Elizabeth Barrett Browning Sonnets from the Portuguese - Portugál szonettek (XI – XV)





Sonnet XI.

And therefore if to love can be desert,
I am not all unworthy. Cheeks as pale
As these you see, and trembling knees that fail
To bear the burden of a heavy heart,--
This weary minstrel-life that once was girt
To climb Aornus, and can scarce avail
To pipe now 'gainst the valley nightingale
A melancholy music,--why advert
To these things ? O Beloved, it is plain
I am not of thy worth nor for thy place !
And yet, because I love thee, I obtain
From that same love this vindicating grace,
To live on still in love, and yet in vain,--
To bless thee, yet renounce thee to thy face.

Szonett XI.

S ha érdemszámba megy a szerelem
Érdemtelen nem vagyok. Halovány
Az orcám, térdem reszkető, sovány,
A szívem terhétől tántorog velem -
Lankadt költő-sors! Hajdan vértemen
Aornus állt, s ha völgyi csalogány
Ma szól, szavára méla muzsikám
Alighogy zendül – Mért emlegetem
Mindezt? Ó, Kedves, egyszerű dolog:
Fölöttem becsben, rangban messze vagy!
De mert szeretlek, szállt reám a jog
S a kegy, amelyet épp e vágyam ad:
Éljek (hiába!), míg e vágy lobog,
S mondjak le rólad, s mégis áldjalak.

Fordította – Kardos László

Sonnet XII.

Indeed this very love which is my boast,
And which, when rising up from breast to brow,
Doth crown me with a ruby large enow
To draw men's eyes and prove the inner cost,---
This love even, all my worth, to the uttermost,
I should not love withal, unless that thou
Hadst set me an example, shown me how,
When first thine earnest eyes with mine were crossed,
And love called love. And thus, I cannot speak
Of love even, as a good thing of my own:
Thy soul hath snatched up mine all faint and weak,
And placed it by thee on a golden throne,---
And that I love (O soul, we must be meek!)
Is by thee only, whom I love alone.

Szonett XII.

E vágy a büszkeségem – így való – ,
Mely szívemből tör homlokomra, s a
Fénye oly gazdag rubintkorona,
Hogy szemet bűvöl s bizonyítja: jó
S nemes vágy... S én e vágyat(csillanó
Kincsemet!) nem tudnám szeretni, ha
Nem adna példát szemed sugara,
E mély-komoly, szemembe villanó,
S ha nyíltan úgy nem hívnád: szerelem.
Így hát e kincs nem tőlem született,
Nem enyém – Lelked vonta tüzesen
Aranytrónusra lankadt lelkemet,
S hogy szeretlek(most légy szerény szivem!)
Csak általad van, akit szeretek.

Fordította – Kardos László

Sonnet XIII.

And wilt thou have me fashion into speech
The love I bear thee, finding words enough,
And hold the torch out, while the winds are rough,
Between our faces, to cast light on each? -
I drop it at thy feet. I cannot teach
My hand to hold my spirit so far off
From myself -me -that I should bring thee proof
In words, of love hid in me out of reach.
Nay, let the silence of my womanhood
Commend my woman-love to thy belief, -
Seeing that I stand unwon, however wooed,
And rend the garment of my life, in brief,
By a most dauntless, voiceless fortitude,
Lest one touch of this heart convey its grief.

Szonett XIII.

S azt akarod, találjak olvatag
Formát, és kapjon szóra ez a vágy,
S lobbantsam fáklyám reám és reád
– Arcunkba! – ha a nyers szél belekap? –
Lábadhoz vetem. Én az ujjakat
Nem bírom arra megtanítni, ládd,
Hogy lelkem kivetítve, cifra-lágy
Szavakba fogják rejtett vágyamat.
Nem. Néma nőiségem győzze meg
A lelkedet, hogy húz e vágy feléd -
Nem nyert el engem széptevő sereg,
S szétszaggattom életem köntösét
Szótlan, merészen: ne fertőzze meg
Szíved e szív, e fájó és sötét.

Fordította – Kardos László

Sonnet XIV

If thou must love me, let it be for nought
Except for love's sake only. Do not say
'I love her for her smile---her look---her way
Of speaking gently,---for a trick of thought
That falls in well with mine, and certes brought
A sense of pleasant ease on such a day'---
For these things in themselves, Beloved, may
Be changed, or change for thee,---and love, so wrought,
May be unwrought so. Neither love me for
Thine own dear pity's wiping my cheeks dry,---
A creature might forget to weep, who bore
Thy comfort long, and lose thy love thereby!
But love me for love's sake, that evermore
Thou mayst love on, through love's eternity.

Szonett XIV.

Ha már szeretsz, csak a szerelemért
szeress, és semmi másért. És ne mondd:
"Mosolyát...szemét szeretem...s ha zsong
szelíd szava...s mozgékony szellemét,
mely rokon vélem s melynek kellemét
derülten érzem, bár a nap borong." –
Mindez mulandó-vagy fakulva kong
füledbe majd. – S te, Kedves, ne reméld,
hogy mindig egy a vágy. És szánva se
szeress, könnyeim szárogatva csak,
elfelejt sírni, ki soká a te
enyhedben élt – s így vágyad elapad!
A szerelemért szeress: sohase
hűlsz úgy ki, vágyad örök foglya vagy.

Fordította – Kardos László

Sonnet XV.

Accuse me not, beseech thee, that I wear
Too calm and sad a face in front of thine;
For we two look two ways, and cannot shine
With the same sunlight on our brow and hair.
On me thou lookest with no doubting care,
As on a bee shut in a crystalline;
Since sorrow hath shut me safe in love's divine,
And to spread wing and fly in the outer air
Were most impossible failure, if I strove
To fail so. But I look on thee - on thee -
Beholding, besides love, the end of love,
Hearing oblivion beyond memory;
As one who sits and gazes from above,
Over the rivers to the bitter sea.

Szonett XV.

Ne szidj, könyörgök, hogyha arcomat
Csöndben és búban emelem feléd:
Mi más-más útra nézünk, és nem ég
A kettőnk haján egyformán a nap.
Szilárdan nézel, mint egy szép darab
Kristályba zárt szomorú méhikét –
De engem vágyba zárt a bú – s a lég
Hiába hív, nem bontom szárnyamat.
Mert csak képtelen kudarc várna, ha
Szállnék. Szemedbe nézek s látom ott
A vágy mellett a vágy végét: laza
Emlékem akkor már múlttá fagyott!
S nézlek, mint aki fent ül s nézi a
Fanyar tengerbe múló folyamot.

Fordította – Kardos László