John Keats (31 October 1795 – 23 February 1821)
Ode to a nightingale
1.
My heart aches, and a drowsy numbness pains
My sense, as though of hemlock I had drunk,
Or emptied some dull opiate to the drains
One minute past, and Lethe-wards had sunk:
'Tis not through envy of thy happy lot,
But being too happy in thy happiness,---
That thou, light-winged Dryad of the trees,
In some melodious plot
Of beechen green, and shadows numberless,
Singest of summer in full-throated ease.
My heart aches, and a drowsy numbness pains
My sense, as though of hemlock I had drunk,
Or emptied some dull opiate to the drains
One minute past, and Lethe-wards had sunk:
'Tis not through envy of thy happy lot,
But being too happy in thy happiness,---
That thou, light-winged Dryad of the trees,
In some melodious plot
Of beechen green, and shadows numberless,
Singest of summer in full-throated ease.
2.
O for a draught of vintage, that hath been
Cooled a long age in the deep-delved earth,
Tasting of Flora and the country green,
Dance, and Provencal song, and sun-burnt mirth!
O for a beaker full of the warm South,
Full of the true, the blushful Hippocrene,
With beaded bubbles winking at the brim,
And purple-stained mouth;
That I might drink, and leave the world unseen,
And with thee fade away into the forest dim:
O for a draught of vintage, that hath been
Cooled a long age in the deep-delved earth,
Tasting of Flora and the country green,
Dance, and Provencal song, and sun-burnt mirth!
O for a beaker full of the warm South,
Full of the true, the blushful Hippocrene,
With beaded bubbles winking at the brim,
And purple-stained mouth;
That I might drink, and leave the world unseen,
And with thee fade away into the forest dim:
3.
Fade far away, dissolve, and quite forget
What thou among the leaves hast never known,
The weariness, the fever, and the fret
Here, where men sit and hear each other groan;
Where palsy shakes a few, sad, last gray hairs,
Where youth grows pale, and spectre-thin, and dies;
Where but to think is to be full of sorrow
And leaden-eyed despairs;
Where beauty cannot keep her lustrous eyes,
Or new love pine at them beyond tomorrow.
Fade far away, dissolve, and quite forget
What thou among the leaves hast never known,
The weariness, the fever, and the fret
Here, where men sit and hear each other groan;
Where palsy shakes a few, sad, last gray hairs,
Where youth grows pale, and spectre-thin, and dies;
Where but to think is to be full of sorrow
And leaden-eyed despairs;
Where beauty cannot keep her lustrous eyes,
Or new love pine at them beyond tomorrow.
4.
Away! away! for I will fly to thee,
Not charioted by Bacchus and his pards,
But on the viewless wings of Poesy,
Though the dull brain perplexes and retards:
Already with thee! tender is the night,
And haply the Queen-Moon is on her throne,
Clustered around by all her starry fays;
But here there is no light,
Save what from heaven is with the breezes blown
Through verdurous glooms and winding mossy ways.
Away! away! for I will fly to thee,
Not charioted by Bacchus and his pards,
But on the viewless wings of Poesy,
Though the dull brain perplexes and retards:
Already with thee! tender is the night,
And haply the Queen-Moon is on her throne,
Clustered around by all her starry fays;
But here there is no light,
Save what from heaven is with the breezes blown
Through verdurous glooms and winding mossy ways.
5.
I cannot see what flowers are at my feet,
Nor what soft incense hangs upon the boughs,
But, in embalmed darkness, guess each sweet
Wherewith the seasonable month endows
The grass, the thicket, and the fruit-tree wild;
White hawthorn, and the pastoral eglantine;
Fast-fading violets covered up in leaves;
And mid-May's eldest child,
The coming musk-rose, full of dewy wine,
The murmurous haunt of flies on summer eves.
I cannot see what flowers are at my feet,
Nor what soft incense hangs upon the boughs,
But, in embalmed darkness, guess each sweet
Wherewith the seasonable month endows
The grass, the thicket, and the fruit-tree wild;
White hawthorn, and the pastoral eglantine;
Fast-fading violets covered up in leaves;
And mid-May's eldest child,
The coming musk-rose, full of dewy wine,
The murmurous haunt of flies on summer eves.
6.
Darkling I listen; and for many a time
I have been half in love with easeful Death,
Called him soft names in many a mused rhyme,
To take into the air my quiet breath;
Now more than ever seems it rich to die,
To cease upon the midnight with no pain,
While thou art pouring forth thy soul abroad
In such an ecstasy!
Still wouldst thou sing, and I have ears in vain---
To thy high requiem become a sod
Darkling I listen; and for many a time
I have been half in love with easeful Death,
Called him soft names in many a mused rhyme,
To take into the air my quiet breath;
Now more than ever seems it rich to die,
To cease upon the midnight with no pain,
While thou art pouring forth thy soul abroad
In such an ecstasy!
Still wouldst thou sing, and I have ears in vain---
To thy high requiem become a sod
7.
Thou wast not born for death, immortal Bird!
No hungry generations tread thee down;
The voice I hear this passing night was heard
In ancient days by emperor and clown:
Perhaps the self-same song that found a path
Through the sad heart of Ruth, when, sick for home,
She stood in tears amid the alien corn;
The same that oft-times hath
Charmed magic casements, opening on the foam
Of perilous seas, in faery lands forlorn.
Thou wast not born for death, immortal Bird!
No hungry generations tread thee down;
The voice I hear this passing night was heard
In ancient days by emperor and clown:
Perhaps the self-same song that found a path
Through the sad heart of Ruth, when, sick for home,
She stood in tears amid the alien corn;
The same that oft-times hath
Charmed magic casements, opening on the foam
Of perilous seas, in faery lands forlorn.
8.
Forlorn! the very word is like a bell
To toll me back from thee to my sole self!
Adieu! the fancy cannot cheat so well
As she is famed to do, deceiving elf.
Adieu! adieu! thy plaintive anthem fades
Past the near meadows, over the still stream,
Up the hill-side; and now 'tis buried deep
In the next valley-glades:
Was it a vision, or a waking dream?
Fled is that music:---do I wake or sleep?
Forlorn! the very word is like a bell
To toll me back from thee to my sole self!
Adieu! the fancy cannot cheat so well
As she is famed to do, deceiving elf.
Adieu! adieu! thy plaintive anthem fades
Past the near meadows, over the still stream,
Up the hill-side; and now 'tis buried deep
In the next valley-glades:
Was it a vision, or a waking dream?
Fled is that music:---do I wake or sleep?
Óda egy csalogányhoz
1.
Szivem fáj s minden ízem zsibbatag,
mint kinek torkát bús bürök telé,
vagy tompa kéjű ópium-patak,
s már lelke lankad Léthe-part felé; -
nem boldogságod telje fáj nekem,
de önnön szívem csordúlt terhe fáj
dalodtól, könnyü szárnyú kis dryád,
ki bükkös berkeken
lengsz s visszazengi a hűs, zöld homály
telt kortyú, lenge, hő melódiád!
mint kinek torkát bús bürök telé,
vagy tompa kéjű ópium-patak,
s már lelke lankad Léthe-part felé; -
nem boldogságod telje fáj nekem,
de önnön szívem csordúlt terhe fáj
dalodtól, könnyü szárnyú kis dryád,
ki bükkös berkeken
lengsz s visszazengi a hűs, zöld homály
telt kortyú, lenge, hő melódiád!
2.
Oh, még egy kortyot! mint hűs pincemély
aggott borát, melyben - oh drága nedv! -
zöld tájak fénye s virágize él,
provánszi dal, tánc s napsütötte kedv!
Egy kelyhet! - melyben délszak lángja forr,
vagy mit a Múzsák szent patakja tölt
rózsás habbal s a gyöngyszélű pohár
öble setét bíbor,
hogy míg iszom, tűnjék a lomha föld
s szálljak veled, hol erdők árnya vár!
Oh, még egy kortyot! mint hűs pincemély
aggott borát, melyben - oh drága nedv! -
zöld tájak fénye s virágize él,
provánszi dal, tánc s napsütötte kedv!
Egy kelyhet! - melyben délszak lángja forr,
vagy mit a Múzsák szent patakja tölt
rózsás habbal s a gyöngyszélű pohár
öble setét bíbor,
hogy míg iszom, tűnjék a lomha föld
s szálljak veled, hol erdők árnya vár!
3.
Szálljunk tova, csak el! feledni mind,
mit lomb mélyén te nem láttál soha,
a jajt, a lázat, mind a ferde kínt,
mit nyögve vált itt bús szivek soka,
hol béna főkön hűs, gyér haj busong,
hol ifjak vázként dőlnek sirba le,
hol már eszmélni is keserűség
s ólmos szemhéjú gond,
s hol elborúl a Szépség friss szeme,
vagy benne egyre új vágy pokla ég.
Szálljunk tova, csak el! feledni mind,
mit lomb mélyén te nem láttál soha,
a jajt, a lázat, mind a ferde kínt,
mit nyögve vált itt bús szivek soka,
hol béna főkön hűs, gyér haj busong,
hol ifjak vázként dőlnek sirba le,
hol már eszmélni is keserűség
s ólmos szemhéjú gond,
s hol elborúl a Szépség friss szeme,
vagy benne egyre új vágy pokla ég.
4.
Csak el! rejtekhelyedre lengni el!
Már nem Bacchus s a párducos fogat,
de a Költészet szent szárnya emel,
míg tompa elmém csügged s elakad, -
im itt vagyok! - űl már az éj szelid
trónján a szűz Hold s dús csillagcsokor
tündéri rajban körbefürtözé, -
de e mély árnyba itt
az égről halk fényt csak a szél sodor
mohás útvesztők s vak zöld lomb közé.
Csak el! rejtekhelyedre lengni el!
Már nem Bacchus s a párducos fogat,
de a Költészet szent szárnya emel,
míg tompa elmém csügged s elakad, -
im itt vagyok! - űl már az éj szelid
trónján a szűz Hold s dús csillagcsokor
tündéri rajban körbefürtözé, -
de e mély árnyba itt
az égről halk fényt csak a szél sodor
mohás útvesztők s vak zöld lomb közé.
5.
Lábam virágra lép? - nem láthatom,
s hogy mily tömjént himbál a halk fa fönt,
de a vak árnyból titkos-áthatón
tavasz-balzsam száll s édesen elönt
füvet, pagonyt, vackort, hóbóbitás
tövist, nyájtépő vad cserjék sorát,
bús violát, mely rejtezőn konyúl,
s az ért május csudás
sarját, a pézsmarózsát s mézborát,
mind dongó zsong, ha nyárest alkonyúl.
Lábam virágra lép? - nem láthatom,
s hogy mily tömjént himbál a halk fa fönt,
de a vak árnyból titkos-áthatón
tavasz-balzsam száll s édesen elönt
füvet, pagonyt, vackort, hóbóbitás
tövist, nyájtépő vad cserjék sorát,
bús violát, mely rejtezőn konyúl,
s az ért május csudás
sarját, a pézsmarózsát s mézborát,
mind dongó zsong, ha nyárest alkonyúl.
6.
Merőn figyellek, - oh sok bús időn
szeretgettem már a szelíd Halált,
s hívtam, dudolva és becézgetőn:
vinné halk lelkem békült légen át, -
de most, most volna a legédesebb
elmúlni, kín nélkül, ez éjfelen,
míg lelked a dal omló ütemén
rajongva tépdesed!
Oh zengj még! s légy, ha már süket fülem
hiú hant lesz, magasztos gyász-zeném!
Merőn figyellek, - oh sok bús időn
szeretgettem már a szelíd Halált,
s hívtam, dudolva és becézgetőn:
vinné halk lelkem békült légen át, -
de most, most volna a legédesebb
elmúlni, kín nélkül, ez éjfelen,
míg lelked a dal omló ütemén
rajongva tépdesed!
Oh zengj még! s légy, ha már süket fülem
hiú hant lesz, magasztos gyász-zeném!
7.
Te nem halálra lettél és irígy
idő rád nem tipor, örök madár!
Éji dalod mondhatlan rég sir így:
hány császár s bús bohóc hallotta már!
Oh épp ez a dal járta át talán
a Rúth szivét, állván az idegen
rozs közt, mikor síró honvágya fájt!
s mély vizek nyílt falán,
az örvénylő óceán-üvegen
talán e hang tár tűnt tündéri tájt!
Te nem halálra lettél és irígy
idő rád nem tipor, örök madár!
Éji dalod mondhatlan rég sir így:
hány császár s bús bohóc hallotta már!
Oh épp ez a dal járta át talán
a Rúth szivét, állván az idegen
rozs közt, mikor síró honvágya fájt!
s mély vizek nyílt falán,
az örvénylő óceán-üvegen
talán e hang tár tűnt tündéri tájt!
8.
Tűnt tündértáj! - harangként kong e szó
s tőled magamhoz visszaűzve zúg,
ég áldjon! - hajh, az ábránd rossz csaló,
s hires tündérhatalma mind hazúg,
ég áldjon, ég! - az égő, lenge dalt
a szomszéd rétek s halk folyó felett
csend hűti már, s ott túl a halmokon
a mély völgyekbe halt...
Mi volt ez? - éji ábránd? képzelet?
Oh, tűnt zene: zengtél? vagy álmodom?
Fordította: Tóth Árpád
Tűnt tündértáj! - harangként kong e szó
s tőled magamhoz visszaűzve zúg,
ég áldjon! - hajh, az ábránd rossz csaló,
s hires tündérhatalma mind hazúg,
ég áldjon, ég! - az égő, lenge dalt
a szomszéd rétek s halk folyó felett
csend hűti már, s ott túl a halmokon
a mély völgyekbe halt...
Mi volt ez? - éji ábránd? képzelet?
Oh, tűnt zene: zengtél? vagy álmodom?
Fordította: Tóth Árpád
Oda slavuju
1
Srce boli, muči utrnulost snena
Moje čulo ko da kukute sam pio,
Il iskapih mutan opoj, prije trena
Kada sam u Letin zatvor uronio:
To ne zbog zavisti na tvoj udes srećan,
Već što me presrećnim čini sreća tvoja –
Kad ti, lakokrila Drijado drveća,
U nekom melodičnom spletu
Zelenila bukvi, i sjenki bez broja,
Lako, punim grlom, pjevaš pjesmu ljetu.
Moje čulo ko da kukute sam pio,
Il iskapih mutan opoj, prije trena
Kada sam u Letin zatvor uronio:
To ne zbog zavisti na tvoj udes srećan,
Već što me presrećnim čini sreća tvoja –
Kad ti, lakokrila Drijado drveća,
U nekom melodičnom spletu
Zelenila bukvi, i sjenki bez broja,
Lako, punim grlom, pjevaš pjesmu ljetu.
2
O da gutljaj berbe, što u dubinama
Zemlje hlađena je dugo, i što daje
Okus Flore, selske zeleni, pjesama
Provansalskih, plesa, veselja pod sjajem
Sunčanim, da pehar, toplog juga što je
Pun, sa hipokrenskim rumenilom pravim,
S bisernim mjehurjem što iskri uz sami
Rub i usta purpurne boje,
Ispijem i svijet, nevidiljv, ostavim
I s tobom u šumskoj da nestanem tami.
O da gutljaj berbe, što u dubinama
Zemlje hlađena je dugo, i što daje
Okus Flore, selske zeleni, pjesama
Provansalskih, plesa, veselja pod sjajem
Sunčanim, da pehar, toplog juga što je
Pun, sa hipokrenskim rumenilom pravim,
S bisernim mjehurjem što iskri uz sami
Rub i usta purpurne boje,
Ispijem i svijet, nevidiljv, ostavim
I s tobom u šumskoj da nestanem tami.
3
Nestanem, iščilim, posve zaboravim
To što ti u lišću nikad nećeš znati:
Klonulost, groznicu, brigu što se javi
Tu gdje jedan drugog slušamo stenjati,
Gdje kljenut sijede, zadnje vlasi hude
Trese, mladi blijede, ko avet se tanje
I mru, i gdje misliš – da pun tuge budeš,
Očaja s okom od olova,
Gdje oko Ljepote brzo gubi sjanje,
Za njim tek do sjutra čezne ljubav nova.
4
Bježi! jer tebi će donijet me sila
Ne s panterama Bahove kočije
Nego poezije nevidljiva krila,
Premda tupi mozak smeta i koči je.
Već sam s tobom! Noć je blaga, i na tronu
Možda je Kraljica Luna, i sve njene
Zvjezdane je vile okružile, ali
Tu nećeš nać svjetlost, sem onu
Kojom, s neba, lahor mrakove zelene,
Krivudavih staza mahovinu, zali.
5
Ne mogu cvijeće vidjet pod nogama,
Ni kakav blag tamjan lebdi oko granja,
Ali svu slast slutim, sred mirisnih tama,
Koju u to doba godišnje poklanja
Mjesec travi, česti, i gloga bijelog
Grmu, divljoj voćki, šipku pastoralnom,
Ljubicama čija svenuća su laka,
Prvome čedu maja zrelog:
Mošus-ruži, s rosnim vinom, zujnom stalno
Stjecištu kukaca za ljetnjih sumraka.
6
Ja u tami slušam; i često bjeh prije
Napola zaljubljen u smrt-olakšanje,
I imenom nježnim u mnogoj pjesmi je
Zvah da uzme u zrak mirno mi disanje;
Sad više no ikad čini se da mrenje
Raskoš je: u ponoć izdahnuti lišen
Svih bolova, dok se sve u tvojoj duši
Izliva s takvim ushićenjem!
Još bih ti pjevao, no zalud mi uši –
Bus postaše za tvoj rekvijem uzvišen.
7
Za smrt se, besmrtna Ptico, ti ne rodi!
Nema naraštaja gladnih da te guše;
I glas što ga slušam, dok ova noć hodi,
U stara vremena car i luda čuše:
Možda taj poj k srcu tužnom put napravi
Rutinom, kad čežnjom za domom morena,
Stajaše, sred tuđeg žita, u suzama;
Taj što čarna okna zatravi,
U pjeni pogubnih mora otvorena,
U izgubljenim vilinskim zemljama.
8
Napušten! ko zvono već je sama riječ:
Otrgnu od tebe i sebi me vrati.
Zbogom! Mašta tako, kakav glas je bije,
Vilenjače varljiv, ne može varati.
Zbogom! Tužna himna gine svrh livada
Blizih, nad potokom tihim, uz bregove
Strme, put susjednih dolinskih dubrava
Duboko se zagnjuri sada:
Je li to vizija, il san budan? Ove
Glazbe je nestalo: – bdim li ili spavam?
Nestanem, iščilim, posve zaboravim
To što ti u lišću nikad nećeš znati:
Klonulost, groznicu, brigu što se javi
Tu gdje jedan drugog slušamo stenjati,
Gdje kljenut sijede, zadnje vlasi hude
Trese, mladi blijede, ko avet se tanje
I mru, i gdje misliš – da pun tuge budeš,
Očaja s okom od olova,
Gdje oko Ljepote brzo gubi sjanje,
Za njim tek do sjutra čezne ljubav nova.
4
Bježi! jer tebi će donijet me sila
Ne s panterama Bahove kočije
Nego poezije nevidljiva krila,
Premda tupi mozak smeta i koči je.
Već sam s tobom! Noć je blaga, i na tronu
Možda je Kraljica Luna, i sve njene
Zvjezdane je vile okružile, ali
Tu nećeš nać svjetlost, sem onu
Kojom, s neba, lahor mrakove zelene,
Krivudavih staza mahovinu, zali.
5
Ne mogu cvijeće vidjet pod nogama,
Ni kakav blag tamjan lebdi oko granja,
Ali svu slast slutim, sred mirisnih tama,
Koju u to doba godišnje poklanja
Mjesec travi, česti, i gloga bijelog
Grmu, divljoj voćki, šipku pastoralnom,
Ljubicama čija svenuća su laka,
Prvome čedu maja zrelog:
Mošus-ruži, s rosnim vinom, zujnom stalno
Stjecištu kukaca za ljetnjih sumraka.
6
Ja u tami slušam; i često bjeh prije
Napola zaljubljen u smrt-olakšanje,
I imenom nježnim u mnogoj pjesmi je
Zvah da uzme u zrak mirno mi disanje;
Sad više no ikad čini se da mrenje
Raskoš je: u ponoć izdahnuti lišen
Svih bolova, dok se sve u tvojoj duši
Izliva s takvim ushićenjem!
Još bih ti pjevao, no zalud mi uši –
Bus postaše za tvoj rekvijem uzvišen.
7
Za smrt se, besmrtna Ptico, ti ne rodi!
Nema naraštaja gladnih da te guše;
I glas što ga slušam, dok ova noć hodi,
U stara vremena car i luda čuše:
Možda taj poj k srcu tužnom put napravi
Rutinom, kad čežnjom za domom morena,
Stajaše, sred tuđeg žita, u suzama;
Taj što čarna okna zatravi,
U pjeni pogubnih mora otvorena,
U izgubljenim vilinskim zemljama.
8
Napušten! ko zvono već je sama riječ:
Otrgnu od tebe i sebi me vrati.
Zbogom! Mašta tako, kakav glas je bije,
Vilenjače varljiv, ne može varati.
Zbogom! Tužna himna gine svrh livada
Blizih, nad potokom tihim, uz bregove
Strme, put susjednih dolinskih dubrava
Duboko se zagnjuri sada:
Je li to vizija, il san budan? Ove
Glazbe je nestalo: – bdim li ili spavam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése