Nagy László - Ég és föld

Nagy László - Laslo Nađ

(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)

 ÉG ÉS FÖLD

Oratórium

HANG

És látta az atya tolakvó könnyein át

a határtalant, és látta a tél paripáit

ahogy ezrével a dombokon hirtelen görcsben

térdre hull mind, és nyakak, fehér parabolák

tűződnek a magaslatokba hogy immár a gőz

lobogjon sörényként rajtuk, hogy bomoljanak

hogy jégcsont és irha pezsegjen, ezüst vizek

lezuhogva a völgybe az arany tüzekkel

kirobbantsák a zöldnek igátlan extázisát,

és látta az atya tolakvó könnyein át

a bürök fergeteg-fátylát, a cica-füvek

vad rugózását, látta, hogy a földarabolt

tavalyi rönk is kihajt, s a verem-kupolát

fölemeli csíráival egyetlen árva krumpli,

és látta az atya tolakvó könnyein át

a kiirthatatlan akác ivadékai közt

ahogy rozsda-tócsává egy vaskarika vérzik –

és akkor mennydörgető fiai jöttek újra,

csíkokat húzva és megfertőzve a kéket,

kócolódó koszorút ontva a szivárvány

kihűlt helyébe, körözve, hangrobbanások

sorozatával rombolva a házat tovább –

az atya pedig tenyerébe fogta fejét,

nehogy elrepedjen, pántolta boldogtalanul.

FIÚK

Jóreggelt jó atya, jóreggelt édesapánk,

jöttünk ide újra, tisztelgünk neked jelekkel,

fejed fölött a gépek visító liliomát

kitűzzük az égre és úntalan látnivalót

varázsolunk vén szemeidnek, ujjongjanak,

emelkedj ki végre bibliai sötétségedből,

éjjeléből a földnek, börtönéből a zöldnek,

emeld föl arcodat hozzánk az új ragyogásba,

rohamozóit a végtelenségnek figyeld rajongva,

jó reggelt jó atya, jó reggelt édesapánk!

ATYA

Hát itt vagytok újra, ádáz kölkei a földnek,

megéreztem előre, a gyomromat előbb

kavartátok föl mint az eget és fuldokoltam,

tudván: a levegőt is elcsavarjátok számtól,

száguldó zsiványok, ti köszörült kard-szárnyuak,

ti bivalybőr-sapkások, ti gömb-fejüek,

ti üveg-ököl-szeműek, ti orcátlanok –

úgy is hogy illetlenek, úgy is hogy nem emlékszem

csak bölcsőbeli vonásotokra és nincs hajatok,

csak az a csecsemő-fürt, amit kicsi kévébe

kötöttünk hajdan, cérnán függ a tükör fölött,

szívem fölött is, ha indultok, máris meginog.

FIÚK

Jó atya, jók a te radarjaid, de nagyon

egyéniek, a személytelen jelzőrendszer

bárhol, bármikor, bárkinek szolgálni bír,

parancsszóra a legravaszabb csillagot is

megmarkolja akár a pók és kiszívja rejtelmeit,

köpi az eredményt, piros meg arany betüket.

ATYA

Piros meg arany betüket a sírkoszorú

szalagjaira, ha ugyan lesz temetéstek,

mert ahol jártok, ott csak szétdurranni lehet,

fölfujt varangyok, ti, rücsök- és vérlabodák,

akik a csillagot káderezik, csak azért

hogy a tündöklést is igába fogják, mert végleg

elrontottak mindent a földön, – gyalázat,

ilyen kevélységet Isten se látott soha –

számítsátok ki: meddig türelmes az Isten!

FIÚK

De isten nincs, ami nincs, azt nem lehet mérni.

ATYA

Ahol a lehetetlen, ott áll mindig az Úr!

FIÚK

Akkor a te istened szüntelenül hátrál

akár egy király, ha országát elcsípdesik,

elfogy a köd, a lehetetlen, a titok hazája,

már óhajunkra a villám fátyollá lassul,

cirógatjuk vele magunkat, sziklát puhítunk,

és fecske-pehelyből a pirinyó rubin férget

fölnagyítjuk vér-mindenséggé, holdak, napok

lángolnak ott is és cirkálnak üstökösök,

bizonyítva azt, hogy kicsi és nagy relatív.

ATYA

Bizonyítva azt, hogy véremből híztatok nagyra,

hogy tetvet nagyítani kár, és bizonyítva,

hogy jobb ha a mennykő marad az Isten kezében.

FIÚK

És ő, akit hajmeresztő riadalmadból

alkottál magadnak, az isten visszaminősül,

kezében kócostorával kecskét legeltet,

akárcsak te, és dörmögtök a múltról, de mi –

ATYA

De ti megistenültök és ezüst palástban

röpdöstök az égen, míg rajtam rohad az ing.

FIÚK

De mi csillagzó fejünkkel utat hasítunk

át a homályon, át a butaságon, babonán,

és nem hajolunk meg moha-szemü bálványok előtt,

csak a ragyogó tények előtt, csak a tudás

bűvölhet minket, de úgy, hogy magasba emel –

ATYA

Úgy emel, hogy haskérgem reped ki újra meg újra.

FIÚK

De az érzelmek elragadó tenyészete

nem bomol ki bennünk, bimbait irtjuk faggyal,

illata a lelki virágnak gyilkol akár a gáz,

és irgalmatlan az irgalom kamilla-szeme,

az ibolya-szerénység: halál, és kerékbe tör

a mártírság margarétás szeme-fehérje,

mert józanságé a jövő, a fegyelemé.

ATYA

Vaspapok vagytok, rozsda a ti virágotok!

FIÚK

Mert a műszerfal gombjai se százszorszépek

és az ütközők pofája se bodzavirág.

ATYA

Gyűlöltök ti minden virágot, boldogtalanok,

szerettétek pedig hajdan, az istállóba

ágyatok fölé is virágból vontatok sátrat,

függtek a hajlított ágról akácvirágok,

rágtátok édes csecseiket éhes fogakkal,

kötöttetek tubarózsa-bocskort, fiaim,

virágot léptetek szegényen is mint a mesében,

és vizsgakor a pálcákat fölvirágozva

álltatok a térképhez, mutattatok Betlehemre,

meg az irtózatos óceánokra virággal,

virágkoszorúval anyátokat tetőtől talpig

befontátok, akár a májusfát, de vége,

rontás van rajtatok, nem ismertek apát, anyát,

és nincs már hazátok, csak az égbeli Bábel,

és nincs kapocs köztünk, a különbség: föld és ég.

FIÚ

Ég és föld, atyuska, ég és föld!

ATYA

Lerongyolódtam a földön a remény nevében,

sebződtem éktelenre értetek: a megváltásért,

s marad a kín, mert gyötretőnek álltok ti is!

FIÚK

Mi a mindenség törvénye szerint cselekedünk,

tusakodsz a mindenséggel.

ATYA

A hűtlenekkel

kik megfutottak s leköpdösik tűzhelyüket.

FIÚK

Ó, báránya a földnek, távozzon tőled a kín!

ATYA

Asztalához anyátok is hiába hívott,

hasztalanul sóhajtozott, fellegek jöttek.

FIÚK

Köldökünkön azbeszt-pecsét van, megváltoztak

a kapcsolatok, atyuska, a kapcsolatok.

ATYA

Csak fellegek jöttek, vigyorgó ördögpofák,

forogtak torz figurák, préselődtek egybe,

paráznán fölpúposodtak, összeragadva

vonszolták egymást, eb-menyasszonyt eb-vőlegény,

esküvői fátylukat s beleik fodrozatát

vették a szájukba anyátok szeme előtt,

és jöttek fiai helyett martalóc bandák,

oroszlán-fejüek, trombitarézzel ragyogók,

pokoli vadászok doboltak a feje fölött,

lődöztek a szíve iránt, ha várta fiait,

és löktetek szeme elé köd-templomokat,

krokodilus-püspököket, téboly-világot,

sebbel rakott bölcsőt, rossz jövőt, szörny-unokát.

FIÚK

Szörnyű a vének látomása, tébolyodás,

összehabar mindent.

ATYA

                                        Megöltétek anyátokat,

lelketlen kölkök, küldtetek rá olyan telet,

hogy szíve repedt meg, szíve, diófa a fagytól,

a doktor ha fölbontotta volna, a doktor,

kimutatta volna, a szíve repedt meg.

FIÚK

Jaj, kár a mamáért, kár érte, kár!

ATYA

Jaj, te szegényem, jaj te igen árva asszony,

érdemes volt-e ezeket világra hoznod,

hát érdemes volt-e életet adnod nekik,

a latrok hadnagyainak, ha a halált

úszitják ránk, és érdemes volt-e etetnünk,

ha a levegőt is elveszik tőlünk, ruháznunk,

ha rongyunkat rontják, foltjait feszegetik,

érdemes volt-e tanítani őket beszédre,

szép beszédre, ha gorillaként visszamakognak,

érdemes volt-e szoptatnod őket, ha földdel,

ha férgeivel szívatnak meg idő előtt!

FIÚK

Jaj, kár a mamáért, kár érte, kár!

ATYA

Jaj, te szegényem, jaj te igen árva asszony,

már akkor mért nem lökted őket a fagyra,

batyuba kötve mért nem adtad ordas fogára,

édes jó társam, a zöld fejü karonülőket,

mért nem verted földhöz őket, akár a tököt,

tököt a disznónak, de te jó anya voltál,

öltél volna értük és íme, megöltek ők.

FIÚK

Jaj, kár a mamáért, kár érte, kár!

ATYA

Jaj, te szegényem, jaj ott a kicsi házban

temetői mátka vagy, fátylad a sok kis gyökér,

tudom, odavársz engem a csont-menyegzőre,

homokevésre, pohártalan zápor-italra,

jaj, már sötétbe, magamért is öltözök gyászba,

jaj, van-e nyugtod házadban, örök hazádban,

édes jó társam, tudom én, bántanak ott is,

rengetik sírhalmodat, fejfádat repegetik

röpködő kölkeid, pörgetik virágaidat,

ezek a temetőt is fölfujják a holdig,

a hold udvarába dúlják a csontokat is,

540

jaj nekünk, nincs pihenésünk földön, se földben,

irgalom nincs nekünk, nem jó se élet, se halál,

hazugság a vígasz is.

FIÚK

Kár a mamáért, kár,

kár, hogy nem érte meg a holnapot, kár érte, kár!

HANG

És csönd lett újra és látta az atya rebegni

ujjai közt a kitépett meszes hajat,

és látta az atya tolakvó könnyein át

ahogy a hullt favirágból fehér kerekek,

nagy teleholdak tömörülnek fái tövében

s merülnek el, míg fönt kerekülnek zöld csecsemők,

és látta a bolond fecskét ahogy úntalanul

tömi a pöttöm aranyszájú puttonyokat,

és látott hiszékenységet: özvegy sárgarigót

ahogy ablaktükörben randevúzik sárga lánggal

s csókolja a semmit, és látott az atya magában

megbántott szívet bicegni ropogó ér-mankókon

epéje tócsáiban, akár egy leköpött koldus,

és belsejét kifordítva látta a láthatáron

mérgesen égni, látta önmaga alkonyatát,

s a gyászöltözetet, a virággal bélelt gödröt,

úgy ült a pillanatban, almafatörzsnek dőlve,

fejénél fölfeszítve szűzfehér gödölye-bőr,

angyali irhácska, díszlet a tragédiához,

tarkót becézni jó, de feje az őrült atyának

megrendült a csöndben az újabb rohamtól,

mert akkor mennydörgető fiai jöttek megint.

FIÚK

Jóestét, jó atya, jóestét édesapánk,

cserebogárillatu estét, akolszagu estét,

lapulevél-ízü kecsketejes estét,

csillagokra nyelvetöltő mécs-bohócos estét,

csigabiga-kanyarokat, béka-dinamikát,

denevér-aviatikát az édesapának,

történelem-előtti atyánknak, ős-tatánknak,

akit, íme, örvendezve szórakoztatnak

vérszerinti vendégei.

ATYA

                                                  Hívatlanok,

és csúfok, akik megcsúfolják alkonyatom!

FIÚK

Akik az alkonyat vértavain szűzen úsznak

s aggatnak az égre báltermi girlandokat,

és megtáncoltatják szemedet hogy könnye kihullik,

hogy élhess erőben, akár a hegyek, a Ság

meg a Somló.

ATYA

                             Ti fölkoncoltok hegyeket is,

hentesei az örök dolgoknak, és hiába

húzkodtok gyolcsot az égen, átüti a vér.

FIÚK

Kellene vígadnod végre, hogy utódaid

fölszálltak az aklok mocskából, az osztozkodás

fertőiből, lélekferdítő kuporiság

tébolyából, a hitvallás cirkuszaiból,

föl, – föl az űrbeli ércek és fények közé,

a szeplőtlen anyaghoz, hol tiszta lesz a lét,

leszünk a mindenség bűntelen pásztorai,

ott nem lesz ragály, nem kergül meg ember, se nyáj

ott sugár-tej s láng-arany bundák viharzanak,

tükrüknek a te irtó óceánod is kicsi,

s már nem jövünk vissza, nem jövünk vissza soha

mételyes rétre, mesgyekővel egymás fejét

beszakítani nem jövünk vissza soha.

ATYA

Jobb lesz a földnek is.

FIÚK

                                     Nem jövünk vissza oda,

ahol megőszül a haj, ahol húz a nehézség.

ATYA

A föld szabadul meg hűtlen koloncaitól.

FIÚK

Bátor, ki fölrepül!

ATYA

                                 Gyáva, mivel elmenekül

törvényeiből a földnek, véremet gyalázza.

FIÚK

Te véred hajt minket, s a zsarnok dezoxiribo-

nukleinsavak is hozzád hasonlítanak,

de rossz sorsodnak folytatása nincs, hát vigadj,

tombolj a sírig, egy porszemed se kell örökül.

ATYA

Kitagadva vagytok régen, sajnos csak a szívből,

más értékem jóval előbb kárba ment rátok,

eszem is elment, haldoklok már, sírni tudok csak.

FIÚK

Nyakát a hattyúdalnak csavard ki, füttyöt akarnak

a te fiaid!

ATYA

                                     Nem fiaim, dögmadaraim!

FIÚK

Zöld levélen sípolj, zengess nádihegedűt,

csókolja a hold karaját sarkadon a patkó,

nyírhatatlan bakszakállad fujja át a szél!

ATYA

Sípnak való csontjaimat fujja át a szél!

FIÚK

Atya, ne tagadd meg szádtól a tort, ne tagadd,

ha délibábod, a nálad is vénebb, kihúnyt.

ATYA

Szétcsigáztátok előttem, és látom az égen,

látom a röpködő keresztekre fölfeszítve,

vékony ezüstnyála, golgota-pírja megőrjít,

s kavarom a semmit, megfogódznom nincs már mibe.

FIÚK

Fogóddz a borosüvegbe, a sörösüvegbe,

felelned nincs már miért, neked mindent szabad.

ATYA

Nekem szabad immár innom a hitvány levekből,

szabad a parázna pancsoktól kapnom csömört,

nekem a sört is büdös hordóból méretitek,

ahová a kígyó döglött, lóhugyat inkább innék,

de már az sincs, de szalagosan nyerítező

üveg-acél kurváitok sárlanak olajt,

jó illat, jó íz nincs, lehűtött condra a hús,

olvad erőtlenné, de a nyű frissen mulat,

kenyeret patkány-prémeset löktök, mulass, tata!

FIÚK

Ó, te liliom-szájú atya, ölj gödölyét,

de öltözz tiszta fehérbe.

ATYA

Öltem gödölyét,

gyönyörű gödölyét öltem, a neve is szép volt,

Remény, Reménynek neveztem – hogy vagy Remény,

megyünk legelészni, Remény, a zöldbe, a harmat

függői közé, ott vadibolya-levelet nyírhatsz,

nyulsóskát meg csibehúrt nyírhatol ollócskáddal,

selymed ékesedjen, dagadjanak lánybimbaid,

ó, dédelget a lelkem, lesegetlek áhitattal,

kápolnai zászlókon is hópehely-arcod látom,

ó, a Szűzzel tévesztlek össze könnyeimen át,

könyörület ha van még, azt a te jóságod adja,

növekedj nagyra, támaszom csak te vagy, Remény!

FIÚK

Növekedj nagyra, támaszom csak te vagy, Remény!

ATYA

De ti belepofáztok ügyembe, ráordítva

a kedves tavaszi táncra, a gödölye-örömre,

szilánkos telet okádtok a gyönge virágra,

üvegököl-szemmel a világot megveritek,

szérümre lenéztetek s vak lett a gödölye, vak!

FIÚK

Vak lett a gödölye, ó vak remény, vak, vak, vak.

ATYA

Vakogtok sírbontó ebek a koncra, de én

annyiszor zúzódtam s jajdultam el kéken, lilán,

ahányszor a gödölye nekiment a falnak, fának,

neki a fejsze fokának és hordta fején

a játék vér-csillagát akár egy árva kislány,

aki ha táncol, megütik – nem bírtam elviselni,

nyakára a szalag mellé odatettem a kést.

FIÚK

Odalett a remény, meghalt a vaksi remény!

ATYA

Jaj, gida, gidácska, bocsáss meg szalagos árva

a késnek, a megszánó kéznek, öreg fejemnek,

de ártatlan véred jelölje meg őket örökre,

üvegálarcon át arcukat szeplővel üsd,

ne rakhassanak fészket a csillagok bizalmába.

FIÚK

Jaj, már igazán nem ismerünk szegény apánkra.

ATYA

Minek a zöld és minek a föld már, ha te nem élsz,

helyedbe jöjjön aszály, villámló sárga botokkal

zúzzon meg zöldet, hajnali-függős zöld füleket,

jöjjenek a sáskák, ne legyen a fának árnya,

csak a berregő szárnynak, potrohok hengerének,

csak a hemzsegésnek, hogy kölkeim röptit ne lássam,

ide a szakállamra, szélfújta fakó hajamra,

ide ingemre, őröljék meg inaimat,

csontjaimat is, csak jöjjenek a csörömpölő

zöldszárnyú malmok, ha élnem nincs már miért,

Remény, ha nem élsz már, társam az üldöztetésben.

FIÚK

Sírjon az ég, sirasson embert, ne gödölyét!

ATYA

Kislány vagy nekem, kékszalagos, fehérharisnyás,

lakkcipős pici szűz, aki a léceken is

örömömre végig sétált, aki hónom alatt

puha orral csiklandozott és nevettetett,

aki ríkat most engem, jaj nekem, hova lettél,

jaj nekem, jaj az asztalnak, amire feküdtél,

jaj a késnek, ami fölbontott kegyetlenül,

jaj, eperillatu húsod, jaj mária-kék

mellhártyáid, babszem veséid, jaj, a szived,

jaj, mind olyan gyerekes, gyerekhúst ki enne meg,

jaj, elföldeltelek gyorsan. Öltem gödölyét –

FIÚK

Atya, szép ma az est, és gyönyörű lesz az éj.

ATYA

Gyönyörű gödölyét öltem, téged, kit vakká tettek,

aki reményem voltál s fogadtalak kislányommá,

most hozzád vakulok, bekerít lassan a sötét,

de látlak selyem tűz, látlak a feketeségben,

ebben a korom estben én görnyedek csak a földön,

forgó fekete gömbön, jajgatva két sír között,

jaj, a harmadikba, enyémbe, elindulok!

FIÚK

Gyönyörű lesz az éj, elhallgat a kín meg a föld.

ATYA

Hangomtól, ti hűtlenek, nem menekültök soha!

FIÚK

Fúródsz a mélybe, zúdulunk mi messze az űrbe!

ATYA

Rámgondoltok, ha ropogtok a vihar szivében!

FIÚK

Sírból beszélsz, te, a sírból, a sírból beszélsz!

ATYA

A föld beszél itt, mert a föld az én torkom, a föld!

FIÚK

Ó, ne bánts már, végre nyugodj meg, jóéjszakát,

neked jóéjszakát, édesapa, jóéjszakát!