kenyér, kancsó Bor, és ha kobzodat
megzendited itt a Vadonban, - óh
Paradicsom rögtön a Sivatag!

Ennek Babér s Borostyán kellene;
annak malaszt s a Húrik Édene;
söpörd be Kasszád, kétes a Hitel:
ha messzi Dob szól, ne törődj vele!

Nézd, hogy nevet a nyíló Rózsa rád!
"Sietek élni" - mondja - "szép Világ,
mert selyem erszényem fölhasad és
a kert Sarába önti Aranyát!"

XV.

Kiknek istenük volt a Sárga Mag,
s aki Aranyát szórni tudta csak,
nem váltak oly Sárrá, hogy érdemes
volna kiásni földi Porukat!

XVI.

Meddő a földi Remény; s ha kikel,
a virága is csak múló Siker;
mint Szahara poros arcán a Hó,
tündöklik és - nyom nélkül tűnik el.

XVII.

Gondold csak el: e Karavánszerájt,
melynek ajtai Napok s Éjszakák,
hány dicső Szultán lakta már meg, és
ha Perce ütött, hogy ment mind tovább!

XVIII.

Mondják, a Tigris lakik ott s a Gyík,
hol hős Dsemshyd csengette Kelyheit;
és Báhrám, a Nagy Vadász? - Vadszamár
tombol fölötte, s ő csak aluszik.

XIX.

Néha azt hiszem, egy Caesár szive
vérétől ég így a Rózsák szine;
s minden Jácintot, mely Kertünk disze,
egy egykor-drága Kéz ejtett ide.

XX.

S ez az újzöld Fű, mely itt a Patak
Ajkának oly gyöngéd Csókokat ad,
s amelyre dőlünk - puhán dőlj reá:
ki tudja, mily szép Ajkakból fakad!

XXI.

Ah, tölts, drágám! az Elmúlt Kínt s vele
a rém Jövőt Mánkról ez mossa le!
Holnap? - Ej, holnap nem lesz cimborám
csak tán a Tegnap Hét Évezrede.

XXII.

Mert hány drága Barátom s Kedvesem
volt Társunk itt a múló Szüreten!
Ittak egy-két Kupát s egymásután
átmentek a nagy Csöndbe csöndesen.

XXIII.

S mi, kik vigadunk Poraik felett
s örülünk a Nyár uj díszeinek,
mi is megyünk a Föld Ágya alá,
hogy Ágyat vessünk magunkból - kinek?

XXIV.

Ah, éljük az Életet - oly kevés! -
mielőtt a miénk is Porba vész
s ott porlad, ahol többé sose vár
se Bor, se Lány, se Lant, - se Ébredés!

XXV.

Arra, akit a MA úgy izgatott,
s aki csak les valami HOLNAPOT,
egyformán sujt a Müezzin szava:
"Buták, egyik se segít rajtatok!"

XXVI.

Hisz mind az a Szent és Bölcs, aki csak
értelmezte a Két Világokat,
sutbadobott próféta; szavaik
Gúny játéka, s a Por tömi Szájukat.

XXVII.

Hallgattam én is, ifjan, és sokat,
vitázó Szenteket s Doktorokat:
körűlmagyarázták a Semmit is,
de sose lettem tőlük okosabb.

XXVIII.

És vetettem velük Bölcs Magvakat,
nőjj, szép Vetés: izzadtam napra-nap;
és minden Aratásom ennyi lett:
"Mint Szél, jöttem, s eltűnök, mint a Hab."

XXIX.

Jöttem e Mindenségbe, röpke Lélek.
Honnan? Ki tudja! Tengve-lengve élek.
Miért? Ne kérdezd. És mint Szél a pusztán,
csak imbolygok, nem tudva: hova térek.

XXX.

Mit?! Idelök kéretlen - honnan? - és
kéretlen - hova? - továbbdob a Kéz?
Sok kupa Gőze kell agyadra, mig
e pimasz emlék belőle kivész!

XXXI.

A Föld közepéből Hét Kapun át
elértem Szaturnusz ős Trónusát;
közben sok Csomót megoldtam; de egy
titok maradt: az Emberi Világ.

XXXII.

Volt ott egy Kapu, kulcsa elveszett;
volt egy Fátyol, látni nem engedett;
mondták, hogy ÉN meg TE, de azután
a TE meg ÉN elnémult, vége lett.

XXXIII.

Föld nem felelt; sem az Ura után
gyászbíborban zokogó Óceán;
sem a forgó Ég nyilt és tünt ezer
jele az Éj s a Reggel Ujjasán.

XXXIV.

Aztán a TE BENNEM, Az, aki ott
a Fátyol mögött hat, Az csábitott
Lámpást kérni az Éjhez; s ekkor egy
Hang szólt, kívül: BENNED ÉN VAK VAGYOK!

XXXV.

Sorsom Titkát fürkészve ekkor e
szegény Kancsónak dőltem: tudja-e?
S Ajka ajkamba mormolta: "Mig élsz,
igyál! ha meghalsz, nem iszol sose!"

XXXVI.

Azt hiszem, az Edény, mely tagozott
kortyokkal felelt, egykor élt s ivott;
s mely Csókom most csak tűrte, Ajka, óh,
hány csókot kaphatott és - adhatott!

XXXVII.

Mert láttam egy Gölöncsért, sebesen
gyúrta nedves Sarát, s emlékezem,
fátyolos hangon felsírt az Agyag:
"Szeliden, Testvér, kérlek, szeliden!"

XXXVIII.

S nem maradt-e ránk a váltakozó
Nemzedékeken át valami ó
Rege, hogy az Embert ily telitett
Agyagból formálta az Alkotó?

XXXIX.

És minden csöpp Bor, amely a sivár
Porba loccsantva a Földbe leszáll,
egy bús szemet enyhít, mely ott tüzel
- nagyon mélyen s nagyon régóta már.

XL.

Ahogy tehát az Égből-szűrt Italát
a Tulipánban szomjazza a Vágy,
szomjazz oly buzgón te is, míg az Ég
Földhöz nem csap, mint egy üres Kupát.

XLI.

Hagyd a vitát, Emberit s Istenit,
vigye szél a Holnap félelmeit;
mint Ciprus, karcsú a Pohárnokod:
merítsd a fürtjeibe ujjaid!

XLII.

Ha Csókod s Borod, mint a Mindenek,
úgy kezdődik s végződik, ne feledd:
az vagy, ami TEGNAP voltál, MA is
az vagy - s HOLNAP se leszel kevesebb!

XLIII.

Igy majd, ha jő s parti Tanyádra lel
az Angyal, ki sötétebb Bort kever,
s Kupáját nyujtva Lelked ajkadig
hivja dőzsölni - nem taszítod el.

XLIV.

Hisz, ha a lélek nem e Por-ruha
és fölkaphat az Ég Szárnyaira,
nem gyalázat, mondd, nem gyalázat-e
e sár-hullában nyomorognia?

XLV.

Ez csak Sátor: egy Szultán, a Halál
Utját járva, egy napra ide száll;
a Szultán indúl, s a sötét Ferrásh
uj Sátrat épít: uj Vendégre vár.

XLVI.

S ne félj, hogy a Lét velünk elakad;
bő Serlege az örök Szákinak
olyat, mint mi, öntött már millió
Buborékot - és önt még ujakat.

XLVII.

Ha a Fátyol lehull Rám és Reád,
soká, óh soká tart még a Világ:
hogy jöttünk s távoztunk, úgy érzi csak,
mint a Tenger egy gyermek Kavicsát.

XLVIII.

Egy Perc Megállás, egyetlen izes
korty az Életből, s íme: a tüzes
Sivatag Lidérc-Karavánja már
hazaér a Semmibe - Óh, siess!

XLIX.

Szikrányi Léted rápazarlod a
TITOKRA? - óh kutass, láss neki, ma!
Csak egy Hajszál van Jó és Rossz között,
s ki lehet, kérlek, az Élet Ura?

L.

Csak egy Hajszál van Igaz és Hamis
között: s egyetlen Alfa odavisz
- csak megtaláld a kulcsát - az örök
Kincstárhoz és tán a MESTERHEZ is,

LI.

ki titkon ott van, s Higanyként szalad
a Világ Ereiben, és becsap,
Holdtól Halig mindent játszva, ami
változik s elvész, - míg Ő megmarad:

LII.

átvillan az Örök Színpadon és
megint a Homály Függönyébe vész,
mely körülömli a Drámát, mit Ő
maga rendez, játszik és maga néz.

LIII.

Mert ha a Föld, MA, mikor Te Te vagy,
elzárja szemed, s nem nyitja makacs
kapuit az Ég - mit gondolsz, mit ad
a HOLNAP, mikor Te már nem Te vagy?

LIV.

Ne tékozold az Órát; szomorú
minden Vita, és meddő Háború;
jobb a dús Fürt mellett vigadni, mint
búsúlni, hogy nincs, vagy hogy savanyú.

LV.

Barátaim, jókedvem van nagyon,
egész Házam megint Lakodalom:
elhagytam az Észt, a meddő Banyát,
s a Szöllő Lánya az uj Asszonyom.

LVI.

Mert kutattam, mi a FÖL, mi a LE,
néztem, a VAN nincs-e, a NINCS van-e,
vitt mérce, szám, ész, de soha Tudás
nem vonzott úgy, mint Kupám feneke.

LVII.

"Sokat számoltál, s így lett végre jobb
Naptáros, Éveid?" - kérdik, - Ah, dehogy!
csak töröltem a meg-nem-született
Holnapot és a halott Tegnapot.

LVIII.

Az esti Korcsma-Kapunál, ahol
ültem, nemrég egy sugárzó, komoly
Angyal jött; vállán Korsó; fogta és
felém nyujtotta. S mi volt benne? - Bor.

LIX.

A Bor, a fő-fő Ész, mely a sivár-
agyú Hetvenkét Bölccsel szembeszáll;
a nagy Bűvész, ki életünk kopott
álmából Színaranyat kalapál;

LX.

a nagy Mahmud, aki a rémteli
Kínok Csomóit mind kettészeli
s forgószél-kardjával a gyötrelem
gyászhordáit Lelkünkből kiveri.

LXI.

Kígyónak szidod, bár Ég gyermeke
a kacskaringós Szöllővenyige?
Ha Áldás, vegyük hasznát; nem igaz?
S ha Átok - hát Ki ültette ide?

LXII.

Tagadjam az Életet, a Gyönyört,
úgy számolva, hogy ha elnyel a Föld,
Istenibb Bor reménye tölti majd
Kupámat, mely a Porban összetört?

LXIII.

Óh, szörny Pokol és Édeni Túlvilág!
De hát az biztos: itt lent nincs tovább.
Egy biztos, és minden más hazudik:
ha nyilt, örökre elnyilt a virág!

LXIV.

Furcsa - ugye? - hogy a sok Miriád,
aki átlépte az Éj Kapuját,
nem küld Hirnököt, s mind saját magunk
tudjuk csak meg, milyen ott a Világ.

LXV.

A Hivők és Bölcsek - elődeink -
lángoló látomása mese mind:
álmuk megtörve mesélgettek a
társaiknak, s elaludtak megint.

LXVI.

"Szállj, Lelkem," mondtam, "Eget ostromolj,
s hozz hírt a Mindenség titkairól!"
Lelkem nemsoká megjött s így felelt:
"Én magam vagyok az Ég s a Pokol."

LXVII.

Az Ég csak az Elért Vágy álma, és
egy Égő Lélek Árnya az egész
Pokol, az Éjben, amelybe - alig
kelt ki belőle - minden visszavész.

LXVIII.

Mert Fönt, Lent, Kint s Bent csak azt látni, hogy
minden mint bűvös Árnyszinház forog
a Nap-lángú Lámpa körül, mely az
Éjben a Mester kezében lobog.

LXIX.

Gyönge Bábok vagyunk, s Ő tologat
ide-oda az óriási Sakk
Éj- s Nap-Kockáin: megtámad, kiüt
s a Dobozba egyenkint visszarak.

LXX.

Kérdezni a Labdában nincs erő,
csak száll, ahogy röpíti az Ütő;
de a Játékos, aki földbe sujt,
Ő mindent tud - és csak Ő tud - CSAK Ő!!

LXXI.

A Mozgó Ujj ír; végez, s megy tovább;
s vissza nem csalja csak egy fél-Sorát
törölni Ész és Szív, s nincs annyi Könny,
hogy kiolthassa egyetlen Szavát.

LXXII.

S az az Ég nevű felfordult Kupa,
mely alatt nyüzsög az Élők Hada, -
Ahhoz ne könyörögj: mint minekünk,
tehetetlen minden mozdulata.

LXXIII.

Az Első Mag ezerszer ujra kel
folyton újul az első Porhüvely;
s az első Hajnal írta le, amit
az Itélet Alkonya olvas el.

LXXIV.

TEGNAP szülte a MA őrületét,
a HOLNAP csöndjét, Kínját vagy Hitét;
igyál! nem tudod honnan jössz s minek;
igyál! nem tudod miért s hova mégy.

LXXV.

Mondom neked: - Mikor fölragyogott
s a Csikó hátán Égre ugratott
börtönéből Parvin és Mushtara:
sors-szabta por- s lélek-vázamban ott

LXXVI.

Volt már a Szöllő, nőtt és karjai
ölelnek most, - gyalázhat a Szufi:
az én rossz ércem Kulcs a Kapuhoz,
amely az ő mérgét csak neveti.

LXXVII.

S tudom: az Egy Igaz Fényt, azt, ami
Jóság mécse, de a Düh is, lángteli,
jobb a Korcsmában megsejteni, mint
Templomban végkép elveszíteni.

LXXVIII.

Mit?! a dermedt Semmiből öntudatra
azért hívsz, hogy érzékeimre rakd a
Tilos Gyönyör igáját, és Örök
Tűzre vess, ha összetörik alatta?!

LXXIX.

Mit?! sok, szegény, gyámoltalan Fia
Szín-Aranyban törlessze vissza a
rossz réz-kölcsönt, mint nem-kért Adomány
pörölt Adósa? - Óh, gaz uzsora!

LXXX.

Óh, Te, ki Vándor Utamat remek
kelepcékkel és csapdákkal szeged,
nem látod a Rendelt Rossz tőreit,
és rám tolod Bűnbeesésemet?

LXXXI.

Mocskos Sárból gyúrt Embert a Kezed
s még az Édenbe is Kígyót vetett:
minden Bűnért, mely Arcunk szennyezi,
bocsáss meg Nekünk - ahogy mi Neked!

KUZA-NÁMA²

LXXXII.

Egyszer, hogy a távozó Nap után
odébbállt a bőjtverte Ramazán,
megint a Gölöncsérnél voltam, és
tűnődtem a sok Agyag-figurán.

LXXXIII.

Százféle Fajta s Alak, kicsi, nagy,
állt a padlón s a falnál, Fazekak
s Korsók; legtöbb fecsegett; s némelyik
figyelt talán, de csak szótlan maradt.

LXXXIV.

S szólt az egyik: - "A köz Sárból, hiszem,
nem azért vettek s mintáztak ilyen
Formává, hogy szétzúzva most megint
Sárba tapossanak könyörtelen!"

LXXXV.

S a másik: - "Láttad, hogy morcos Fiúk
széttörnék édes, mézes Poharuk?
Utólagos dühében, azt hiszem,
tán Az se zúz szét, Aki Maga gyúrt."

LXXXVI.

Pillanatnyi csönd. S egy púpos, beteg
Fazék szólt aztán: - "Miért engemet
csúfoltok? Tán én vagyok az oka,
hogy a Fazekas keze remegett?"

LXXXVII.

Mire az egyik, egy Szufi-cserép,
akiből dőlt az izgatott beszéd:
- "Mennyi Agyag! - ki tudja, közülük
ki a Fazekas és ki a Fazék?!"

LXXXVIII.

S társa folytatta: - "Mondják, Valaki
fenyeget, hogy majd Pokolra veti
elrontott Fazekait - No de hát
jó Cimbora az, nem fog bántani!"

LXXXIX.

- "Mit bánom én!" - mormogta ujra egy -
"A sok szótól szomjas vagyok s beteg:
de ha megtölt a régi jó Nedű,
azt hiszem, még magamhoz térhetek."

XC.

Igy beszéltek a Fazekak; a Hold már
feljött, s bekandikált a kapuboltnál;
ekkor meglökték egymást: - "Föl, fiúk,
zörgő Rúdjára szed mindjárt a Hordár!"

XCI.

Ha meghalok, ne máglyát gyújts körém:
Venyigét s Szöllőlombot hints fölém,
moss le Borral, s temess el valami
nem egészen árva Kert közepén,

XCII.

hogy Poromból is, a föld és a kő
alól, dús illat csapjon majd elő,
s aki arra jár, essen rabul a
hálójában minden Igazhivő.

XCIII.

Kiknek úgy hittem, Bálványaimért
e Világban bizony sok Szégyen ért:
Borba fojtották Dicsőségem és
Jóhíremet eladták egy Dalért.

XCIV.

Bizony, bizony vádolt sok Bűntudat,
de - józan voltam vádjaik alatt?
S jött, jött a Tavasz, és rózsás keze
széttépte cérna Megbánásomat.

XCV.

S bárhogy rászedte a Bor agyamat
s bárhogy lehúzta is Palástomat,
nem tudom, hol kap Szöllősgazda csak
fél-oly Kincset is, mint amilyet ad?

XCVI.

Viszik tűnő rózsái a Tavaszt!
Zárul a Könyv, zár sok édes panaszt!
S hogy a bokrok közt zengő Csalogány
honnan s hova szállt - ah, ki tudja azt!

XCVII.

Csak villanna, s jelt, bármily picike,
csak adna jelt a Sivatag Vize,
hogy éledjen az ájuló Utas,
ahogy éled a Rét tiport Füve!

XCVIII.

Csak fogná vissza, amíg lehet, a
Sors Tekercsét szerencsénk Angyala,
s csak érné el, hogy a Szigoru Kéz
másképp jegyezzen, - vagy sehogy, soha!

XCIX.

Konspirálhatnánk csak Ővele mink
ketten, óh Drágám: bizony szív szerint
szétzúznók a Dolgos bús Rendszerét
- s bölcsebben de összeraknók megint!

C.

Az a kelő hold, mely most ide les,
hányszor nő s fogy még, még hányszor keres
bennünket majd e Kertben - s valaki
többé soha, többé seholse lesz!

CI.

S ha mégy majd, mint a derűs Holdvilág,
a vendég-csillagozta Füvön át,
óh Száki, állj meg a helyemen, és -
- és fordíts földnek egy üres Kupát!

                                                 Szabó Lőrinc fordítása

*Omár Kháyyámot, a Sátorverőt, a középkori perzsa csillagászköltőt, Edward Fitzgerald ismertette meg Európával a múlt század második felében.

¹ RUBÁIYÁT: A rubái négysoros keleti lírai vagy epigrammikus vers, aaxa és néha aaaa rímképlettel; a szó többesszáma: rubáiyát. Omár legtöbb rubái-a önálló költemény, de időnként két-három-négy vers is egybekapcsolódik.

² KUZA-NÁMA: A LXXXII.-től XC-ig terjedő kilenc összefüggő rubái neve; szatírikus mese a fazekasról és az eredménytelen filozofálgatásról. Mi esetleg komolynak érezzük olyan részleteit, melyekben eredetileg parodizálni kívánt a költő; s megfordítva. A Fazéknak és a Fazekaknak az Emberhez és Teremtőjéhez való viszonya a héber prófétáktól mindmáig egyetemes és állandó témája a világirodalomnak. "Avagy nintsen-e a' fazekasnak hatalma a' sáron, hogy azon sárból tsináljon némely edényt ékességre, némellyet pedig éktelenségre?" (Pál, Levél a rómaiakhoz, IX. 21.). Arisztophanes "Darazsai"-ban is szó esik beszélő fazekakról. - Ramazán: A böjt hava. - Szúfi-cserép: Szúfi-módra fantáziáló, pantheista, misztikus, egzaltált figura. - A Hold: A hivők kiáltásokkal üdvözölték a ramazánhavi újhold feltűnését. - Hordár: A mese reális, illetve jelképes értelme szerint az Ember, illetve a Végzet.

A magyar változat és megjegyzések forrása: http://mek.oszk.hu/00200/00214/00214.htm