Rainer Maria Rilke Orpheus. Eurydike. Hermes - Orpheusz, Eurüdiké, Hermész - Orfej. Euridika. Hermes - Orpheus. Eurydice. Hermes



Rainer Maria Rilke (4 December 1875 – 29 December 1926)

Orpheus. Eurydike. Hermes

Das war der Seelen wunderliches Bergwerk.
Wie stille Silbererze gingen sie
als Adern durch sein Dunkel. Zwischen Wurzeln
entsprang das Blut, das fortgeht zu den Menschen,
und schwer wie Porphyr sah es aus im Dunkel.
Sonst war nichts Rotes.

Felsen waren da
und wesenlose Wälder. Brücken über Leeres
und jener große graue blinde Teich,
der über seinem fernen Grunde hing
wie Regenhimmel über einer Landschaft.
Und zwischen Wiesen, sanft und voller Langmut,
erschien des einen Weges blasser Streifen,
wie eine lange Bleiche hingelegt.

Und dieses einen Weges kamen sie.

Voran der schlanke Mann im blauen Mantel,
der stumm und ungeduldig vor sich aussah.
Ohne zu kauen fraß sein Schritt den Weg
in großen Bissen; seine Hände hingen
schwer und verschlossen aus dem Fall der Falten
und wussten nicht mehr von der leichten Leier,
die in die Linke eingewachsen war
wie Rosenranken in den Ast des Ölbaums.
Und seine Sinne waren wie entzweit:
indes der Blick ihm wie ein Hund vorauslief,
umkehrte, kam und immer wieder weit
und wartend an der nächsten Wendung stand, -
blieb sein Gehör wie ein Geruch zurück.
Manchmal erschien es ihm als reichte es
bis an das Gehen jener beiden andern,
die folgen sollten diesen ganzen Aufstieg.
Dann wieder wars nur seines Steigens Nachklang
und seines Mantels Wind was hinter ihm war.
Er aber sagte sich, sie kämen doch;
sagte es laut und hörte sich verhallen.
Sie kämen doch, nur wärens zwei
die furchtbar leise gingen. Dürfte er
sich einmal wenden (wäre das Zurückschaun
nicht die Zersetzung dieses ganzen Werkes,
das erst vollbracht wird), müsste er sie sehen,
die beiden Leisen, die ihm schweigend nachgehn:

Den Gott des Ganges und der weiten Botschaft,
die Reisehaube über hellen Augen,
den schlanken Stab hertragend vor dem Leibe
und flügelschlagend an den Fußgelenken;
und seiner linken Hand gegeben: sie.

Die So-geliebte, dass aus einer Leier
mehr Klage kam als je aus Klagefrauen;
dass eine Welt aus Klage ward, in der
alles noch einmal da war: Wald und Tal
und Weg und Ortschaft, Feld und Fluss und Tier;
und dass um diese Klage-Welt, ganz so
wie um die andre Erde, eine Sonne
und ein gestirnter stiller Himmel ging,
ein Klage-Himmel mit entstellten Sternen - :
Diese So-geliebte.

Sie aber ging an jenes Gottes Hand,
den Schrittbeschränkt von langen Leichenbändern,
unsicher, sanft und ohne Ungeduld.
Sie war in sich, wie Eine hoher Hoffnung,
und dachte nicht des Mannes, der voranging,
und nicht des Weges, der ins Leben aufstieg.
Sie war in sich. Und ihr Gestorbensein
erfüllte sie wie Fülle.
Wie eine Frucht von Süßigkeit und Dunkel,
so war sie voll von ihrem großen Tode,
der also neu war, dass sie nichts begriff.

Sie war in einem neuen Mädchentum
und unberührbar; ihr Geschlecht war zu
wie eine junge Blume gegen Abend,
und ihre Hände waren der Vermählung
so sehr entwöhnt, dass selbst des leichten Gottes
unendlich leise, leitende Berührung
sie kränkte wie zu sehr Vertraulichkeit.

Sie war schon nicht mehr diese blonde Frau,
die in des Dichters Liedern manchmal anklang,
nicht mehr des breiten Bettes Duft und Eiland
und jenes Mannes Eigentum nicht mehr.

Sie war schon aufgelöst wie langes Haar
und hingegeben wie gefallner Regen
und ausgeteilt wie hundertfacher Vorrat.

Sie war schon Wurzel.

Und als plötzlich jäh
der Gott sie anhielt und mit Schmerz im Ausruf
die Worte sprach: Er hat sich umgewendet -,
begriff sie nichts und sagte leise: Wer?

Fern aber, dunkel vor dem klaren Ausgang,
stand irgend jemand, dessen Angesicht
nicht zu erkennen war. Er stand und sah,
wie auf dem Streifen eines Wiesenpfades
mit trauervollem Blick der Gott der Botschaft
sich schweigend wandte, der Gestalt zu folgen,
die schon zurückging dieses selben Weges,
den Schritt beschränkt von langen Leichenbändern,
unsicher, sanft und ohne Ungeduld.

Orpheusz, Eurüdiké, Hermész

A lelkek furcsa bányamélye volt az.

Ők hárman, mint a hallgatag  ezüstérc,

sötétjét áterezték. Gyökerek közt

fakadt a vér, s rohant az emberekhez:

a lenti éjben izzott, mint a porfir.

Más nem piroslott.

Sziklák meredtek,

testetlen fák. A semmiben hidak feszültek,

s ott volt a roppant, hályog-tükrű tó,

medrére víze úgy nehezkedett,

mint nyári rétre esőterhes felhő.

És a szelíd mezők közt felderengett

az Egyetlen-út halottfehér sávja,

akár egy hosszú-hosszú gyolcs-szalag.

Ott jöttek ők, az Egyetlen-uton.

Elöl a karcsu férfi, bő köpenyben,

némán haladt, gyorsan, türelme-fogytán.

Rágatlan nyelte lépteit az út,

nagy falatokban. A köpeny-redők közt

csüggött keze, nehéz ökölbe zártan,

feledve már az íves, könnyű lantot,

amely baljához nemrég úgy simult,

mint olajághoz gyönge rózsainda.

S a lelke szinte kétfelé szakadt:

tekintete,mint fürge eb, iramlott

előre, vissza; elloholt megint,

s megállt egy-egy kanyarban tétován,

a hallása még hátraszimatolt:

úgy tetszett, néha vissza-visszatér

a csöndesen mögötte-lépdelőkhöz,

akik követnék felkanyargó útján.

Aztán megint csak lépte kondulása,

meg a köpenye-csapta szél kísérte.

Így szólt magában: jönnek biztosan.

Végül kimondta, s utána a visszhang.

Jönnek mögötte mind a ketten, 

halotti csöndben. Hogyha visszanézne

csak egyszer (s ezzel le nem rontaná

művét, melyet még meg nem épített

halandó ember), láthatná is őket.

Két néma árnyék nesztelen követte.

A hír s az utak istene az egyik.

Sugárzó szemén úti sisak árnya.

Előretartva vitte karcsu botját,

szárnyakkal repdesett erős bokája.

És balján hallgatag vezette őt, 

kit úgy szerettek, hogy érette egy lant

többet sírt minden halottsiratónál,

és panaszból egy világot teremtett,

másik világot, s arra völgyet, erdőt,

utat, mezőt, folyót és állatot, 

és e panasz-világ körül, akár

földünk körül, egy másik nap kerengett,

s egy másik néma ég borult fölé -

panasz-égbolt eltorzult csillagokkal.

Ő jött, kit úgy szerettek.

Az isten balján szótlanul haladt,

léptét halotti leplek lassitották,

ment tétován, szelid-türelmesen.

Olyan volt, mint az áldott Egy-reménység.

A férfival, ki ott haladt előtte,

nem gondolt; sem a felkanyargó úttal

Már egyedül volt. És halotti volta

csordultig telítette.

Mint gyümölcsöt a méz és a sötétség,

itatta át a maga nagy halála,

pedig még föl se fogta, olyan új volt.

Egy új szűzesség burka védte már;

érinthetetlen volt. Szemérme, mint

a virág gyenge szirma este, csukva,

s keze a más-kéz meleg ölelését

úgy elfeledte, hogy a könnyü isten

szellő-szelkid, kísérő kézfogása

bántotta, mint egy buja mozdulat.

Ő már nem az volt, az a szőke nő,

kinek nevét a költő lantja zengte,

ki volt az ágyon illatozó ámbra,

csöndes sziget, azé a férfié.

Ő már leomlott, mint a hosszú haj,

átadatott, mint földeknek a zápor,

szétosztatott, int százszoros ajándék.

Ő már gyökér volt,

s mikor hirtelen

hátravonta az isten s fájdalommal

kiáltott fel: "Hát mégis visszafordult!",

ő mit sem értve, halkan kérdte: ki?

Messze, ahol az út a földre felvisz,

ott állt valaki: elváltozott arcát 

senki meg nem ismerte volna. Nézte,

amint az ösvény mezők-szegte sávján

megáll az isten, aztán szomorúan

megfordul, hallgatag követve őt,

ki visszaindult már azon az úton.

Léptét halotti leplek lassították,

ment tétován, szelíd-türelmesen.

Fordította.: Rab Zsuzsa 

Orfej. Euridika. Hermes

To čudesan je bio rudnik duša.
Ko tihe žice srebra one išle su
kroz tminu poput žila. Među korijenjem
krv je izvirala, što odlazi k ljudima,
i teška kao porfir izgledala u tmini.
Ničega drugog nije bilo crvenog.

Hridine tu su bile
i šume bića lišene. Mostovi nad prazninama
i ono veliko i sivo slijepo jezero
što visjelo je iznad svog dalekog dna
ko kišno nebo ponad krajolika.
A među livadama, blága, sama strpljivost,
blijeda se pruga jedinoga puta ukazivala,
ko duga prostrta bjelina.

I tim jedinim putem stizali su oni.

Naprijed vitak muškarac u plavu ogrtaču,
što ispred sebe gledao je nijemo i nestrpljivo.
Bez žvakanja je njegov pogled put pohlepno
gutao
u krupnim zalogajima; ruke mu visjele,
teške i stisnutih šaka, iz opuštenih nabora,
i nisu više znale za laku liru
što bješe urasla u ljevicu mu
ko vriježe ružine u maslinovu granu.
A ćutila mu kao da su bila podvojena:
dok pogled poput psa trčkarao je pred njim,
osvrtao se, dolazio, pa opet i opet
čekajuć zastajkivao na idućemu zavijutku –
sluh je zaostajao za njim kao miris.
Kadikad mu se činilo da seže
sve do korakâ ono dvoje drugih
što trebalo bi da ga slijede cijelim ovim
usponom.
A onda opet nije bilo ničeg osim odjeka
njegova penjanja i vjetra ogrtača iza njega.
No sebi je govorio da oni ipak dolaze;
reče to glasno i oču kako zvuk iščezava.
Doista, oni dolazili su, tek bilo ih je dvoje
što strahotno su tiho išli. Kad bi smio
jednom okrenuti se (kada ne bi pogled unatrag
značio uništenje čitava tog djela
što istom treba se izvršiti), morao bi ih vidjeti,
oboje nečujnih što šutke idu za njim:

Boga putovanja i dalekih poruka,
s putničkom kapuljačom nad svijetlim očima,
sa štapom vitkim što ga nosi ispred sebe,
s krilcima što mu lepršaju oko gležnjeva,
i, ljevici njegovoj povjerenu: nju.

Nju tako ljubljenu da iz jedne je lire
više tužaljki proizišlo no od svih narikača,
da jedan svijet od tužaljke je nastao, u kojem
sve ponovno je bilo tu: šuma i dol
i put i selo, polje i rijeka i zvijer,
i da se oko toga svijeta tuge okretalo,
baš kao oko druge Zemlje, jedno Sunce
i jedno ozvjezdano tiho nebo,
jedno nebo tuge s izobličenim zvijezdama: –
nju tako ljubljenu.

No ona išla je uz ruku onog boga,
korakâ sputanih dugačkim povojima,
nesigurna, nježna i bez nestrpljenja.
Bila je u sebi, ko neko više ufanje,
i nije mislila na čovjeka što išao je pred njima
niti na put što uzlazio je u život.
Bila je u sebi. I njena umrlost
Ispunjala ju je u potpunosti.
Ko što je plod slatkoće pun i tame,
tako je bila puna svoje velike smrti,
još toliko joj nove da ništa nije poimala.

U novome je bila djevojaštvu
i nedodirljiva; njen spol je bio sklopljen
ko mladi cvijet nadomak večeri,
a ruke joj se bjehu tako odvikle
od supružništva da čak i beskonačno
lak dodir lakog boga koji ju je vodio
vrijeđao ju je kao pretjerana prisnost.

Već nije bila ona plavokosa žena
što katkada je odjekivala u pjesnikovim
napjevima,
ne više miris, otok na prostranu ležaju,
niti svojina onog čovjeka, ne više.

Već je bila opuštena kao duga kosa
i posve predana ko pala kiša
i razdijeljena ko stostruka zaliha.

Već je bila korijen.

I kad iznenada
bog je zaustavi i s bolnim uzvikom
progovori joj riječ: Osvrnuo se, –
ne shvati ona, već istiha rekne: Tko?

Al u daljini, táman ispred sjajna izlaza,
Stajao je netko čije lice
Razaznati se nije moglo. Stajao je i gledao
kako na tráku staze među livadama
bog poruka, pogleda puna žalosti,
šutke se okrenu da slijedi priliku
što već je vraćala se onim istim putem,
korakâ sputanih dugačkim povojima,
nesigurna, nježna i bez nestrpljenja.

Prevod: Bratislav Lučin

Orpheus. Eurydice. Hermes

That was the strange mine of souls.

As secret ores of silver they passed

like veins through its darkness. Between the roots

blood welled, flowing onwards to Mankind,

and it looked as hard as Porphyry in the darkness.

Otherwise nothing was red.

There were cliffs

and straggling woods. Bridges over voids,

and that great grey blind lake,

that hung above its distant floor

like a rain-filled sky above a landscape.

And between meadows, soft and full of patience,

one path, a pale strip, appeared,

passing by like a long bleached thing.

And down this path they came.

In front the slim man in the blue mantle,

mute and impatient, gazing before him.

His steps ate up the path in huge bites

without chewing: his hands hung,

clumsy and tight, from the falling folds,

and no longer aware of the weightless lyre,

grown into his left side,

like a rose-graft on an olive branch.

And his senses were as if divided:

while his sight ran ahead like a dog,

turned back, came and went again and again,

and waited at the next turn, positioned there –

his hearing was left behind like a scent.

Sometimes it seemed to him as if it reached

as far as the going of those other two,

who ought to be following this complete ascent.

Then once more it was only the repeated sound of his climb

and the breeze in his mantle behind him.

But he told himself that they were still coming:

said it aloud and heard it die away.

They were still coming, but they were two

fearfully light in their passage. If only he might

turn once more ( if looking back

were not the ruin of all his work,

that first had to be accomplished), then he must see them,

the quiet pair, mutely following him:

the god of errands and far messages,

the travelling-hood above his shining eyes,

the slender wand held out before his body,

the beating wings at his ankle joints;

and on his left hand, as entrusted: her.

The so-beloved, that out of one lyre

more grief came than from all grieving women:

so that a world of grief arose, in which

all things were there once more: forest and valley,

and road and village, field and stream and creature:

and that around this grief-world, just as

around the other earth, a sun

and a silent star-filled heaven turned,

a grief-heaven with distorted stars –

she was so-loved.

But she went at that god’s left hand,

her steps confined by the long grave-cloths,

uncertain, gentle, and without impatience.

She was in herself, like a woman near term,

and did not think of the man, going on ahead,

or the path, climbing upwards towards life.

She was in herself. And her being-dead

filled her with abundance.

As a fruit with sweetness and darkness,

so she was full with her vast death,

that was so new, she comprehended nothing.

She was in a new virginity

and untouchable: her sex was closed

like a young flower at twilight,

and her hands had been weaned so far

from marriage that even the slight god’s

endlessly gentle touch, as he led,

hurt her like too great an intimacy.

She was no longer that blonde woman,

sometimes touched on in the poet’s songs,

no longer the wide bed’s scent and island,

and that man’s possession no longer.

She was already loosened like long hair,

given out like fallen rain,

shared out like a hundredfold supply.

She was already root.

And when suddenly

the god stopped her and, with anguish in his cry,

uttered the words: ‘He has turned round’ –

she comprehended nothing and said softly: ‘Who?’

But far off, darkly before the bright exit,

stood someone or other, whose features

were unrecognisable. Who stood and saw

how on the strip of path between meadows,

with mournful look, the god of messages

turned, silently, to follow the figure

already walking back by that same path,

her steps confined by the long grave-cloths,

uncertain, gentle, and without impatience.

Translated by A. S. Kline